TÚRA FELTÖLTÉSE ITT
TÚRA FELTÖLTÉSE ITT

TOUR – Túra Miskolcról

Bota | 2012.02.06 10:01 | túra ajánlása

Dátum: 2012.02.06.
Jellemző tájegység: Észak Magyarország
Távolság: 2800 Km
Magasságkülönbség:25000 m
Időtartam:0 óra
Nehézségi fok10
A túra rövid leírása:

1.nap: Miskolc - Zamárdi (vonat) Zamárdi - Lenti /136 km/




Ez a reggel merőben különbözött a többi túra indulásaitól, hiszen csak a vasútállomásig kellett kitekernem.Történt ez annak okán, hogy bárhogy is kalkulálgattam a napi távokat, sehogy sem sikerült öt napba sűríteni a francia határig tartó távolságot. Szerda délre ugyanis az olasz-francia határhoz érkezik a Tour de France mezőnye és én már ott szerettem volna üdvözölni őket. Hálával tartozom kollégáimnak és főnökömnek, amiért azon a pénteki napon eltekintettek a jelenlétemtől a munka frontján.




Kényelmes tempóban hajtottam ki az ébredező város utcáin, majd a gyors jegyváltás után még fél órám maradt az indulásig, de az aluljáró szintkülönbségét legyőzve már rámolhattam is a cuccaimat a kerékpárszállító vagonba. Nagy mázlim volt e sietséggel, hiszen a vagonban csupán egy kétszemélyes ülés tartozott, amit rögvest a magamévá tettem. Pár perc multán egy házaspár, majd egy öttagú csapat konstatálta egykedvűen, hogy el kell válniuk járgányaiktól. Kárpótlásul megígértem nekik, hogy szemmel tartom a szállítmányt, és egyúttal átvettem a vagonmesteri beosztást. A vonat lassításakkor kitekintettem az ablakon, és ha bicajokat láttam a peronon rögtön nekifeszültem a mázsás ajtónak és segítettem a feljutásukban. Pesten sokan leszálltak, de kétszer annyian jöttek kerekesek, így rögzítési helyek hiányában egyszerűen ledűtötték középre a kerókat, ezzel szinte lehetetlenné téve a közlekedést. Egy középiskolai osztály a maradék helyeket próbálta kitölteni, de legtöbbjüknek csak talpalatnyi hely jutott, ami cseppet sem zavarta a vidám, szimpatikus társaságot. Agárdon aztán mindegyikük próbált legalább egy kerékpárt leadni a peronra, hisz e nélkül problémás lehetett a háromnapos tókerülő túra, amelyre készültek. Siófokot elhagyva már csak néhány jármű maradt a vagonban és a célállomásomra érve egy „földim” sietett a segítségemre, bár ekkorra már felkészültem az egyszemélyes partraszállásra. A rakomány rögzítése után elindultam kedves leányom munkahelye felé. Andika egész nyárra elszegődött béresnek e tóparti tanyára, ezért gondoltam okozok némi meglepetést, hiszen hetek óta telefonon is alig értekeztünk: vagy dolgozott, vagy aludt. Nagy volt az a pillanat, mely végigkísérte utamat, de engem hívott a végtelen, őt pedig a kötelezettség. Egy óra elmúlt, amikor nekivágtam a balatonparti települések végtelen utcáinak. Aki már tekert a déli oldalon kijelölt kerékpárúton az tudhatja, hogy a hetes főút melletti gyökérakadályok, a strandkörnyéki autókerülgetősdi, (a „hogyan lehetne még bonyolítani az útvonalat”), valamint a tengernyi gyalogos mind-mind arra hivatottak, hogy ne lehessen egy nap alatt körbetekerni a tavat, amikor egy hetet is el lehet töltenni ott. Nem is tudják milyen szerencsések azok a versenyzők akik tudnak negyvenötös tempót tartani egy tókerülő versenyen, miközben a harmincas tempót menők kerülgethetik a korlátokat és a gyalogosokat. A haladásom érdekében én is a hetes úton, - illetve a tiltó táblák hatására - annak közelében próbáltam maradni, több-kevesebb sikerrel. Két évvel ezelőtti utam ugyanott vezetett, akkor a Tour de Pelso túrázói a szántódi révig kísértek, majd megfáradva inkább behajóztak. A tóparti védettséget magam mögött hagyva tört rám a viharos erejű szél, ami csak a nyugati irányba fordulásomkor váltott oldalszéllé, nem könnyítve a szenvedésemet. Aztán következtek a szép zalai dombok, melyek hullámait hűségesen követte az aszfalt, nem kis erőfeszítést követelve tőlem. A tervezetthez képest jócskán le voltam maradva, a szállás ugyan le volt zsírozva, de ha Lentiben zárt boltajtókat találok, akkor nem tudom forintból feltölteni az éléskamrámat. E gondolatoktól vezérelve tapostam a pedált - erőmhöz mérten - szinte megállás nélkül. Már jócskán elmúlt hét óra mikor remegő lábakkal betértem a határváros marketjébe levadászni a zsákmányomat. A kempingben már törzsvendégként fogadtak ugyan, de nyugati szintű árat kértek – persze átlagon felüli szolgáltatásért. Sátorverés, tusolás, vacsora, telefon haza, majd rendezgetés a csomagok és a gondolatok terén. „Újfenn itt vagyok egy nagy kaland kapujában, fejben és testben is felkészülve készen állok befogadni az előttem álló élményeket és legyőzni az akadályokat”. E fennkölt gondolatok árnyékában dugóztam be fülemet, kizárva a külvilág zajait.


 


2.nap: Lenti - Ljubljana /218 km/




Hajnali három óra: a csörgőórám valószínűlegeg az egész sort felkeltette, de kénytelen voltam a szolgálatait igénybe venni, mert tavaly a telefonomra többször nem ébredtem fel. A jól bevált és eleget gyakorolt sorrend következett: felöltözés, sátorból minden ki, összehajtás, majd a holmik beletuszkolása a hátsó háromrészes túrazsákba, kormánytáska + szerszámos táska fel, világítás és már menetkészen is voltam cirka húsz perc alatt.




A koromsötétben áthajtottam Rédics határközségbe, ahol le akartam vágni egy sarkot és mint ahogy ez már többször előfordult... eltévedtem. Csak a falu egyetlen ébren lévő embere segítségével jutottam el a határállomásra. Előző római utamon a rövidebb utat választottam, ami természetesen - az eltévedések miatt - tovább tartott, most semmit sem bíztam a véletlenre, így itínert használva a horvát határ vonalát céloztam meg. A Mura folyó hídján áthaladva kellemes dombocskák vonulatain verekedtem át, majd hamarosan beértem az első jelentősebb városba Ljutomer-be. Ettől a ponttól már ismerős vidéken jártam, hiszen anno erre jöttem a visszaúton. Itt fel kellett kapaszkodnom egy kétszáz méteres szintkülönbségre, majd hullámozva a dombok hátán jutottam el e szakasz zárásaként Ptuj nevű városba. Gyönyörű napsütéses idő volt és a város is csalogatott a dombtetőn álló kastélyával, de ellenálltam a kísértésnek és kikerülve a várost haladtam tova. Innen viszonylag sík terep következett, mintegy húsz kilométeren keresztül, majd felmásztam a Majsperk-nél kezdődő medence peremére.




Előzőleg is lenyűgözött ez a 30-40 km hosszú és egy kilométer széles völgy, mely egyik oldalán ezer méter körüli hegycsúcsok, míg a másikon 3-400 méteres hegyvonulatok kísérték utamat. Jólesően pillantottam meg a két évvel ezelőtt a vihar elől menedéket adó házat, és hálát adtam a sorsnak, hogy most ily csodálatos időjárással örvendezett meg. Négy országúti kerekes ért utol, váltottunk néhány szót, majd jó utat kívánva elsöpörtek mellettem. A medence túlvégén igencsak kaptatós dombok meredeztek előttem, de fizikailag nem okozott ez problémát. Egy lejtmenet közepén észleltem a defekt első jeleit, nyomban megálltam, cucc le... belsőcsere után folytattam a gurulást. Celje előtt megelőzött egy kerekes, rögvest rátettem a kerekemet és az első piros lámpánál szóba is elegyedtünk. Miután megtudta az útirányomat felajánlotta, hogy átkísér a városon, sőt - mivel ő is arra tart - egy darabig együtt is haladhatunk. Én ugyan ismertem az útvonalat, de csak a főúton. A különböző mellékutcákon jobbra-balra kószálást már kezdtem unni, s ezt szóvá is tettem azon ritka pillanatok egyikén amikor megálltunk a piros lámpánál, mire ő elmagyarázta, hogy ezzel kikerüljük a forgalmas főútvonalat. A plusz távolságnak annyira nem örültem, de mivel halvány fogalmam nem volt a pozíciónkról, így kénytelen voltam követni őt. Félórás kalamolás után végre kiértünk a városból, de még mindig egy mellékúton haladtunk, számomra vadidegen falvak között. Ezt szóvá téve megnyugtatott, hogy most valóban lerövidítjük az utat, bár engem akkor sem győzött meg erről, és utólag átnézve nekem lett igazam. Végre elértük azt a kereszteződést ahol elváltak az útjaink. A plusz kilométerek ellenére ma is jó szívvel gondolok szimpatikus segítőtársamra, aki a maga módján jót akart...




A nagy kerülgetésekben észre sem vettem, hogy a vízkészletem szinte teljesen elfogyott, de nemsokára egy parkoló magyar kamionos mellett landoltam, aki szívesen adományozott némi langyos folyadékot a szomjas vándornak. A jóhiszeműségét tovább feszegettem, mikor kértem némi kenőanyagot a ropogó láncom megsegítésére, erre előkapott egy ötliteres kannát... egy madártoll segítségével oldottam meg a problémát. Megköszönve a segítséget nekilendültem annak a pár kilométernek, mely elvezetett addig a hegyvonulatig, mely egészen a fővárosig kísérőm volt. Néhány km kapaszkodó után egy parkolóban egy fiatal szlovák párocskával elegyedtem szóba, akik elmondták, hogy Pozsonyból Rijeka-ba igyekeznek, napi 100-120 kilométert megtéve.




Nagyon jó tempót tudtam menni és tudtam, hogy kényelmesen beérek Ljubljanába, de lazítani nem akartam. Ezen a szakaszon az autópálya párhuzamosan haladt az én utammal, így alig volt forgalom, csak a szintemelkedőkre kellett koncentrálnom. A harmincfokos hőséget jól mérsékelte a szűk hegyszoros nyújtotta árnyék, de a széláramlatok valahogy mindig szembe érkeztek. A fővárostól harminc kilométerre tiltó tábla miatt némi kerülőre kényszerültem (a múltkor vagy nem volt, vagy nagyon siettem), de ennek ellenére ötóra körül már az elővárosban szívtam a kipufogógázt. Begurultam a város egyetlen kempingjébe, ahol ugyanarra a helyre állítottam fel a sátramat, mint két évvel ezelőtt. nagyon ritkán esett meg velem, hogy hatóra körül már letáboroztam, hát kihasználtam az időt és körülnéztem a platz-on.




Találkoztam nyaraló nagykanizsaiakkal és beszéltem vonattal érkező hollandokkal, akik lekerekeznek Velencéig - három nap alatt -, de megismerkedtem egy osztrák sráccal is aki Horvátországba tart, de már három napja ott dekkolt. Tusolás, a hazai elemózsia elfogyasztása után még világosban bevackoltam magam az alváshoz. Nagyszerű napot hagytam magam mögött, mentálisan és fizikailag is elégedett voltam magammal, és ez jóleső bizakodást vetített a további napjaim elé.



