Blog Kerékpártúra 19 megyeszékhelyre, 6 napra felfűzve
Kerékpártúra 19 megyeszékhelyre, hat napra felfűzve
2020 nagyon sok bizonytalanságot hozott az élet minden területén, ez alól a kerékpáros túrám sem lett kivétel. Eredetileg a Fekete – Tengerhez, Odessába szerettem volna eljutni, a tervem totál készen állt, már csak a partnerek szervezése volt hátra. A COVID járvány áthúzta a terveim, nyáron még bevállalhattam volna egy külföldi közepes túrát, de nem akartam kockáztatni. Azért túra nélkül sem szerettem volna hagyni az évet, ezért gyorsan összeütöttem ezt a hazai körtúrát. Annó 1992-ben már bejártam minden egyes megyét, majd 2010- ben körbe fűztem a határokat (22 határátkelés), így adta magát a helyzet, hogy minden megyeszékhelyre eltekerjek. A járványveszélyre való tekintettel kerültem minden másokkal való érintkezést, talán négy boltban voltam összesen, udvariasan visszautasítottam minden vendéglátó ajánlatot és sátorban aludtam minden este.
1. Nap: Miskolc – Eger – Salgótarján – Budapest – Tatabánya – Környe (316 km)
Hajnali két óra után igencsak motiváltnak kellett maradnom, hogy elinduljak a szakadó esőben. A feleségem kérlelt, hogy várjak még egy pár órát az indulással, de azt ő sem gondolta, hogy komolyan befolyásolni tudja a döntésem. A terv az terv, ami nagyon feszített és rögtön induláskor megcsúszok, akkor később még nagyobb kompromisszumokat kell kötnöm önmagammal. Nekilendültem a csillogó aszfaltos városnak és a több ezerszer megjárt útvonalamon tekertem a szűnni nem akaró zuhéban.
Az Alsóhámori rövid kaptatónál már kellemesen bemelegedtem és mire felkaptattam Lillafüredre, akkora már nedvesebb voltam a ruha alatt, mint kívülről. Következett egy hosszabb mászás Hollóstetőig (+400m) majd egy hullámvasút, ami inkább felfelé tartott. Szerencsére csupán pár autóval találkoztam, ami hordozott némi kockázatot, hiszen alapvetően nem számítottak kerekesre ott, abban az időben és ilyen mostoha körülmények között. A megyehatártól egy hosszabb gurulás várt, mely ideálisnak kevésbé mondható, hiszen a tíz fok körüli esőben majd szét fagytak az újaim és az egész testem remegett.
Eger (52.000 lakos) városához közelítve már egészen kivilágosodott, és ami a lényeg, hogy elállt az eső. A Csebokszári lakótelepet elhagyva nem a belváros felé vettem az irányt, hanem nyugatra fordulva ugrottam neki az inkább dombságnak nevezhető tájnak. A Laskó-patak völgyét elhagyva araszoltam Pétervására felé meglehetősen hűvös, párás időben. Nem voltak nehéz emelkedők ugyan, de 100-150 méter szintkülönbség bekukkantott és az aszfalt is elég ramaty állapotban leledzett. A Bátonyterenyéig tartó szakaszt már igen jól ismertem, hiszen régebben sokat autóztam arra amikor – a munkámból kifolyólag – Egerből Salgótarjánba tartva itt kerültük el a 21. es főút forgalmát. Terenyére beérve kerékpárútra váltottam és - a főúttal párhuzamosan haladva – jutottam el a „nógrádi völgyváros” alias Salgótarján (33.000 lakos) határáig.
E fotó elkészülte után vissza is fordultam, hiszen a túrám célja, hogy minden megyeszékhelyre eljussak, a városok turisztikai és egyéb bemutatását meghagyom az arra érdemesebb személyeknek.
Bátonyterenyére visszatekertem, majd felkapaszkodtam a völgy nyugati peremén hullámzó dombokra, ahonnan csodálatos kilátás nyílott a Mátra nyugati oldalára. Elég borongós maradt az idő, de a hőmérséklet ideális volt a túrázáshoz. Dél már elmúlt és 150 kilométer volt mögöttem, tehát a terveimnek megfelelően haladtam, sőt….
