MonCHI blogja: Eljött a nagy nap, a Maraton

E-mail  Nyomtatás
2008. május 26. hétfő

A nagy nap előtti két napon már nem tekertem, ahogyan azt Zerge tanácsolta. Nagyon izgultam, hogy jó legyen az idő, ha esett volna, nem tudom, mi lett volna a vége…

Aggódtunk a szállás miatt (már előző héten is minden tele volt), de pénteken sikerült foglalni szobát a szilvásváradi hegyi panzióban a stadiontól 500 méterre.

Diavetítéshez kattints a képreSzombat délután elindultunk Mikivel és Barnával. Egernél megálltunk egy pincészetnél, és betáraztunk finom vörös borból. Természetesen meg kellett kóstolni, de a hűs pince után megcsapott a kinti melegben a jó magyar vörösbor. Szilváson elfoglaltuk a szállást, átvettem a rajtszámomat. Megnéztük a Lipicai ménes kiscsikóit, megkóstoltuk a helyi libamájat, a már ismert friss pisztrángot, hozzá töltögettük a finom bort, megnéztük a helyi bulit… Olyan vidámak voltunk, mint kamaszkorunkban.

Alig tudtam aludni, lelkiismeret furdalásom volt (ha egy hónapot kibírtam buli nélkül miért nem bírok ki még egy napot?), izgultam. Hajnalban felébredtem és kimentem a teraszra friss levegőt szívni. Pont a kilátó mögött kelt fel a nap. Nem tudtam, mi legyen a reggelivel (nem szerettem volna úgy járni, mint a spagettivel), de aztán beugrott mégiscsak egy kis palacsinta. Mivel iszonyúan féltem egy esetleges eséstől, gyorsan kötöttem 5 perccel a rajt előtt egy egyéves bringás biztosítást (megnyugtató volt, hogy erre is gondoltak). Nagyon jól szervezték az eseményt. Megdöbbentem a tömegtől, de nagyon kellemes, barátságos, családias volt a hangulat.

Gyerekkoromban egy mezei futóversenyen egyszer csúnyán fellöktek, ez nagyon rossz emlék volt, ezért megvártam, amíg mindenki elindul és utolsónak indultam neki a távnak.Egy hónapja bringázom, még nincs rutinom, a cél az volt, hogy ha lehet, tekerjem végig 4 órán belül a távot, de mindenképp a célba kell érnem, tehát nem adhatom fel.

Azért a sok edzéssel egy kis kondit sikerült összeszednem, ezért elég sok embert megelőztem. Szegény Mikit az első tíz perc után elhagytuk, nem bírta tartani velünk felfelé az iramot. ( Ő szokott bringázni a kutyájával, nem is az a félős fajta, úgyhogy lefelé rendesen begyorsított, csak tíz perccel később ért be a végén.) Furcsa volt látni, hogy ennyi-féle ember nekimegy a hegynek. Tiszteltem a túlsúlyosakat, hogy nem adják fel. A kicsik miatt is izgultam, hogy mennek majd lefelé. Ügyesen.

Szerencsém volt, végig nem volt semmilyen defekt vagy más technikai probléma, de sok embert láttunk kereket cserélni az úton. Nem tudom, az én bringám ilyen klassz vagy szerencsém volt, mindenesetre megúsztam.

Amikor az út hirtelen az aszfaltról terepre váltott (méghozzá eléggé meredeken), beálltam a sorba és én is toltam felfelé. Attól kezdve többet nem fáztam. Amikor már nem volt olyan meredek, visszaültem és tekertem tovább. Még egyszer volt egy holtpont, akkor egy fél percig toltam, de nem álltam meg egyszer sem. Sőt, Barna még a frissítő állomásokon sem engedett elidőzni, olyan volt, mint egy hajcsár. Nagyon aranyosak voltak az emberek, többen is megkérdezték, hogy meglesz-e négy órán belül, én reménykedve azt feleltem, meg kell lennie.

Diavetítéshez kattints a képre

Nagyon jól lehetett tájékozódni, egyértelműen ki volt jelölve az út, nem tévedtünk el (hétfőn jött a Chi-be egy ismerős srác, ifj. Németh Antal, ő a hosszú távon tíz percet vesztett emiatt). Én vittem még magammal szőlőcukrot, amivel egy kicsit beturbóztam magam, amikor időnként kezdett lemenni a vércukrom, de lefelé már nem kellett, annyira felment bennem az adrenalin.

Nekem a lefelé volt a kemény kihívás. Helyenként egyenesen rémisztő. Mégis mindenki ezerrel száguldott lefelé. Még a csajok is! Aztán amikor egyre több lett az út szélén fekvő, bekötözött, véres ember, elkezdtem pánikolni. Volt egy rész, ahol olyan volt, mintha egy tölcsérbe kellett volna belemenni, a szélén álltak és kiabáltak, „ha leértél, ezerrel tekerj, akkor talán kiérsz”. Kijöttem. Köszönöm a jó tanácsot!
Ezt a szakaszt (után már majdnem végig ilyen volt) az „élethalálharc” jegyében küzdöttem végig. Esni nem estem, de amikor egymás után háromszor is kisodródtam a saras, leveles, köves, meredek vízmosásban, kezdtem kétségbeesni, mi lesz velem… ekkor szerencsémre elszáguldott mellettem Zerge, dicsérő szava erőt adott és mentem tovább lefelé, még a vízen át is.