3.nap: Ljubljana - Tombolo /278 km/




Az előző esti korai lefekvés igen pozitív hatást váltott ki belőlem, ugyanis háromkor oly fürgén és kipihenten ugrottam ki a sátorból, hogy csak na... Rámolás majd rajt! A recepción az éjjeliőr erejéből csak egy biccentésre futotta, miközben birkózott a kispárnáival a szemei alatt. A város teljes nyugalma átragadt rám is, miközben le-fel hullámoztam a járdából leválasztott kerékpársáv repedt aszfaltján. Egy idő után meguntam a sok mellékutca általi szegélyeket és a tízpercenként elhaladó kocsik közé merészkedtem. Hamar túljutottam a Miskolcnál nem sokkal nagyobb városon és az elővárosok jól kivilágított járdáin haladtam dél felé. Vhrnika után várt rám egy félórás 300 m szintemelkedés, és mire feltornáztam magam már a nap sugarai fogadtak a fennsíkon. Ez azonban csak az előétel volt, hiszen még előttem magasodott a Hrusica hegymenet a maga 950 méteres hágójával és 12 kilométer hosszú szerpentinjeivel. A hegy előtt alaposan bereggeliztem és csak a szomszéd kutya állandó ugatása volt rám negatív hatással. Vettem egy mély levegőt és nekiduráltam magam az emelkedőnek különösebben nem kedvedtelenedtem el, hiszen ismertem a járást, ragyogott a nap és nagyszerű kondícióban lévén gyorsan fogytak a kanyarok. A hágó felé közeledve egyre ritkábban bukkant elő a nap, és mire felértem eleredt az eső. Egy fogadó előtt átvedlettem esőállóvá, majd óvatosan megkezdtem az ereszkedést a völgy felé. A esővíz mennyisége azonban oly mértékben megnőtt, hogy az már a biztonságos haladásom rovására ment, ezért kénytelen voltam egy útmenti lakóház keskeny ereszalját igénybe venni. Csillapodván az égi áldás, folytattam az ereszkedést és az ezzel járó alsómosást is el kellett viselnem, miközben görcsösen húztam a fékkarokat a 8-10 % - os lejtmenetben. Hamarosan leértem a hosszú és semmitmondó nevű városba és ezzel a lendülettel át is hajtottam rajta. Méretes dombok következtek, közben vagy háromszor le-fel öltözködtem az eső intenzitásától függően. Ugyanabban a boltban vásároltam be, ahol tavalyelőtt és mire elfogyasztottam az ebédemet a buszmegállóban még a nap is kisütött.




Olaszország már felhőtlen ragyogással fogadott és egy hegyvonulat megmászása után már az Isonzo folyó völgyében nyomtam a pedált. A korábban megcsodált zöldes-kék víznek nyoma sem volt, egy patakocska csörgedezett csupán a zúgók helyett. Viszonylag sík terepen haladhattam, de annál nagyobb volt a forgalom, pedig ez még semmi sem volt ahhoz képest ami az SS 14-en várt rám Cervignano után. Ráadásul újra eleredt az eső, ami a nagy forgalommal párosulva nem volt veszélytelen szituáció. Már jó ideje áztattam magam így, mikor egy út melletti áruház védelmében megpillantottam egy hasonszőrű vándort. Rámfért egy kis pihi, ezért beálltam mellé az árkádok alá. Kiderült, hogy amerikai egyetemista, aki a szünidejében szeretné körbetekerni Itáliát. Ő is dél felé tartott, próbáltam rábeszélni a közös tekerésre, de nem akart elázni.




„Hurka” - gondoltam először, de aztán elmeditáltam azon, hogy az ő elképzelése más lehet a túrázásról és lehet, hogy neki van igaza... vagy mégsem. Egyedül folytattam az utamat dél felé a csapkodó esőben egészen Ceggia-ig, egy kereszteződést elnéztem és a terveimben ismeretlen helységen találtam magamat. Előkaptam a térképeimet és majdnem szívbajt kaptam, amikor a fóliába csomagolt lapokat megláttam csuromvizesen. Ez még csak hagyján, de a piros filctollal bejelzett útvonal tíz centi vörös sávvá duzzadt, szinte használhatatlanná téve az olasz részt. Ez dupla vérveszteséget jelentett, hiszen a GPS-t sem tudtam használni, mivel a napkollektoros töltőm nem kedveli a borús időjárást. Maradt a belső memóriám, még szerencse, hogy a Google-n virtuálisan többször végigjártam az egyes etapokat (a kollégáim szerint felesleges is volt a valóságban is elindulnom). Erre az összekötő szakaszra különösen jól emlékeztem, mert rengeteget agyaltam a két főutvonal minél egyszerűbb áthidalásán. Végül néhány hibaponttal, de sikerült átjutnom az SR 53-as főútra, mely társam lett a következő 200 kilométeren. A Panorimo képek alapján tudtam, hogy ez egy nagyon forgalmas tranzitút, autópálya kíséret nélkül. Az eső közben elállt és az ilyenkor jól bevált taktikát alkalmaztam: erős forgalomban a települések között viszonylag gyorsan tekertem, a falvakban lazább menet a járdákon. Az első nagyobb város Treviso ahol nyílegyenesen próbáltam áthatolni, de csak egyórás bolyongás után tudtam megszabadulni ölelő karjaiból. A városra nem is emlékszem igazán, csak a kijutás gondolata lebegett előttem. Újra főút, sok kamion, de legalább fogytak - vagy szaporodtak? - a kilométerek. Egy benzinkútnál kértem térképet, de sokra nem mentem vele mert csak a gerinchálózatot jelölte és tudtam, hogy errefelé „levághatok” egy jókora kerülőtm, és végre nyugodtabb mellékvonalon haladhatok. Újra jól jött a memória, megtaláltam a tervezett utat, és akár lazíthattam volna is egy kicsit, ha nem jő az égi áldás.




Ekkorra már késő délután volt és a szállás gondolatával is foglalkoznom kellett. Szabadtéri sátrazás szóba sem jöhetett, hiszen esőben tábort verni nem valami kellemes tevékenység. Egy-két momentum azért megindította a fantáziámat elhagyatott üzemcsarnok, lepusztult, üres házak formájában, de továbbálltam a jobb lehetőség reményében. Castelfranco után aztán utolért a végzet a dézsából ömlő víz formájában és rögtön döntenem kellett: már erősen sötétedett, szakadt az eső és fáradt is voltam. Ekkor éppen egy falu utolsó, épülőfélben lévő házához értem, megkerültem a lakatlannak tűnő téglaépületet, majd beálltam a két méter széles eresz alá. Sok választásom nem révén úgy döntöttem, hogy innen sehova tova. A tőlem tíz méterre lévő utcán ugyan néha elhaladt egy-egy autó, de a gaz védelmet nyújtott a reflektoraik ellen. A másik oldalon volt ugyan egy ház, de semmi mozgolódást nem tapasztaltam, így kipakoltam a poros, gazos földre.




Közben teljesen besötétedett, megvacsoráztam és éppen a bicajom kikötésén ügyködtem, amikor tőlem pár méterre a ház felől hangos kutyaugatás verte szét a nyugalmamat. Kővé meredtem e sokk hatására, látni nem láttam a hang okozóját, de tudtam, hogy valami nagy németjuhász-féle álmát zavarhattam meg. Mozdulatlanul állva beleborzongtam: ha sokáig ugat előjön a gazdája, szomszéd és magyarázkodhatok, hacsak nem egyből rendőrt nem hív. Aztán arra gondoltam, mivel én nem látom, talán ő sem a nagy gaztól, nem mozdulok és talán megnyugszik. Öt perc mozdulatlanság után valóban fokozatosan elhalkult, ekkor nesztelen mozdulatokkal leültem és vártam. A fokozódó csapadék mennyisége a segítségemre sietett, valszeg behúzódott a vackába. Finom mozdulatokkal bebújtam a hálózsákomba, majd a sátorlapba, a tizenegyet mutató vekkert felhúztam ébresztőre és álomra - illetve táskámra - hajtottam a fejem. Utolsó gondolataimmal felidéztem a napomat, és az utolsó két órát legszívesebben töröltem volna, de vigasztaltam magam azzal, hogy ez a mélypont és innen már csak felfelé lehet jutni...


 


4.nap: Tombolo - Maiano falu közelében /251km/




Hideg hajnalra ébredtem, ami nem is csoda, mert az eső bevert a terasz alá és a sátorlap alól kilógó hálózsákrész már csurom vizes volt. Két óra elmúlt és semmi kedvem nem volt vizes ágyneműben tovább heverészni, így halkan elkezdtem szedelőzködni. Még sem voltam elég halk, mert a szomszéd kutya rákezdett a mondókájára. Felgyorsítottam a folyamatot és öt perc múlva már az úton takargattam a cuccaimat a beázás elől. Már majdnem el is indultam, de nem találtam a bicajos órámat amit előző este leszedtem a helyéről és most... Átkutattam a zsebeimet, táskákat, de semmi. Kénytelen voltam visszamenni a tett helyszínére - ráadásul világítással - ahol a közben megszűnő ugatás újrakezdődött. Átkutatva a fekvőhelyem órát ugyan nem találtam, de előkerült a zsebkésem és egy fél pár zokni. Sokáig nem akartam hergelni szegény jószágot, így beletörődve a veszteségbe elindultam a szemerkélő esőben. Hamarosan beértem Cittadella nevű városba ahol úgy megkavartak a táblák, hogy jó pár kilométeres kitérővel értem ki csak a kedvenc 53-as utamra. Sok köszönet nem lett az újratalálkozásunkkor, hiszen - a hajnali óra ellenére - erőteljes forgalommal fogadott. Szerencsére Vicenza előtt az autók nagy része ráhajtott a kerülő autópályára, így már csak a csepergő eső maradt a társam, mikor begurultam a városba. Már pirkadt és találtam egy üzletet nyitva, ahol némi élelemmel feltankolva kerestem egy buszmegállós menedéket. Nagyon bántott az órám hiánya - információira szükségem volt -, ezért újra kipakoltam a táskáimat és meg is találtam a vitaminos zacskóban!




Az örömöm csak fokozódott amikor elállt az eső és elindultam megkeresni a kiutat ebből a nem kis városból. A középkori belváros hívogatott ugyan némi mustrára, de az én szemeim előtt csak a jelzőtáblák lebegtek. A navigáció nagy probléma volt ezekben a napokban, hiszen az elázott papírjaimon voltak a feljegyzéseim az útirányokról. Valahogy csak kikecmeregtem a labirintusból és a reggeli nap sugarai vezettek gyér forgalmúvá töpörödött utamon, ugyanis társul szegődött mellénk egy autópálya. Tizenegy óra körül értem be - feleségem egyik kedvenc városába - Verona-ba és mivel a legrövidebb út a belvároson keresztül vezetett ellátogattam a Montague házhoz. Már a kapun alig tudtam befurakodni a sok ázsiai turistától, de ahhoz, hogy a mellékelt kép elkészülhessen egy nagyon türelmes ferdeszeműre kellett szert tennem. Meglátogattam még a szomszédos piacteret aztán megpróbáltam kiutat keresni. Kocsival hatszor-hétszer jártam már itt és soha nem okozott gondot a kijutás... hát most egy órámba került ez. Végre újra az SS 53, haladtam, de a Garda-tó sarkához érve elirányítottak le egészen a tópartra ahonnan néhány kilóméter után újra megmászhattam egy jókora dombocskát. Onnan dél-nyugat felé kanyarodtam és a híres osztrák-francia ütközet színhelyére, Solferino-ba tartottam. Ragyogó napsütésben volt újra részem, a sík vidék adta lehetőséget erős tempózással használtam ki. Közben a térképeim egy részét újra részleges szolgálatba tudtam állítani köszönhetően a napos időjárásnak. Az egész rakományom egy ruhaszárító állványhoz hasonlított, mely hátsó részén a hálózsák terült el, elől póló és törölköző, a zoknik meg csak úgy összevissza. A telefonom nem kultiválta vízzel való találkozást, mert a kijelző fekete maradt, és csak vakon tudtam „tárcsázni” a családomat. Késő délután egy újabb etap zárult le Crema városába érve, innen már potenciális táborhelyeket kutattam szemeimmel.




Lodi városban éppen elfogyott a vizem is és egy szakadt útmenti panzióba betérve gondoltam megkérdezem mennyi az annyi - tegnapi szállást úgyis megspóroltam - de végül csak a vizet kértem, a 65 eurós szobát kénytelen voltam kihagyni. Onnan még tekertem vagy tíz kilométert, de a nap már lebukott a látómezőn és én is lekanyarodtam egy kukoricatábla közepén. Kétszáz méter után egy öntözőcsatornára bukkantam, mely mentén még tekertem a mély fűben egy darabig, aztán ott leraktam az aznapi tábor alapjait. A csatornában meglehetősen tiszta, de iszonyúan hideg víz áramlott, de jólesett letisztálkodni úgy, hogy az egyik lábam beleakasztottam egy fa gyökerébe oly erős volt a sodrás és a lábam sem érte az alját. Már teljesen besötétedett vacsorám elfogyasztása alatt, gyorsan begubóztam a napközben sikeresen megszárított zsákomba. Teljes nyugalomnak átadtam a testemet, a síri csendet ritkán megtörő madárhangok közepette azon gondolkodtam, hogy jó napom volt, jó idő, jól haladtam és az oda-út kétharmadán már túl vagyok, a szállásom pedig kitűnő...



5.nap: Maiano - Susa /258 km/




Nagyon nem esett jól a korai ébresztés, az előző fárasztó nap után elég kevés volt az ötórás alvás. A sátor oly párás volt, mintha egész éjjel ázott volna, de a fűbe sem lehetett semmit letenni. Kibóklásztam az országútra, ahol az a néhány sofőr hűledezhetett, hogy „ki ez a félőrült biciklis hajnali háromkor?”. A hajnali nap sugarai még nem érték el Pávia falait, mikor próbáltam némi segítséget igénybe venni a kijutásomhoz egy újságkihordótól. Nagyon hosszan és lelkesen elmagyarázta a helyes irányt - persze olaszul - de a számokból és a mutogatásából merítettem némi információt. Mondanom sem kell legalább tíz kilométer kerülőt jelentett számomra ez a jószándék, persze lehet, hogy az olasz (nem)tudásom is közrejátszott ebben.




Egy parkoló kávézójában a sokat látott kamionosok kézről-kézre adták az olasz térképemet, mire az ötödik behatárolta és el tudta magyarázni a Sannazzaro felé vezető útvonalat. Ekkor enyhén dombos vidékre változott a táj, erős szembeszéllel karöltve. Casale településnél értem el a Pó folyó vonalát és kb. 60 km-en keresztül haladtam azzal párhuzamosan anélkül, hogy a vizét megpillanthattam volna. Viszont a folyóval megérkezett az égi áldás enyhébb változata és újra öltözgethettem. Általában el szoktam kerülni a nagy városokat, de Torinóval ezt nem tehettem, pont a nyílegyenes irányvonalamon terült el. Kora délután értem a határába immáron szakadó esőben, és ez igencsak megnehezítette a navigációmat. Az otthon eltervezett útvonalat csak részben tudtam tartani - elázott térkép, félrevezető táblák miatt - és a kivezető szakaszra nem lehetett kerékpárral ráhajtani. A megkérdezett egyének állandóan erre az autóútra akartak elirányítani, hiába próbáltam elmagyarázni a tiltást. Kétórás helybentoporgás után egy bárban próbálkoztam, és ekkor egy fiatal srác intett, hogy menjek ki vele az utcára és kövesesem a kocsiját. Már annyira el voltam keseredve, hogy úgy gondoltam nincs vesztenivalóm azzal, hogy követem (utólag azért eltöprengtem ezen). Nagyon türelmesen, lehúzódva és főleg lassan haladt előttem, én sem tudtam gyorsan tekerni a szakadó esőben. Legalább öt kilométert navigált így, négysávos utaktól a keskeny útcákig, mire megállt egy kereszteződésnél és rámutatott a 24-es főútra, mely Susa felé vezetett. Legalább tíz nyelven megköszöntem a hozzám való jóságát, huszonévesen nagyszerű példát mutatott... Akkorra már oly mértéket öltött a természeti zuhany és az erős szél, hogy kénytelen voltam egy benzinkút oltalma alá beállni. Egy talpalatnyi száraz folt sem volt rajtam és úgy elkezdtem vacogni, hogy kénytelen voltam ugrálgatni, de az intenzitás csökkenésének első jelére már nyeregbe is pattantam. A táj arculata teljesen megváltozott, hiszen az Alpok vonulatához érkeztem körülöttem kétezer méteres havas hegycsúcsokkal. Kezdetben szűk hegyi szerpentinek - párszázas szintekkel - keserítették az életemet, aztán kissé laposult a helyzet, de a dombocskákat sem volt egyszerű magam mögött hagyni. Öt óra körül végre megkegyelmezett az időjárás és néha előbukkant a nap is némi bizakodásra okot adva. Susa településen ráakadtam a környék egyetlen kempingjére, ami inkább hasonlított egy nyolcvanas évekbeli Berlin környéki kiskert-dzsungelre, ahol kimustrált lakókocsikat és fabódékat körbeültették virágokkal, hogy a dologban megfáradtan hétvégén érezhessék a szabadság illúzióját. A tulaj - miután megvívtuk az árcsatánkat - megmutatta a sátorhelyemet és a következő pillanatban már teregettem is a vizes cuccaimat a szomszéd lakatlan teraszára.




Terhemtől megszabadulva elhajtottam a közeli marketbe némi elemózsiáért, majd felállítottam a nedves sátrat a sáros fűben. A harminc éve felszerelt vizesblokk volt a negatív csúcs a rozsdás mosdóival, langyika vizével, amiért külön kellett tantuszt venni. A telefonom akkumulátora duplájára dagadt, így teljesen hasznavehetetlenné vált, eztán csak fülkéből tarthattam némi kapcsolatot az otthoniakkal. Talán lehetett tíz fok is miközben alváshoz készülődtem a foltokban vizes ágyneműmben arra gondoltam, hogy jöhetne már egy jó nagy kánikula a napfényes Itáliában.


 


6.nap: Susa - Col du Lautaret (2058m) /91 km/




Azon a hideg reggelen megtörtént a csoda, hiszen a nap sugaraival ébredtem és végre nem kellett csipásan belevágni a végtelen sötétbe. A tervezett találkozó a Tour mezőnyével körülbelül 50 km távolságra lehetett, viszont ehhez 1400 méter szintemelkedés dukált. A karavánt mindenképpen el szerettem volna érni, de ehhez volt hat teljes órám. Nem hullajtottam krokodilkönnyeket a szállásom miatt, a kutya sem vette észre hogy távoztam. A városból kiérve rögtön kaptam egy kis ízelítőt az előttem álló viszontagságokról, amikor a - tábla jelezte – 12 %-os emelkedőn megkezdődött a kapaszkodás. Tíz perc után már vetkőznöm is kellett, mert folyt rólam a verejték. A kistányéron „pörgetve” tudtam csak haladni - ha azt haladásnak lehetett egyáltalán nevezni. A hat km/h sebességgel majdnem egy óra alatt értem el az első - amúgy csodaszép - hegyi falut, ahol reggelizés okán leálltam. Gyors számolgatás: 1 óra = 6 km, akkor 50 km =... hű az nagyon gáz, bele kell taposnom!




Újra nekiduráltam magam és kaptattam tovább felfelé, az emelkedő kezdett egyre barátságosabbá válni. Oulx nevű városnál már gyülekeztek a kerekesek, sorban szedegették elő autóikból a márkás országúti járgányaikat. Onnan már szinte örömkerképározás volt tekerni, hiszen családok, barátok, társaságok hajtottak el mellettem, vagy éppen előztem meg őket. Egy amatőr csapattal viszonylag sokáig bolyoztunk. Az üdvözlés soha nem maradt el, bár a formája a fejbiccentéstől a hangos biztatáson keresztül a rövid beszélgetésig változott. Minél közelebb értünk a határhoz annál többen lettünk, és Cesana városnál már alig lehetett közlekedni a sok kétkerekű miatt. A Tour ugyanis onnan kanyarodott fel az olasz hegyekbe, és sokan azon a hegyi szakaszon szerettek volna szurkolni. Én továbbindultam, hogy legyőzzem azt a 600 m szintemelkedést ami még a francia határig előttem állt. Azon a szerpentinen jópár Tour-os csapat luxusbuszával és szervizkamionjával találtam magam szemben, készítettem is néhány fotót menetközben. Akkorra már dél felé járt az idő és nagyon meleg lett, de csak a határnál álltam meg egy kis időre. Ott értem utol egy ügetőkocsi félét vonszoló férfit, aki csak olaszul tudott, és gyaloglása közben elmutogatta, hogy négyszáz kilométert gyalogolt és egy hete van úton. A határtól még kapaszkodtam vagy öt kilométert és beértem Montgenévre-be, ahol hegyi befutó révén rengetegen tolakodtak már a kordonok mögött. Eredetileg ott akartam letáborozni, de a tömeg miatt inkább csorogtam lassan lefelé és hamarosan találtam is egy három méter szabad részt. Rögvest tanyát vertem, kiteregettem a vizes cuccaimat, előkaptam az erre a célra - egy támogatóm által készített - Tour de Franc-os magyar zászlómat és a sátorrudamra tűztem.




Éppen étkezni készültem, amikor a szemközti vidám társaságból átjött két fickó és beszélgetésbe kezdtünk. Rövid bemutatkozás, ki honnan jött, stb. nagyon örültek, mikor elmondtam, hogy én is Andy Schleck rajongó vagyok. Kiderült, hogy ők Luxemburgból valók és a Schleck testvérek Fan Club-jának a vezérkarába tartoznak. Ezt nem is titkolták, hiszen egy hatméteres horgászboton lebegő hatalmas zászlókon vigyorgott Andy és Frank a luxemburgi zászló tetején. Nagyon tetszett nekik az én zászlóm is, több közös fotót is készítettünk és elismerően bólogattak a túrám ismertetése után. Hamarosan feltűntek az első kísérő kocsik és mindenki készenlétbe helyezte magát. Aki járt már a Tour-on, annak nem újdonság, amit alant leírok, de aki csak a képernyőn át látta, az talán érdekesnek találja a KARAVÁN leírásomat.




Régen el nem tudtam képzelni, miért vannak milliónyian az út mentén azért a 15 másodpercért amíg elhalad a mezőny, miért erre veszik ki a szabadságukat és követik a mezőnyt, a gyerekeket mi köti le két-három héten át, miért élnek „cigányéletet”??? A válasz egyik fele a karavánnal kötődik össze, ami a mezőny előtt három órával érkezik. Hatvan-nyolcvan kamion, átalakított furgon, bábúkká, termékekké varázsolt jármű halad kettesével a szűk úttesten sorban. Rajtuk fiatal lányok - ritkábban fiúk – vannak, akik dobálnak a közönségnek mindenfélét. Ha ügyes vagy és szerencséd is van, akkor elkaphatsz pólót, sapkát, sálat, hűtőmágnest, legyezőt, csokit, süteményt,kolbászt, töménytelen Hariboo-t, de dobálnak ásványvizet, sőt fogkrémet és mosószert is. Aki három héten át ott áll annak valószínűleg mindenből jut akár egy tucat is. A kurrensebb cikkekért nagy csata folyik, hiszen tíz-húsz méterenként dobnak ki egy holmit és ezen hosszon 50-60 potenciális érdeklődő is lehet, de valamit markostól dobálnak.




Korábbi tapasztalataim alapján tömegbe állva esélytelenek vagyunk, de egyedül, távol mindenkitől sem kapunk semmit, mert ilyenkor pihennek a dobálók. Én mindig egy kisebb csoport elé állok, és ha valamit nagyon szeretnék birtokolni akkor - büszkeségemet félredobva - futok a kocsi mellett és minden francia tudásom kiadva (plaire) általában sikerrel járok.




Miután elhaladt a karaván megkezdődik a csere-bere, mint a piacon. Nem akartam hazacipelni két gyerekkifestőt, cserébe a szomszéd nénitől kaptam egy pöttyös sapkát, vagy például nem kellett két fejre rögzíthető napernyő, kaptam érte két csomag sütit stb. De a legnagyobb sztori azon a napon történt: a két luxemburgi ismerős körbejárta a környéket és a nagyjából következőt óbégatta hangosan: „Emberek! Itt van egy magyar férfi aki egyedül elbringázott ide. Adjátok oda neki az energiazseléteket, hogy legyen ereje a hazaúton!” Így egy szatyor energiazacskóval tértek vissza - amiben volt még minikolbász és sütemény is - melyet jókedvűen nyújtottak át nekem megtoldva még néhány souvenir-rel. Teljesen meghatódva öleltem át őket, az utam legszebb pillanata volt ez a jelenet. A mezőny érkezéséig még sokat beszélgettünk, aztán címeket is cseréltünk, sőt meghívtak vacsorázni, amit udvariasan elutasítottam. Azóta levelezünk, kaptam már Schleck autógrammal ellátott fotókat, közös fotókat, és Jean-Paul meghívott vendégségbe a családjához.