Aztán egyszercsak beértem. A hivatalos adat, 3 óra 22 perc. Azaz sikeresen teljesítettem a kitűzött célt. Úgy, hogy még mindig nem tudok rendesen bringázni, nem gyakoroltam a technikát, mert az emelkedőre edzettem. Amikor beértem és hallottam a nevemet, azt sem tudom, mit mondtak. Mintha csak a testem lett volna ott.

Diavetítéshez kattints a képreZerge megdicsért, nélküle biztos, hogy nem sikerült volna a project. Végre első lett a kategóriájában! Ennek külön örülök, mert eddig nem kedvezett neki ez a pálya. Jó embernek, kiváló edzőnek tartom. Még egy „lehetetlen” tanítványból is ki tudott hozni eredményt. Lejött Szilvásra kedves barátom, a Belgás Bauxit és kedvese, Kriszta. Megkaptam az új Belga ZIGI LEMEZt ajándékba a sportteljesítményért (és egy fincsi pisztrángos ebédet) 

Szilváson sok ismerőssel találkoztam, akik indultak a versenyen. Főleg srácok. De akadtak olyan barátnők, akik kedvet kaptak a bringázásra, a Duna Maratonra és invitáltak, menjek velük. Megkaptam a Szilvás Maraton pólót, büszkén viselem, mert megdolgoztam érte.

Többen is kérdezték, miért tűntem el, miért nem írtam a Szilvásról? Le kellett bennem ülepednie az élményeknek. Vártam arra, hogy kialakuljon bennem a hogyan tovább kérdése. Nem tudom, más hogy van ezzel. Én sajnos nem tanultam meg igazán örülni semminek, mert maximalista vagyok, ha elérek valamit, mindig új célt tűzök ki és megyek máris tovább az utamon. Hibás szemlélet. Ezúttal ürességet éreztem, nem volt meg az az eufórikus feeling, amit akkor éreztem, amikor először feltekertem a János hegyi kilátóhoz. Ezt vártam, de nem így lett. Azt, hogy utána jó nagyokat alszom és két napig meg sem tudok mozdulni az izomláztól, de mind elmaradt. Minden nap kora reggel felébredek, azóta masszázs sem volt, mert nem fájt semmim.
Móni blogjának támogatója a személyre szabott kerékpárok forgalmazója a Skarpea:
Diavetítéshez kattints a képre





Tetszett a cikk? Ossza meg ismerőseivel:



Kérjük, írja meg véleményét:

Vélemény írására csak a regisztrált felhasználóknak van lehetőségük. Amennyiben hozzá szeretne szólni a cikkhez, kérjük regisztráljon, és jelentkezzen be.


Felhasználó név:
Jelszó:
  
Szöveg:
Kérjük írja ide a képen látható karaktereket:

Eddig hozzáfűzött kommentek:

2009.07.22. 06:29
Bárkit, aki elindul egyáltalán bármilyen versenyen, legyen az országúti, vagy monti szerintem csak a dicséret illeti.
Okoska szerint ez az idő sok, de nyilván ő is kaphat mondjuk egy fél órát középtávon egy profitól.Mivel nyilván azon, vagy a hosszún indul, a rövid nem kihívás egy edzett férfinak.

2008.09.02. 08:36
Mondjuk ez az idő akkor is nagyon sok....

2008.07.30. 09:28
Nem tartott sokáig a lekesedésed. Kipipáltad, hogy ez is megvolt, elégvolt.

2008.06.11. 21:46
Tisztelt Móni!
Nagy örömömre szolgált, hogy olvashattam a blogod, gratulálok az elért eredményhez! A lefeléken néha még én is félek picit, de sok gyakorlással, ez is múlóba lesz, és Te is úgy fogsz lefelé száguldani, mint a Gyalog-Kakukk!
Nagyon sokan azért esnek el, mert bátortalanok, nem hisznek a saját képességeikben, és nem válnak eggyé a kerékpárral! Idegenként ülnek rá, és ha ez a kettő összejön, akkor az esésnek is nagyobb az esélye. Gondolj csak bele, milyen jó célt szolgál az a teleszkóp! Azért van, mert arra találták ki, hogy a hepe-hupát kimozogja, de ehhez az kell, hogy kellő lendülettel érkezz az akadály elé (pl Szilváson a gödrös utak) és ha még a testedet is telóként használod, akkor hihetetlen dolgokra leszel képes. Húúú és amikor 50-nel suhansz lefelé....jajj hát nem mondom el, szívből kívánom, hogy átéld!
További sikereket kíván egy szintén montiőrült sporttársad!
Üdv: Zsolt

Velo.hu bringamagazin.
Biciklis hírek, tesztek, felszerelések, túrák és apróhirdetések