Közben megérkeztek a szökevények, majd a mezőny hajtott felfelé. A tömegben felfedeztem Andyt, Contadort, de a többiek mind ugyanúgy néztek ki abban az egy pillanatban. Elbúcsúztam újdonsült ismerőseimtől, majd megkezdtem az ereszkedést a völgy felé. A kocsik csak lépésben tudtak haladni, így a több ezer kerékpáros jobbról – balról előzgetve a sort száguldott lefelé. Nagyon élveztem ezt a menetet, bár én kissé visszafogtam a lovakat a csomagjaim szélessége, súlya és a sok gyalogos miatt. Félórás ereszkedés után elértem Briancon-t ahol alaposan bevásároltam, hiszen ezután egy-két napig a hegyekben kellett táboroznom. A városban gépkocsival mozdulni sem lehetett, bicajjal viszont nagyon élvezetes volt cikázni az álló járművek között. Öt óra körül kezdtem meg a kapaszkodást a kiszemelt helyhez a 2085 m magasan fekvő Col de Lautaret-hez. Eleinte még csak enyhén emelkedett a szint, de aztán szinte végig 4-6 %-os emelkedőt kellett leküzdenem. Nagyon sok bringás megelőzött - csomag nélkül, illetve kipihenten - de néha sikerült egy-egy csapattal tartanom a tempót. Egy háromtagú Budapest környéki társaság is lelassított mellettem, váltottunk néhány szót, de siettek a hágón túli szállásuk felé. Az út mentén - eleinte csak elszórtan, aztán szinte egymást érve - mindkét oldalon lakóautók hada parkolt, várva a holnapi etapot. Kétórás kaptató után megérkeztem annak a hegynek a lábához, melyet másnap reggel szándékoztam megmászni. Egy menedékház mellett felállítottam a sátramat, és felöltöztem, mert eléggé hideg volt így a hóhatár közelében. Vacsora után elsétáltam a közeli - két óra alatt felépített - konténervárosba, ahol tv- rádióközvetítések zajlottak másnap. Ott futottam össze egy kecskeméti házaspárral, akik elmondták, hogy onnan 15 kilométerre tudtak csak megállni és úgy gyalogoltak vissza ehhez a kereszteződéshez.




Visszatérve a tanyámra a szomszéd francia öregfiúk csapata meghívott egy kis borozgatásra, ami igencsak jólesett abban a cudar hidegben. Miután lebukott a nap a hegyek mögé, 5 fokot mutatott az órám. Szerencsére minden ruhaneműm megszáradt, így tripla rétegbe öltözve bújtam a hálózsákomba. Visszagondolva, fantasztikus napom volt: az időjárás, lenyűgöző környezet, a szimpatikus társaság, a verseny személyes közelsége, valamelyest otthon éreztem magam. Azon bizakodással hunytam le szemeimet, hogy ezzel még nincs vége, másnap új kalandok, élmények várhatnak rám.



7.nap: Col du Lautaret – Col du Galibier (2645m) - Mizoen közelében /69 km/




Az éjjel olyan hideg volt, hogy állandóan arra ébredtem, hogy vacogok pedig már az esővédő fóliába is beburkolóztam. Hat óra környékén megelégeltem a szenvedést és gyorsan összeszedelőzködtem. A Col du Galibier hágóra vezető út már le volt zárva a forgalom elől, de bringával még felengedtek. Ahogy a nap sugarai terítették a környéket én is oly ütemben szabadultam rétegeimtől, persze a 6-9 %-os emelkedő is termelte a hőt a ruha alatt. A szerpentinen haladva gyönyörűséggel töltött el a hosszan elnyúló völgy és az őt átkaroló havas hegyvonulat harmóniája. Az előző nap felhajtott lakóautók utasai már ébredeztek és sokan üdvözöltek és tapsoltak, hiszen a sok kerekes közt fehér holló voltam a csomagjaimmal. Az út kétharmadánál reggelivel tarkított pihenőt tartottam, majd újra nekilendültem. A hágó előtt 6-700 méterrel volt a sajtó konténerváros innen már kordonok voltak kiépítve és az út is le volt zárva. A rácsok mellett a hóval teli árokban ugyan el lehetett bukdácsolni, de a bringa és a széles zsákom már alig fért el. Egy idő után teljesen elakadtam és más lehetőség nem lévén szétakasztottam a kordont és feltornáztam a szerelvényemet az aszfaltra. Szerencsémre a rendezők mással voltak elfoglalva, így kényelmesen feltoltam a járgányomat a célkapuig. A szervezők még rendezgették a korlátokat, de én csak a sarokráccsal együtt voltam hajlandó odébbállni. Fél nyolckor már ott álltam a „Pol pozition”, onnan már teljesen lezárt rendezői terület húzódott. Nemsokára már özönlöttek az emberek a minél jobb hely elfoglalásáért, mögöttem két-három sor is húzódott. Bringámat a három méterre húzódó sziklafalnak támasztottam, és fél szemmel állandóan figyeltem, mert voltak akik felmásztak a sziklára kőcsúszásokat idézve ezzel elő. Egy francia férfi két kamaszkorú fiával már korán letelepedett mellém, akikkel sokat beszélgettem, és fordították nekem a verseny eseményeit amit a hangosbemondó közvetített. Eleinte még le is ültem, de dél körül már olyan nyomás nehezedett a helyekért, hogy onnantól folyamatosan álltam. Közben sütött a nap, de hideg szél fújt, néha elborult és szállingózott a hó és folyamatosan dideregtünk a kabátban, sapkában, kesztyűben. Délután még fokozódott a helyzet, a rendőröknek kellett közbeavatkozni amikor néhányan elbontották a kordonokat. A kommentátor folyamatosan közvetítette a verseny állását, Andy Schleck hosszú szökését és végre megpillantottuk a helikoptereket is. Akkor már teljesen rápréseltek bennünket a kordonokra, a rendezők elszedték a belógatott zászlókat, feliratokat azzal az indokkal, hogy eltakarják vele a szponzorok tábláit. Végre feltűnt a luxemburgi srác és behajolva - egyik kezemben kamera, másikban fényképező - üvöltöttem hogy „szép volt”!




Eztán némi szünet, ekkor óvatosan előszedtem a zászlómat és Cadel Evans csoportnál már erőteljesen lobogtattam bele a tőlem tíz méterre lévő kamerákba. Az Eurosport közvetítés során - megvan DVD-n - többször feltűnök a zöld esőkabátomban, lógatva a nemzeti színű zászlót, majd nekivetkőzve a főszponzorom az INTERSPORT mezében és sisakjában. Később megnyitották a célterületet, de én maradtam a helyemen, vigyáztam a holmijaimra. Amikor mindenki a dobogó körül tolongott, én odaoldalogtam a tömegtől megrekedt csapatautókhoz és kértem, adjanak egy kulacsot. Volt aki határozottan elutasított, de a SKY és a BMC kocsiból előkerült egy-egy itallal teli kulacs! Nagyon megörültem, hiszen még nem is hallottam olyat, hogy teli kulacsot kaptak volna. Lencsevégre kaptam még a sárgatrikós Vöckler-t, amikor már átöltözve elhaladt előttem a sárga bringájával. Közben megindult a tömeg lefelé és én is mentem volna..., de akkor odalépett hozzám a korábban vasszigorú főrendező és udvariasan elemelte a kordont, jó utat kívánt és mosolyogva kezembe nyomott egy Tour-os baseball sapkát. Annyira meglepett a jelenet, hogy meghatódottságomban hebegtem valami köszönet-féleséget, ő kezet rázva elköszönt. A másnapi újságokban írták, hogy csak a hegyen 800 000 ember volt és ez a tömeg egyszerre megindult lefelé a négy méter széles szerpentinen. Eleinte csak tolni tudtam, később már kialakult középen egy kétméteres sáv ahol kerekesek ezrei csorogtak lefelé. Lentebb már ritkán akadtunk gyalogosba, hiszen a mezőny elhaladtával onnan már visszaindultak.




A hegyről leérve megismétlődött az előző napi „kocsisordugóelőzgető” nagyon élvezetes száguldás. Akkorra már késő délután volt és szállásorientáltan nézegettem az útmenti lehetőségeket. A kétezer méteres hegyekkel megvezetett szűk szorosban sok lehetőség nem adódott, de egy lakóautókkal zsúfolt parkoló mögött megláttam egy sátrat és habozás nélkül landoltam. Odaérve már kettő lett belőlük, a nagyobbik előtt két francia srác főzögélt, a minihez - 2,0 x 0,8 x 0,6 m - egy Manchester-ben élő lengyel srác tartozott. Üdvözlések után gyors sátorverés, pakolás miközben egy fiatal angol fiú is csatlakozott a táborunkhoz. Pakolgatás közben is beszélgettünk, ám vacsora idejére összevergődtünk, mivel a francia srácok - ők kocsival voltak - meginvitáltak egy szelet sült húsra és techilás sörre. A lengyel fiú a tésztáját dobta be a közösbe, az angol srác meg szorgalmasan töltögette a wisky-jét a kupakba és adogatta körbe. Csóró magyar csak egy babkonzervvel és némi baguette-tel tudott beszállni a közösbe, de karavános cukorkáim hamar elfogytak desszert gyanánt.




Legalább két órán keresztül beszélgettünk (most eltúloztam egy kicsit, mert főleg a lengyel és az angol beszélt, én meg a franciák próbáltunk lépést tartani), és elmeséltem az én történetemet is. A lengyel hat, az angol négy napja követte a Tour mezőnyét és vonattal érkeztek Franciaországba, Grenoble után szintén vonatra szállnak. Nagyon jól éreztem magam ebben a családias miliőben, a kerekesek könnyen találnak közös kapcsolódási pontokat. Már tizenegy óra is elmúlt mire „ágyba” kerültem. Nagyszerű nap - nagyszerű befejezéssel... és még mi minden van hátra...


 


8.nap: Miozen - Alpen de Huez - Vizille /75 km/




Olyan sokáig nem aludtam egész túrám alatt, mint azon a reggelen. A völgykatlanban a napot még nem lehetett látni, de már nyolc óra is elmúlt mikor kikecmeredtem a sátorból. Az aznapi etap kiszemelt pontja az Alpen de Huez hegyi befutó volt, amihez mindössze 25-30 kilométert kellett tekerni. Az angol srác már korán továbbállt, a lengyellel viszont együtt indultunk - este megbeszéltük - és suhantunk lejtmenetben egészen a hegy lábánál lévő le Bourg-d Oisanns nevű városig, ahol elbúcsúztunk, mivel nekem be kellett még vásárolnom. Találtam is egy hatalmas marketet, ahol ezernyi kerékpár parkolt, mind lezárva, így féltve a cuccaimat egy Tour-os ajándékokat áruló sátorhoz toltam a járgányomat. Szerencsém volt a hölgyek mosolyogva mutatták, hogy hagyjam csak nyugodtan előttük. Visszatérve megkérdezték, hogy olasz vagyok-e (mindenki annak hitt a zászló miatt) és mikor elmondtam, hogy Magyarországról jöttem teljesen elképedtek, és megbecsülésükként kaptam egy Tour-os szatyrot, majd egy Alpen d’ Huez felíratú országúti sapkát amit azóta is büszkén viselek.




Aztán elindultam felfelé a hegyre kb. százezer társammal egyetemben. Nagyon meredek emelkedő volt inkább tizenöt mint tíz százalékban, sokan tolták és még többen zihálva taposták a kistányéros pedált. Az előző napot nem akartam megismételni - ahhoz este kellett volna felmennem - ezért arra gondoltam, hogy félúton letelepedek. Találkoztam két győri férfivel - akik lefelé gyalogoltak - és elmondták, hogy a hágó előtt olyan tömeg van, hogy nem érdemes továbbmenni. Még kínlódtam egy kicsit, majd találtam egy üres betonfalas részt és ott ragadtam. Kipakoltam a zászlómat, megreggeliztem és közben figyeltem a tömeget, mely szakadatlanul áramlott felfelé. Voltak viking harcosok, fürdőnadrágos pankrátorok, római katonák bicajon, de egy diósgyőri társaság is megállt pár mondat elejéig. Hamarosan egy angol házaspár telepedett le mellém, irigykedve néztem a majdnem fullos karbonkerékpárjaikat. A kocsijukat a városban hagyták, onnan tekertek ide fel, egyébként nagyon ritkán veszik elő a csodaszép járgányaikat. Elmondtam a kulacsaim történetét, mire a srác szólt, hogy a SKY csapat kulacsa nagyon értékes mert egyedi sorszáma van és a fanatikus rajongók több száz fontot is adhatnak érte pláne ily sértetlenül. Közben a másik oldalon is lettek szomszédok egy holland pár két fiúval, akik nyűgölődtek a napsütés miatt, így elővettem a sátorlapot és a kerómra feszítve némi árnyékot biztosítottam számukra. Nagyon hálásak voltak ezért, együtt reggeliztünk és a férfi egész nap közvetítette számomra a versenyt a mellettük szurkoló francia pár rádióját hallgatva. Nagyon tűzött a nap, a tömeg meg csak nyomult felfelé.




Unaloműzésként kitaláltam, hogy a szenvedő arcú kerékpárosokat megsegítem azzal, hogy a következő kanyarig feltolom őket. Először egy kisfiú maradt le az apjától és én - mezítláb futva - felsegítettem aminek nagyon örült. A környezetem először furcsán szemlélte a mutatványomat, de aztán már tapsoltak, sőt szinte kikövetelték az ingyencirkuszt. Segítettem hatvanéves bácsin, fiatal lányoknak, utánfutós családnak akik mind megörültek a lendületnek. A legemlékezetesebb egy középkorú hölgy esete volt, akit toltam több mint háromszáz méteren keresztül, mire utolértük a férjét és mikor lehagytuk boldogan integetett a megszeppent párjának. Jó buli volt, senki sem utasította vissza a segítségemet, de egy idő után olyan forró lett az aszfalt, hogy nem állta a talpam, cipőben viszont nem tudtam úgy futni.




Lassan megérkezett a karaván és megindult a „küzdelem” a kidobott holmikért. Sikerült összeszednem sok ajándékot, de a hőn óhajtott pólót nem tudtam szerezni. Az édességek egy részét odaadtam a holland fiúknak, cserébe kaptam mosószert és kolbászt, de az angolok jópár szerzeményüket nekem adták - mivel ők már egy hete követték a mezőnyt. A locsolókocsi jól eláztatta az út mentén állókat, de sikerült két hideg ásványvízre is szert tennem ami a nagy forróságban nagyon jól esett. A kiszórt újságban nagy meglepetés ért, hiszen egy nagy képen az előző napi befutónál Andy Schleck mellett a saját arcomat fedeztem fel.




Két óra múlva megérkezett a szökevénycsoport, majd a mezőny is elhaladt mellettünk nagy ovációk kíséretében. Tábort bontottam, elköszöntem szomszédaimtól, majd elindultam lefelé, közben összeszedtem az összes újságot az út széléről amit szétszórtak a kedves vendégek. A városba leérve megálltam egy szelektív gyűjtőnél és szépen kiszedegettem a lapokat amelyen szerepeltem. Újra megélhettem az ezernyi biciklis autókerülgetős száguldását, mely mintegy harminc kilométeren keresztül tartott, jobban kellett tartanom a saját „fajtám” merész húzásaitól mint az egyéb közlekedőktől. Beérkeztem Vizille városába, ahol megálltam kérdezősködni kemping iránt, és hamarosan megállt egy fiatal srác aki felajánlotta, hogy elkísér a helyszínre. Már akkor feltűnt, hogy abban a pólóban volt amit annyira szerettem volna, és felajánlottam érte egyéb souvenireket, de különösebben nem hatódott meg. A kempinghez érve megköszöntem a kalauzolást, mire levetette a pólóját és átnyújtotta. Annyira meglepődtem ezen, hogy rebegtem valamit, majd újra előhozakodtam az ajánlataimmal, de ő kedvesen visszautasította és további jó utat kívánva otthagyott. Sok kedves gesztusban volt addig is részem utam során, de ez volt a csúcs, ilyen önzetlenség a mi tájékunkon csak a mesékben léteznek.




Feldobódva baktattam a kapu felé ahol rögtön lelohasztott a „zárva” tábla, mely jelezte a tábor telítettségét. Könnyen nem szoktam feladni, besétáltam a recepcióra, ahol egy idősebb hölgy kérdően meredt rám. Elkezdtem a „sajnáltatásra ható” mondókámat - Magyarországtól idáig tekertem és fáradt vagyok, csak zsebkendőnyi a sátram - és egyebek. Hatással lehettem rá, mert - némi vonakodás után - gyatra angolsággal közölte, hogy ha találok magamnak megfelelő helyet akkor maradhatok. Bizakodással indultam keresgélni, hiszen ha nem találok akkor a legközelebbi egy órányira van és az is tele lehet, valamint már sötétedett és viszonylag olcsó is volt a maga 8 eurójával. Találtam egy fél parcellát egy német autóval, aminek a gazdái hamarosan megjelentek és megengedték, hogy a kocsi mögött felállíthassam a sátram mivel ők a kocsiban alszanak. Mire felhúztam a sátramat a kedves házaspár egy hatalmas pizzával jelent meg és felajánlották a harmadát. Először visszautasítottam, de láttam a tekintetükben a bántódottságot, így jólesően elfogyasztottam a meleg finomságot leöblítve azt egy doboz sörrel. Igaz, hogy némi maradékom még volt, de legalább másnapra biztosítva volt az elemózsia.




Két nap hegyi vadkemping után élvezet volt a forró tusolás, és néhány ruhaneműt is sikerült kimosni. Meleg étellel a gyomromban, megmosakodva, biztonságban... mi kell még egy jó alváshoz?

 


9.nap: VIzille egyéni időfutam /22 km/




Hajnalban kopogó esőcseppekre ébredtem, a száradó ruháimra gondolva kiugrottam a sátorból, de már csurom vizesek voltak, így hagytam mindent a helyén és visszamásztam az ágyneműm melegségébe. Eredetileg azt terveztem, hogy az egyéni időfutam után elindulok északra Svájc felé, de reggel kinézve a szakadó esőre, úgy döntöttem, hogy maradok még egy éjszakát abban az olcsó kempingben.




Gyorsan felöltöztem, majd egy hátizsákba berámoltam némi elemózsiát és elindultam a kiszemelt szakasz felé a városon túlra. Olyan helyen szerettem volna lenni, ahol emelkedő van, mert ott a versenyzők lassabban haladnak, így több idő marad a megfigyelésükre, a fotózásra. Felkapaszkodtam tehát a város előtti vonulatra, ahol már sok személy és lakóautó várakozott, utasaik csak kitekingettek a szakadó esőbe. Egy terebélyes fa viszonylagos védelmébe beállva várakoztam én is, amikor kinyílott a mellettem álló lakóautó ajtaja és egy manókalapos férfi németül megszólalva beinvitált az eső elől egy teára. Teljesen átázva és átfázva nagyon nem rugkapáltam a meghívás ellen. Odabenn egy hasonló kalapos hölgy fogadott és ültetett le az asztalhoz, ami mindenféle földi jóval volt megterítve. Némi szabadkozás után beadtam a derekam a szívélyes reggeli meghíváshoz és jóízűen falatoztam a felvágottból, sajtokból, lekvárból és finom baguette-ből álló repertoárból. Evés közben Hilde és Jozef elmondta, hogy Németország keleti feléből jöttek, nyugdíjasok és hat napja követik a Tour-t. Én is elmondtam a történetemet, és rögtön találtunk közös kapcsolatot, hiszen Jozef is kerékpározott anno. Régen sokszor jártak Magyarországon, sőt ők is ugyanazon emelet és ajtószámon laknak, mint mi.




Időközben feltűnt a karaván első autója és kivonultunk az út szélére a csepergő esőben. Jozef intett, hogy menjek át a túloldalra, ezáltal nagyobb esélyünk van elkapni a dolgokat. Azon a szakaszon viszonylag ritkán álltak emberek, így valóban sok terméket sikerült begyűjtenem a már korábban ismertetettekből. Újdonsült pártfogóim szintén megszedték magukat, és nagy meglepetésemre szinte az egészet nekem adták, „nekik már van elég a kocsiban” magyarázattal.

Teljesen meghatódva hálálkodtam, miközben - hátizsákomba már nem férvén - egy szatyorba tuszkoltam a kapott becstárgyakat. Megérkezett a versenyben sereghajtó - ott elsőként rajtoló - versenyző, és Jozef előkapta a professzionális fényképezőjét, majd innentől kezdve minden érkezőről legalább tíz fotót készített. Ha jól sikerült egy akkor: „Laci, komm hier!” felkiáltással mutatta büszkén.




Én a zászlómat lengetve buzdítottam az időfutam résztvevőit, bár a nevesebb versenyzőket le is fotóztam, illetve lekameráztam. Az eső elállt, és néha kisütött a nap is, de a szél az folyamatosan aktiválva volt. A mellettünk álló francia autó tulajdonosa és felesége közben megérkezett, és velük is beszélgettem, bár a férfi csak anyanyelvén tudott kommunikálni. A hölgy elvonult egy időre a kocsiba, majd egy gőzölgő tányérral kezében tért vissza, melyet felém nyújtva magyarázta, hogy az zöldséges sajtleves és egyem csak bátran. Teljesen meglepett a dolog, nem is tudtam hová tenni, de mikor további három tányérral kezében a német jótevőimet is megkínálta akkor esett le igazán az állam. Ők is kérdezgettek mivoltom felől, közben kínálgattak - legalább ötféle - sajttal és előkerült egy nagyon finom vörösbort tartalmazó üveg is. Később a túloldali francia szomszéd hozott mindenkinek kávét, erre Hilde terítette meg az asztalt aprósüteményekkel. Hát ilyet... ha ezt nem saját szememmel és nyelvemmel érzékelem talán el sem hiszem, de ez mind így történt ahogyan leírtam. Délután megérkeztek a versenyben vezető nagynevű versenyzők is, akiket magyarul üdvözölve futva kísértem egy darabig. Legutolsónak jött a kedvencem, sajnos láttam rajta a fáradtságot és a sebessége sem volt a legjobbak között. „Gyerünk, húzzál bele!” ordibálással biztattam. Ezután hálával a szívemben búcsúztam el mindkét pártól, Jozef még a szatyromba csúsztatott két doboz sört, Hilde pedig a maradék sütit nyomkodta mellé. A városba érve - ahol éppen valami népi szokásokat bemutató fesztivál volt - hangos muzsikaszó fogadott táncosokkal, a főtéren sátrak és konyhák voltak felállítva. Egy-egy lakóautó köré nagy csoportosulás tartozott, mert még akkor érkeztek be az utolsónak rajtolt versenyzők, tehát még nem dőlt el, ki nyerte a Tour de France-ot. Én is beálltam egy ablak elé és szomorúan konstatáltam, hogy Andy elég gyenge napot fogott ki aznap, és a rutinos öreg róka, Cadel Evans vette át a sárga trikót és ezzel gyakorlatilag megnyerte a körversenyt. Az emberek többsége csalódottan vette tudomásul a tényeket, miközben a téren harsogott a tradicionális francia parasztzene. Én is letörten vettem célba egy hipermarketet, ahol alaposan bevásároltam, hiszen másnap vasárnap lévén zárva voltak az üzletek. A kempingben az ismerőseim már vártak valami tésztafélével, de - mutatva a sok vásárolt élelmem - határozottan visszautasítottam. Engesztelésképpen meghívtam őket egy sörözésre - mármint a bolti dobozosra -, amit a férj el is fogadott, majd vacsora után ő is hozott egy üveggel.




„Ez a nap is fantasztikusan sikerült az emberi jóság és önzetlenség ragyogó példáival, mely elkísér utamon, mely holnap reggel már hazafelé veszi az irányt.” - gondolattal csuktam le szemeimet.


 


10.nap: Vizille - Genfi-tó nyugati partja /245 km/




Sajna visszazökkentem a régi kerékvágásba, hiszen háromharminckor újra csörgött a vekker. Teljesen elszoktam már ettől, és kissé nehezemre is esett a sötétbe kikászálódni. Aztán a tudat, hogy már hazafelé indulok új erőt adott és hoztam a régi formámat - mármint a pakolás terén.




Grenoble viszonylag nagy város, de probléma nélkül áthajtottam rajta és haladtam északra Svájc felé. A 90-es főút jó terep volt számomra, hiszen volt párhuzamos autópálya és leválasztott kerékpársáv. Chambery bár jóval kisebb város volt az előbbinél, de sokkal több problémát okozott a kiismerhetetlen szövevényes szerkezetével, térkép híján állandóan kérdezősködnöm kellett. Valahogyan kijutottam és tovább folytattam utamat északi irányba. Egy falucskát elhagyva utolértem egy francia párocskát, akikkel együtt haladva megtudtam, hogy ők is abba az irányba mennek és nekik GPS segít a tájékozódásban. Vakon követtem őket Air-les Bains tekergő utcáin át, megmásztunk egy jókora emelkedőt, de a tetőn rossz érzésem támadt, mikor előttünk egy hatalmas tó terült el a hegyek között, ami biztosan nem szerepelt a terveim között. Összehívtam egy konferenciát, és valóban kiderült, hogy ők egypárhuzamos utat és völgyet választottak a fenséges tó partján haladva, míg nekem a rövidebben kellett volna haladnom. A két út között ezer méter körüli hegyvonulat húzódott, amit semmi kedvem nem volt megmászni.




Két lehetőségem maradt: vagy visszafordulok és kerülök egy jókorát, vagy előremenekülve keresek egy lankásabb hágót. Az utóbbi mellett döntöttem, így legalább némi kárpótlást kaptam a tó melletti haladás nyújtotta élvezetből és még társaságom is maradt egy darabig. A tó végén társaim megálltak ebédelni, a búcsúzkodás előtt a GPS-en kerestünk egy viszonylag járható utat a hegyen át. Alig indultam el, esni kezdett az eső és már öltözködhettem is. Fél óra múlva elértem az átjáróhoz és megkezdtem a kapaszkodást. Minél beljebb jutottam a szorosban annál vadregényesebb vízmosások, vízesések, alagutak kísérték utamat, még az eső is elállt ennyi szépség láttán. A pozitív hatások legyőzték a korábbi bosszúságom, örültem annak, hogy ezt is átélhettem. A hágótól őrült száguldással jutottam el az eredeti útvonalamhoz, ahol dombok között folytathattam a túrámat. Ami aztán következett az a navigációs képességem legmélyebb pontja volt.




Egy kis településnél (Chilly) lezárt útszakaszhoz értem, és elindultam a kerülőúton, de gyanúsan más irányba vezetett, ezért egy kereszteződésnél északra fordulva jutottam el a legközelebbi faluba, ahol egy férfi franciásan elmagyarázta a helyes utat. Tekertem is kábé 20 km-t, mikor egy másik kereszteződésnél teljesen idegen, távoli városok nyilai voltak feltüntetve. Megállítottam legalább négy autóst, de vagy nem volt náluk térkép és nem tudtunk kommunikálni, vagy a GPS programozásukban voltak problémáik. Végre egy teherautó sofőrje kiterítette a térképét és behatárolta a helyzetünket. Kiderült, hogy az eredeti útvonaltól legalább húsz kilométerre nyugatra vagyok, de látni az alagút végét, gyors memorizálás után elindultam a határ felé. Igencsak erőszakos dombok álltak az utamba, de némi szenvedés árán végre eljutottam az első svájci városkába. Az onnan Genfbe vezető út le volt ugyan zárva, de engem nem hatott meg az útzár és a felmart aszfalton tekertem vagy tíz kilométert. Késő délután érkeztem meg a városba és egyből a tópartot céloztam meg, de nem is volt egyszerű oda lejutni abban a nagy városban.




Már korábban jártam ott, de valahogy nem emlékeztem arra a tényre, hogy arrafelé általában franciául írnak ki mindent, németül alig beszélnek, és nem is értik meg a germán nyelvet. A tóhoz érve már egyszerű dolgom volt, hiszen a partján az 1.sz főút melletti kerékpárúton haladhattam tovább. Már kezdett esteledni, mikor egy kemping akadt az utamba, de a 28 CHF elég durván hangzott ezért továbbálltam. A tóparti villák bejárati kapujai arról árulkodtak, hogy ezeket sem svájci frank alapú kölcsönből építették fel. Hatalmas tábla jelezte az UEFA központ épületegyüttesét, de számos nemzetközi szervezet székháza is oda épült. Már keresgéltem a megfelelő sátorhelyem helyszínét, mely hamarosan előttem is volt egy lyukas kerítés mögött húzódó üres szabadtéri strand formájában. Le is mentem a partra és éppen kicsomagoltam mikor egy vidám társaság érkezett meg és hamarosan már a vízben lubickoltak. Lehet, hogy csak tíz percig maradtak ott, de én jobbnak láttam eltolni a biciklit, igaz, hogy csak pár száz métert. Találtam egy erdős - bokros részt, távol a civilizációtól - bár a Genfi-tó partján nem sok ilyen található - és gyorsan felállítottam a sátram mielőtt még teljesen besötétedett volna. A homokos parton megvacsoráztam, miközben a környék hattyúi két méterre tőlem nyújtogatták a nyakukat... mindhiába. Aztán úsztam egyet a hűs habokban, majd ágyba bújtam. Meglehetősen kalandos nap volt a kerekeim mögött, de hősies küzdelmem meghozta a gyümölcsét és teljesítettem a tervezett etapomat.



11.nap: Genfi tó - Luzern /215 km/




A korai ébredésnek és sötétben pakolásnak azon a reggelen meg is lett a vesztesége 2 db gumipók és a kedvenc kerékpárosnadrágom alakjában, amiket sikerült ott felejtenem (ha valaki arra jár, gondolhat erre). Még sötétben beértem Luasanne-ba, de ezekkel a metropoliszokkal nem volt szerencsém ezen az úton. Akadt olyan rész, ahová háromszor is visszatértem a táblák instrukciói alapján, míg végül egy rendőr mutatta meg a tutit.




Életemben először ott láttam troli pótkocsit, melynek sajnos csak az oldalát sikerült melléérve lefotóznom. Egy meglehetősen zsúfolt, de annál meredekebb hosszú emelkedőn sikerült elhagynom a várost, és a nagy forgalom elkísért addig amíg le nem tértem egy lerövidítésre szánt mellékvonalig. Ott felkapaszkodtam egy szerpentinen és barátságos dombocskákon vitt utam, ragyogó napsütésben. A nyugalom azonban nem tartott sokáig, ugyanis hamarosan egy újabb nagyobbacska város szabott gátat a haladásomnak: Fribourg. Ott is kóvályogtam legalább egy órát, de legalább már minden harmadik ember beszélt németül.




Nehezen találtam meg a fővárosba vezető utat. Ott találkoztam olyan táblával mely a járdát kettéosztva gyalogos/lovas forgalmat bonyolított, de meglepődve blokkoltam egy „Gratis apfel” táblánál, ahol jól feltankoltam az igen ízletes ingyenalmából. Későbbiekben több ilyen grátiszos felirattal is találkoztam, amin állólámpától a ruhákig mindenfélét ajánlottak fel elvitelre. Bern-ben még soha nem jártam, de most sem szándékoztam megismerni csupán a 10. sz kivezető főutat kerestem. Meg kell azonban jegyeznem, hogy a nagyon hangulatos középkort idéző belvárosi részben szívesen eltöltöttem volna néhány órát. A forgalmasabb utcák mindegyike rendelkezett kétoldali kerékpársávval vagy kerépáruttal. Meglepően könnyen megtaláltam a keletre vezető utat, jól lehetett tájékozódni. Elhagyva a fővárost csodaszép völgykatlanban folytattam túrámat, majd kisebb-nagyobb emelkedőkön túljutva jutottam el Wolhusen-be, ahonnan ugyan kerékpárút vezetett Svájc egyik gyöngyszeméhez Luzern-be,a de zúzalékos-földes terepen nem haladtam igazán.




Azon a napon volt a sokadik születésnapom, és egész nap azzal biztatgattam magam, hogy veszek egy üveg bort és a kempingben a szomszédokkal ünneplésül koccintok egyet. Napközben voltam ugyan boltban, de minek cipeltem volna magammal egy teli üveget, gondoltam majd az elővárosokban... A helyzet viszont úgy hozta, hogy azon a bevezető szakaszon egyetlen hiperszuper üzlet sem telepedett meg, és egyre feszültebben kerestem a lehetőséget miközben haladtam a belváros felé. Találtam ugyan egy kisebb üzletet, de a legolcsóbb bor is 8 CHF-be került, amit kissé drágállottam. Mikor leálltam fotózni a híres Seebrücke hídnál arra gondoltam, hogy majd a kempingben beszerzem az innivalót.




Már családdal sátraztunk a tó partján elterülő szálláson, de majdnem dobtam egy hátast mikor elém tolta - a kedvesen mosolygó hölgy - a számlát. Nyeltem egyet - csak pozitívan, hiszen ünnep volt - és elindultam a kantin felé. A mélypont csak aztán következett, mert a tábla szerint félórája zárva volt. Teljesen lelombozódva megkerestem a kijelölt parcellát, de nagyon sáros terep volt, inkább a fedett étkező mellé telepedtem le. Az ég meglehetősen borult volt, a fedett rész sok előnnyel kecsegtetett égi áldás esetén. Így pakolgattam, mikor magyar szavakra lettem figyelmes, három fiatal lány sétált el mellettem a mosdóhoz tartva. Már éppen szólni akartam, de a nyomukban felbukkant két, kétes megjelenésű roma srác, akik sürgetni kezdték a lányokat az „esti fellépéshez”. Gyorsan rádobtam egy pólót a zászlómra, reméltem nem vették észre a nemzetiségemet, semmi kedvem sem lett volna jópofáskodni az „ősi mesterséget” űzőkkel és kísérőikkel.

Ezzel az utolsó reményem is elszállt a koccintáshoz, kénytelen voltam vacsora után egy pezsgő...tablettát iszogatni. Elég vacak érzés a világ másik végén egyedül ünnepelni, ráadásul még nem is tudtam hazatelefonálni a kártyás telefonon. Aznap befejeződött az észak-keletre való vonulásom, másnap már kelet felé dönthetem a gépemet, egyre közelebb az otthonomhoz.



12.nap: Luzern - Klösterle /228 km/




Igen csípős, párás reggelre ébredtem, a rutin akkor is kifizetődött, hiszen a fedett padokra ki tudtam pakolni. A tavat elhagyva kemény emelkedőn kaptattam fel, majd lezúgtam a Zuger-tó partjára, ahol a tiltó tábla miatt kénytelen voltam elhagyni a főutat és egy kisvároson keresztül megkeresni a helyeset. A sötét és néptelenség ellenére is ösztönösen meg szoktam érezni a helyes irányt és ahhoz megtalálni a megfelelő útvonalat. Ez meg is történt, bár később Zug városánál, megint eltérített a kerékpárút a célirányomtól, de még kezelhető volt a kerülő. Az elázott térképem csak foltokban tudott tájékoztatni, de egy benzinkútnál kaptam egy ingyenes térképet, ami ugyan nem volt túl részletes, de használható volt. A tankállomásról kis emelkedő vitt vissza az útra, ahol meg kellett állnom a forgalom miatt. Éppen lendületet vettem és bepattintottam a patentpedálba, abban a pillanatban a kanyarban feltűnt egy autó nagy sebességgel. Miközben fékeztem, megpróbáltam kitépni a lábam az SPD fogságából, de a sebességem közben a nullára csökkenve elvágódtam, a kezemmel tompítva az esést. A bal térdem így is nagyon beütöttem, a nadrágom kiszakadt és a kajás táskám is önálló életre kelt szétszórva a tartalmát, aminek egy része visszagurult a benzinkúthoz. A pénztáros hölgy aggódva rohant ki, de addigra már feltápászkodtam, és a segítségével összeszedtük az elkóborolt tárgyaimat. A térdem féltenyérnyi bőrvesztesége láttán a hölgy felajánlotta az elsősegélynyújtását, amit el is fogadtam félve a fertőzéstől. Ez volt az egyetlen sérülésem, de ez hazáig elkísért fájdalom és varrasodás formájában. Előző évben voltak problémám a bal térdemmel, így aggódva indultam neki az előttem tornyosuló hegynek. Hosszú és meredek emelkedő volt de mindenért kárpótolt a panoráma, mely a tetőről a Zürich-tóra nyílott. Aztán a tóparton az egymást szorosan követő településeken haladtam nagyon hosszan, majd egy sík legelőkben gazdag vidék következett. Weesen nevű városnál egy olyan ponthoz értem ami már a tervezéskor is homály volt. A hosszan elnyúló Wallensee egy szűk hegyszorosban feküdt, és az országút felvezetett a fennsíkra ami cirka 4-500m szintet jelentett. A Google Earth-on azonban volt egy kisút közvetlen a tó partján, de egy jelentős szakaszon eltűnt a horizontról. A városban megállítottam egy kerekest és érdeklődtem a lehetőségek felől, mire hosszasan elmagyarázta a tóparti úthoz vezető szakaszt. Követve az instrukcióit valóban eljutottam a sokezer mérföldnyi pályafutásom legcsodálatosabb kerékpárúti szakaszának elejéhez.




Kezdődött egy kilométernyi kivilágított két méter széles alagúttal, majd a tó fölé nyúló hídon tekerhettem, újból alagút, csatlakozott hozzánk a sötétből kibújó autópálya, kis hegyi falucska és újra part a csodálatosan tiszta égszínkék vizű vizével. Azon a tizenöt kilométeren volt 25 %-os emelkedő, gazzal benőtt ott felejtett országúti tábla egy vakalagút végén és sok- sok boldogan tekerő bringás. Fantasztikus élmény volt áthajtani azon az etapon, melynek végénél utolértem két Baszk - kifejezetten hangsúlyozták - bicajos fiút, akikkel egy darabon együtt haladtam. Elmondták, hogy Basel-ből indultak és Milánóba tartanak napi 100-120 km tekeréssel. Sokáig nem élvezhettem a társaságukat, mert megálltak egy kávéra és a meghívásukat elutasítottam sietségre hivatkozva - meg különben sem kávézom.




Hamarosan elértem a határfolyóhoz és ezen áttekerve már Liechtenstein aszfaltját koptattam. Déltől északra vágtam át az ország 25 kilométerét ami szinte végig be volt építve, csak a táblák jelezték a települések határait. A fővárosban megálltam bevásárolni, de olyan árakat találtam, hogy csak a maradék frank apróit költöttem el némi ennivalóra. A főtéren aztán jóízűen elfogyasztottam azokat a rengeteg ferdeszemű ázsiai turista között. A határ után levágtam egy sarkot, bár ne tettem volna, mert fel kellett másznom egy gerincre, majd a túloldalon leereszkedni és jól elfáradtam, valamint koptattam a fékeimet fölöslegesen. Immáron az osztrák Alpok magasodtak szemeim előtt, bár ott még barátságos terepen és kiépített kerékpárúton haladhattam. Késő délutánra járt az idő... azon a vidéken több kempinget is bejelöltem, de minél későbbre hagytam a letelepedést. Azon a szakaszon egy addig még nem tapasztalt jelenségbe futottam: a kijelölt főúttal párhuzamosan autópálya haladt, ennek ellenére szakaszonként - a települések között - autóúttá váltották a főutat, majd néhány mérfölddel arrébb egyszerűen visszaminősítették amint elért egy települést. Ez számomra igen nagy problémát jelentett, hiszen sokszor útjelző nélküli kereszteződésekhez érve csupán a megérzésemre hagyatkozhattam, ami olykor nem vált be. Ekkor jött a kérdezősködés, néha kerülőutak és ez mind időveszteséggel járt a energiafelhasználásomról már nem is beszélve.




Akkorra már folyamatosan emelkedett a vidék és ez igencsak fárasztóan hatott az egész napi taposás után. Dalaas városánál majdnem elcsábultam egy kemping előtt elhaladva, de még volt legalább egy órám és ezt ki is akartam használni, minél fentebb akartam kerülni a hágóhoz, ami kétezer méter körüli magasságban várt rám. Végre elértem azt a falut, mely az utolsó kempinget jelölte és meg is találtam a tábort. A hely hasonlított az olasz Susa kempingjéhez, hiszen telepített lakókocsikkal volt tele, de egy árva lelket sem találtam végigjárva azt. A recepció zárva volt, hiába kopogtattam... semmi. Visszaindultam a bejárathoz mikor egy holland házaspárral futottam össze akik éppen akkor sétáltak be a kapun. Elmondták, hogy a tulajdonost - aki a falu másik végén lakik - telefonon kell felhívni és odajön. Ehhez két dolog miatt nem fült a fogam: nem volt telefonom és ha nem muszáj, akkor miért fizetnék a sátorhelyért, amikor a kempinggel szemben már kiszemeltem egy legelőt...




Így hát letelepedtem a rétre, megvacsoráztam és jól beöltöztem, mert ekkorra már igencsak lehűlt a levegő. A kerekeket beraktam magam mellé és hozzálakatoltam a vázhoz biztos ami biztos.


 


13.nap: Klösterle - St. Johann am Tirol /252 km/




Éjjel többször is arra ébredtem, hogy fázok, egy idő után már elegem lett ebből és fél háromkor összepakoltam és elindultam felfelé a vaksötétben. Az éj leplét csak a tíz-tizenöt kisebb-nagyobb alagút világítása törte meg. Az első lámpámmal takarékoskodva, a felezővonal fehérsége vezetett, miközben éreztem az emelkedő 6-8 %-os szintjét.




Hideg volt, a kesztyűmre ráhúztam egy zoknit, és néha permetszerű havaseső is hulott rám. Egy kisebb települést elhagyva elképedve figyeltem a tőlem balra és roppant magasan kígyózó félalagutak fénycsíkját. Hamarosan eljutottam egy kereszteződéshez és megkönnyebbülten konstatáltam, hogy a fénycsík egy síparadicsomhoz vezet fel, az én utam ugyan még erőteljesen emelkedik, de talán hamarosan felérek a hágóra. A pirkadattal megjött az havaseső is, a nulla fok körüli hőmérséklettel elég durva párost alkottak. A távolban feltűnt egy hatalmas épület és bíztam abban, hogy ott lesz a csúcs és nem is tévedtem, St. Christopf am Arlberga maga 1830-es magasságával ugyan még nem a hágó volt, de híres síközpont. Készítettem néhány fotót, majd felkaptattam a legmagasabb pontig, ahonnan egy hosszú alagúton keresztül száguldottam lefelé. Ekkor már három zokni volt a kezemen és kendőt is tettem az arcom elé, mert csontig hatolt a metsző menetszél. Több mint ezer méter szintkülönbséget gurultam lefelé, egy idő után már a nap ereje és az alacsonyabb régiók megolvasztottak, sőt alaposan neki is vetkőztem. Csodálatos völgykatlanban tekertem. Olykor kijelölt kerékpárútvonalon, néha kerékpársávon, de mindvégig élvezetes volt ez a szakasz.




Déltájban értem be a régió legnagyobb városába Innsbruck- ba, ahol rengeteg turista sétálgatott a belvárosban, néhány fotó erejéig álltam csak meg. A túrám második defektjét szenvedtem el és ez már túlzás volt az előző két év egyetlen belsőcseréjéhez képest. Az Inn folyó partján kiépített kerékpárúton folytattam az utam, ahol egy háromtagú család ért utol. Mindannyian országúti bicóval voltak és közel harmincas átlagot mentek, nem akartam lemaradni, mert ők is ugyanarra tartottak. Legalább egy órát hajtottunk ilyen tempóban, mikor megálltak - természetesen kávézni - én meg továbbálltam. Nagyon jól haladtam a folyó két partját váltogatva egészen Wörgl városáig, ahonnan megváltozott minden. Egy kereszteződésnél autóút fogadott így meg kellett változtatnom az útvonalamat és egy kerülőt be kellett iktatnom, ami újabb hegymászással kezdődött. Eleredt az eső is és a szűk hegyi szerpentinen elég keservesen haladtam. Egyórás kaptató után megérkeztem a közismert síparadicsomba Kitzbühel-be ahol a kempingben oly árlistát mutattak, hogy rögvest kifordultam. Már a nap lebukott a hegyek mögé, nagyon fáradt is voltam, de erőt vettem magamon és elhatároztam, hogy még azon az estén visszatérek az eredeti útvonalamhoz, ahol - innen tíz kilométerre - talán megfizethető az a camping amit beterveztem.




Bekapcsoltam a lámpáimat és nekilendültem. Szerencsére inkább lejtett az út, így fél óra múlva már felbukkantak St. Johann am Tirol házai. Mielőtt beértem volna a városba egy tábla kempinget jelzett, ahová fel is tekertem. Egy major udvarán találtam magam, sok sátorral, lakókocsival és nyüzsgő táborélettel. A recepció már zárva volt, de láttam a konyhaablakon keresztül főzőcskéző tulajdonosnőt. Vettem a bátorságot és bekopogtattam, mire ő intett, hogy menjek be nyugodtan. Nagyon kedvesen fogadott, és a kedvező ár hallatán én is jobban éreztem magam. Már szürkületben állítottam fel sátramat, vacsora majd tusolás a kifogástalan állapotú és tisztaságú mosdóban. Már teljes sötétben bújtam hálózsákomba és azzal a gondolattal aludtam el, hogy a nehezén már túl vagyok és hamarosan hazatérek!

 


14.nap: St. Johann amTirol - Seiz falu után /267 km/




Újra megelőzte a kopogás az órám csörgését, gyorsan kirámoltam a tusoló előterébe - már tudatosan választottam a fedett helyek környékét - és a vizes sátrat begyömöszöltem a táskába. Már elegem volt a rengeteg égi áldásból, de bele kellett törődnöm abba, hogy ez a túra kísérő időjárása sem más mint az előző évek kalandozásainak. A sötét és az eső párosa nem igazán kedvez a jó haladásnak, ha viszont ezt megspékeljük egy háromszáz méteres szintemelkedéssel, akkor ez könnyen átmehet egy görcsös csakazértis menetbe, mint ahogy akkor is.




Aztán egy kis gurulás volt Saafelden-ig, majd egy elég durva emelkedő útjavításokkal tarkítva, de legalább már világosodott - amit a borult ég megengedett. 1312 m magasságig kellett felkapaszkodnom az egyébként csodálatos vidéken és ha nem esik, talán még élvezetes is lett volna, de... A lejtmenet sem okozott eufórikus érzést az arcomba csapkodó cseppek és a menetszél túlzott hűtőhatása miatt. Bischofshofen-ben nagyon elkavartam és kellett egy fél óra, mire megtaláltam a kijelölt utamat. Radstadt városánál újra alternatív útvonalat kellett keresnem, mert az autóút tábla nem engedett tovább. Megpróbáltam párhuzamos utakat keresni, először sikerrel, de aztán egy tanya udvara lett a végállomás. A traktort bütykölő gazda igencsak elámult a váratlan vendége láttán, de aztán barátságosan elmagyarázta a lehetőségeimet - persze először vissza és egy jókora kerülő. Az időjárás változóvá fordult egyszer esett aztán abbamaradt, de a szél, az mindig fújt.




Már délután lehetett, amikor egy hevesebb változat ért el a széllel kombinálva, volt már jobb is... Egyszer csak éreztem, hogy lassulok, majd az első felnim hozzáütődik az aszfalthoz. Megálltam és felmértem a helyzetem: szakadó eső, sehol egy vízmentes hely ahol lepakolhatnék, nincs megjavított belsőm és fázom. Tolva elindultam abban bízva, hogy valami lakott hely csak akad a közelben. Talán két kilométert küszködtem így, mikor az úttól kétszáz méterre egy istállót láttam körben karámokkal. Odaérve nem találtam senkit, hiába kiabálgattam a teheneken kívül más lény nem mutatkozott, azok meg talán engedélyezték volna, hogy behúzódjak a karám alá elvégezni a dolgom, de ennek a tulaj nem biztos, hogy örült volna. Az eső meg csak zuhogott tovább és én is továbbindultam a következő lehetőségig. Nemsokára egy újabb istállót láttam meg, az ajtaján belépve legalább száz szempár meredt rám kérődzően. Hangosan gutentag-oztam, mire a túlvégről egy hatvanas éveiben járó hölgy közeledett felém jókora vasvillával a kezében. Elmondtam a problémámat, mire ő csak biccentett a fejével, sarkonfordult és otthagyott. A ganajászás közepette az irtózatos bűz odacsalta a legyeket, alig győztem csapkodni őket, miközben a karámhoz támasztott kerómat nyaldosgatták a kíváncsi szarvasmarhák. Részlegesen lepakoltam, kikaptam a lyukas belsőt és foltot ragasztottam rá, majd össze miközben csatáztam a legyekkel. A javítás után nézegettem a nénit, hogy megköszönjem a lehetőséget, de sehol sem láttam, ezért elindultam kifelé az esőbe mikor hirtelen egy Golf fékezett le az ajtó előtt. Mint utóbb kiderült a gazda érkezett haza, magyarázkodásom és hálám lerovása után kézfogással búszúztam el. Hamarosan elértem Rottenmann városát és az eső intenzitása csökkent, időközönként el is állt. Betársult az A9-es autópálya, így a forgalom minimalizálódott, nem is bántam, elég volt a váltakozó irányú heves széllel megbirkóznom. Késő délutánra járt az idő és a klasszikus kérdés az éjjeli szállásomról egyre égetőbbé kezdett válni. A csodában bízva betértem egy gasthoff-ba, de a csoda elmaradt reggelivel 40 euró hallatán.




Mindenképpen fedett helyet kellett találnom, hiszen teljesen be volt borulva az ég és időszakosan eleredt az eső a vizes sátorponyváról már nem is beszélve. Egy tervezett útszakasz lecsapás miatt letértem az addigi utamról és az első falu határában megláttam egy bekerítetlen kutyakiképző telep faházát, illetve annak ámbitusát. Jó is lett volna a száraz hely, de a szemközti házakból éppen ráláttak és nem akartam konfliktust a helybéliekkel. Már a lámpákat is elővettem és egyre jobban rákoncentráltam a mezőkön szétszórt pajtákra mint lehetőségekre.




Nemsokára utamba is akadt egy ilyen - eredetileg szénatároló – de sajna lakattal zárva volt, így - a réten buckázva a szürkületben - egy távolabbit vettem célba. Szerencsémre az már tárt ajtókkal várt és - leszámítva néhány palalemez táblát - üres volt. Igaz, hogy részben lyukas volt e tető, de a másik végén teljesen száraznak tűnt a talaj. Felállítottam benne a sátram, kiteregettem az átázott holmijaimat,majd megvacsoráztam a sötétben. Odakinn szakadt az eső, de a pajta védelme alatt nyugodtan hajtottam álomra a fejemet. Vacak egy nap volt mögöttem, de már csak egynapi járásra voltam hazámtól és ez némi boldogsággal töltött el ama érzelemsilány szituációban.



15.nap: Seiz - Sopron - Miskolc /203 km/




Talán az izgalom tette velem de öt perccel a fél négyes vekkercsörgés előtt kinyitottam a szememet és már nem tudtam visszaaludni. Kipillantva a kitárt háromméteres ajtón örömmel konstatáltam, hogy nem esik az eső, bár egy árva csillagot nem lehetett látni. Összeszedelőzködtem, a nedves ruháimat betuszkoltam egy szatyorba, majd búcsút intve szállásomnak nekilendültem az utolsó etapomnak. Már egészen hozzászoktam a sötétben való közlekedéshez, bár korábban kifejezetten elleneztem - igaz, hogy főleg a fáradtság miatt - az esti tekerést.




Két-három domb megmászása után hosszasan tekertem Leoben ipari területén, majd rákanyarodtam arra az útra, mely elvitt egészen a határ közeléig. Bruck a.d. Mur név nem biztos, hogy ismerős lenne valakinek, de én úgy eltévedtem ebben a kisvárosban, hogy fél órán belül háromszor jutottam el ugyanazon kereszteződéshez. De kibogoztam és átkeltem a gyerekhegyen (Kindberg), majd háborúnevetőn (Krieglach), majd elkezdtem kapaszkodni Semmering felé.




Meglehetősen hosszú és kaptatós út állt mögöttem mire felértem a síparadicsomba, mely nyáron a Downhill szerelmeseinek zarándokhelye. Tudtam, hogy a következő hétvégén a feleségemmel és a fiammal oda fogunk elutazni, ezért egy kicsit feltérképeztem a terepet. Most egy hetet ugrok az időben: a lányom barátja DH versenyző és ő is száguldozott lefelé egy hat főből álló csapatban azon a huszonnégy órás versenyen, amit Semmeringben rendeztek meg. Úgy gondoltuk, hogy mi segítőként hozzátehetünk valamit a sikeres helytállásukhoz, és kíváncsiak is voltunk egy ilyen nemzetközi lejtmenetre. Fantasztikus élmény volt egy teljes napon át figyelemmel kísérni ezt az emberpróbáló megmérettetést.




Vissza: Éppen a pálya felé tartottam, mikor egy magyar rendszámú kocsiból kerékpárok kerültek elő egy fiatal társaság jóvoltából. Nagyon megörültem, hiszen lassan egy hete szomjaztam a magyar szóra,ezért melléjük somfordáltam. Kiderült, hogy a következő heti versenyre edz az egyikük és nagyon jól ismerik a lányom barátját, hiszen a DH szerelmesei egy nagy családot alkotnak. Jó volt velük elbeszélgetni - egy kis hazai előzetes -, de indulnom kellett és egy hét múlva viszláttal búcsúztunk el egymástól.




Nagyon jólesett a 4-500 méter lejtmenet azon a csodaszép tájékon a ragyogó napsütésben. Hamarosan Neunkirchen közelébe értem és a tervem szerint kikerültem Bécsújhelyt is, ezért kelet felé fordulva kezdtem meg a kikerülő hadműveletet. Bár ne tettem volna! Ezen a cirka harminc kilométeres szakaszon legalább ötször eltévedtem a szakadt térképem és a jószándékú segítségnyújtóim miatt és legalább három órámba tellett mire rátértem a Mattersburg-ba vezető útra. Néhány makacs domboldalt még le kellett gyűrnöm, mire a városba értem, de csak nyomtam a pedált, tudtam, hogy hamarosan hazaérek. Marz után még egy kemény emelkedő, de aztán Loipersbach-nál már várt a kis fahíd, amin áthaladva MAGYAR földet érezhettem a talpam alatt!




Poros földúton jutottam el Ágfalvára, ahol kedvesen elirányítottak a nemrég épült kerékpárútra, mely elvezetett a hűség városáig. Már az eredeti tervemben is az szerepelt, hogy Sopronból vonattal utazom hazáig, bár egy nappal korábban értem oda nem sokat kellett győzködnöm magam a vonatozás mellett. Vasárnap estig még végigtekerhettem volna a hátralevő távolságot, fáradt is voltam, többször átbringáztam már az útvonalat... hétfőn munka... elegem volt a nyeregből... nagyon hiányoztak a szeretteim...




Alig találtam meg a vasútállomást és késtem is tíz percet, ezért várnom kellett a következő vonatra közel egy órát. A közeli boltban felpakoltam magam mindenféle földi jóval, megváltottam a jegyemet, majd a kerékpárvagonba hagyva járgányt behúrcolkodtam egy fülkébe. Kényelmesen elhelyezkedve elkezdtem enni, amikor egy rakat gyerek tódult be a fülkébe. Kiderült, hogy nyári vándortáborszerű kerékpártúrán körbebicajozták a Fertő-tavat négy nap alatt. Szendvicseimet majszolgatva hallgattam a sztorikat az elmúlt napokról. Közben visszahúztam a cipőmet és a maradék sprayt is elhasználtam a folyosón, hogy tompítsam az illatot, mely elárasztotta a szűk fülkét.




Az egyik tízenéves fiú megkérdezte, hogy merre jártam, a rövid válaszom először döbbenetet majd értetlenséget ragasztott az arcokra - mivel nem tudták hová tenni - nem forszírozták tovább a témát. Győrben leszálltak és aztán már egyedül bitorolhattam a fülkét. Hétóra körül szakadni kezdett az eső, és az ablakon bámulva áldottam az eszemet, hogy már nem kell sokadszor eláznom. A keleti pályaudvarra érkezve éppen rendezgettem a rakományomat, amikor a peron másik oldalán indulófélben lévő vonat ablakán megláttam a Miskolc feliratot... hát mondtam egy cifrát, a soproni információs hölgy valszeg csuklott egyet-kettőt. Egy órát nyerhettem volna ha lelkiismeretesebben megnézi a menetrendet, de aztán lenyugodtam, vásároltam újságot és hamarosan betolták az én vonatomat is. A bringát kikötöttem a tartóállványhoz és kényelmesen elhelyezkedtem az alváshoz. Tíz órakkor indult a szerelvény, - alszom két órát - gondoltam, de olyan fáradt és izgatott voltam, hogy talán tíz percre csukódott le a szemem. Végigfutott a fejemben az elmúlt két hét és olybá tűnt, mintha legalább két hónapja indultam volna otthonról. Oly eseménysor, élménytömeg, sorozathatás ért, amit más ember éveken keresztül él át, melynek feldolgozása a mai napig nem fejeződött be.




Miskolcra beérkezve heves zivatar fogadott, ezért – immáron utoljára - ismét beburkoltam a táskáimat, beöltöztem esőfelszerelésembe és nekivágtam idei utolsó öt kilométeremnek. Ismerős lámpaoszlopok üdvözlően meghajolva világították meg a csillogó aszfaltot. Jócskán elmúlt éjfél mikor becsöngettem munkahelyem ajtaján, az őrszolgálat ledöbbenve üdvözölt nyúzott, ázott mivoltomban. Kénytelen voltam némi segítséget kérni ugyanis mobilom már nem volt, aprópénzem sem telefonra, kulcsot nem vittem magammal nem biztos, hogy jó egyáltalán a kaputelefonunk. A vonal másik végén a meglepődés és a meghatódottság vegyült a szeretett feleségem hangjában és ekkorra tudatosodott bennem igazán, hogy HAZAÉRTEM!


 



 


Túrám során megtettem több mint 2800 kilométert, megmásztam közel 25 000 méter szintkülönbséget, elköltöttem 73 eurót, 25 Svájci frankot és kb. 25.000 forintot miközben 6,5 kilogrammot lefogytam.




Szeretnék köszönetet mondani feleségemnek, lányomnak és fiamnak az aggódásukért, türelmükért és megértésükért, hogy biztosították számomra a nyugodt „hátországot”.




Hálás vagyok munkahelyi főnökeimnek, munkatársaimnak azért, mert támogattak a „hóbortjaim” megvalósításában, az egész éves felkészülésem zavartalan lebonyolításában.




Ezúton szeretném megköszönni az INTERSPORT Miskolc áruház vezetőségének a felszerelésemhez nyújtott támogatást, valamint Oláh János barátomnak azt a sok, kézzel fogható és anyagiakban nem kifejezhető segítséget, melyet nyújtott részemre ehhez a kalandhoz.


 


Irta: Polonkai László

 

A túra pontról pontra:

 




Tetszett a cikk? Ossza meg ismerőseivel:

Kérjük, írja meg véleményét:

Vélemény írására csak a regisztrált felhasználóknak van lehetőségük. Amennyiben hozzá szeretne szólni a cikkhez, kérjük regisztráljon, és jelentkezzen be.


Felhasználó név:
Jelszó:
  
Szöveg:
Kérjük írja ide a képen látható karaktereket:

Eddig hozzáfűzött kommentek:

2012.07.05. 22:45
Üdv ZO-Lee !
Bocs , de az idén nem olvastam a kommenteket.Július 20.- án indulok Londonba hét nap oda és hét vissza. Szívesen adok tanácsokat , bár lehet , hogy késő...
Ha van kérdés akkor írj : laszlopolonkai@freemail.hu , vagy olvasgasd a blogom : plonkailaci.blogspot.com
Üdv : Poli

2012.06.26. 18:01
Helló!
Gratulálok ehhez a nagy teljesítményhez!
Én éppen barátnőmmel akarok menni Ausztriába a jövő hónap közepén, ha tudnál néhány jó tanácsot adni a túrához azt szívesen venném!Gondolok itt felszerelésre, sátrazásra+egyebekre!

Előre is köszönöm!
Az emailem:szabolcs.rekasi@freemail.hu

2012.06.14. 13:02
Tisztelt Bota/Szia, igazán inspiráló a túraleírása/od, még februárban olvastam, pont miután felötlött bennem is egy komolyabb nyári túra terve, úgyhogy ez adott egy újabb lökést a terv megvalósításához. Egyelőre viszont nemigen találtam tapasztalt túratársat, így kicsit megrekedtem a tervezés korai stádiumában. Ezért önhöz/hozzád fordulok, hogy tudna/ál-e ajánlani valakit túratársnak egy nagyjából 1000 kilométeres túrára Magyarország és Svájc között.
Esetleg, ha idén is tervez/el egy hasonló túrát csatlakozhatnék-e önhöz/hozzád?

Üdv, Ruttkay Zoltán

18. Fertő tó Kör 18. Fertő tó Kör
Távolság: 117 km
Szintkülönbség: 100 m
Nehézségi fok: 1
Székelyföldi kerékpártura 2 - avagy a kör bezárul Székelyföldi kerékpártura 2 - avagy a kör bezárul
Távolság: 635 km
Szintkülönbség: 2860 m
Nehézségi fok: 2
Tour de Bakony Tour de Bakony
Távolság: 70 km
Szintkülönbség: 450 m
Nehézségi fok: 7










Velo.hu bringamagazin.
Biciklis hírek, tesztek, felszerelések, túrák és apróhirdetések