Tar község határában egy pillanatra lassítottam ezen helyen, ahol már régebben voltunk a feleségemmel és kellemes emlékeket hozott fel bennem. Innen már erőteljesen délnek tartottam, Szurdokpüspöki után beütött egy kis gikszer, ugyanis a térképen útnak jelölt vonal egy telephelyre vezetett és ennek a kerülése némi saras birkózással párosult.
Megoldva a kihívást jutottam el ehhez a borzasztóan jól hangzó falu táblájáig, de a „gede” szóra utólag is csupán csak egy keresztnév utalást találtam. A helységneveknél tartva ezen a környéken is találtam néhány számomra fura nevet (Egyházasdengeleg, Héhalom, Heréd, Kutasó), melyek a környékbelieknek biztosan természetes hangzásúak. Verseg előtt találkoztam egy négyfős országúti társasággal, akikkel együtt nyomtunk egy harmincötös átlagot, de az időközben megérkezett eső őket menedék alá vonzotta, így ismét egyedül lovagoltam meg a dombokkal tarkított vidéket.
Aszódra érve tartottam egy rövid pihenőt és a szendvicsemet majszolva figyeltem meg ezt az érdekes építészeti „stílust”, mely a Podmaniczky-kastély fejfedőjeként vonzza a tekinteteket. Gödöllő után megkaptam a hármas főút forgalmát, mely elkísért a fővárosig. A bizonyító erejű helységnév táblát valahol elnéztem, valszeg azért, mert az M0 kereszteződéstől kezdődött egy kerékpárút a másik oldalon. A helyi „szakértők” biztosan tudnának helyesbíteni, de nekem, mint Európa számos fővárosát megjárt bringást eléggé elkeseríti a tapasztalt helyzetkép. Budapestet keleti irányból legegyszerűbben innen, illetve a 31-es főútról lehet megközelíteni, vannak egyéb „zsiványcsapások” is, de ahhoz igen kidolgozott navigációra van szüksége az idegennek. Tehát, a Veres Péter-Kerepesi út megoldásnál a következőkre kell számítani: a kifelé vezető oldalon, nagyrészt a régi járdát kerékpárútnak kinevezve kerülgethetjük a gyalogosokat, miközben kb. hetven balról betorkolló kereszteződésre kell figyelnünk, útpadkákkal, piros lámpák haladásgátló hatásaival. Sokszor beszűkülnek a sávok, olykor kritikán aluli aszfaltminőség és állandó koncentráció a betorkolló utcák és ingatlanok forgalma miatt. Akik naponta használják rutinnal és vastagabb gumival, valószínűleg másképp látják ezt, de csomagos turistaként nem egy leányálom ezt végigtekerni. Az Örs vezér terétől aztán megszűnik a nyílegyenes belvárosba tartó hivatalos lehetőség, három lehetőség marad: tovább a Kerepesi út kétsávos forgalmában, másik oldal járda megkockáztatása, kóválygás a jobb oldalon elterülő lakótelep utcáiban. Egyébként a Jászberényi út talán jobb megoldás, mert részben különálló kerékpárutak vannak, bár egyes szakaszokon a főútra kényszerülünk, ha nem akarunk kerülgetni.
A Keleti pályaudvartól - kis utcákon keresztül haladva – kijutottam a Múzeum körútra és onnan már a Szabadság-hídon tekerhettem.
A hídfőnél várt rám a kisunokám Zoé, a lányom Andika és a férje Gergő. Nagy boldogság találkozni mindig velük, de most még felemelőbb érzés fogott el. 260 kilométer után jól esett egy szusszanásnyi idő, hatalmas energiákat adott számomra a találkozás. Bármennyire is marasztaló volt ez a bensőséges szituáció, hajtott tovább a vérem és elköszöntem szeretteimtől. A Bartók Bélán végignyomtam, át a Kelenföldig és már az egyes főúton haladtan nyugat felé. Bicskéig hatalmas forgalom kísérte utamat, majd a tatai dombság durva kapaszkodói vártak rám.
Tatabánya (69.000 fő) táblához érve egy gyors fotó, majd az előre eltervezett úton igyekeztem áthatolni a városon, ám egy ponton elveszítettem a fonalat és némi segítséggel tudtam csak elhagyni a várost Oroszlány irányában. A napi tervezett etapomon már jócskán túl voltam, sötétedett és kénytelen voltam improvizálni valamit az éjszaka közeledtével. Várgesztesen már több versenyen is jártam és emlékeztem arra, hogy előtte tavak fekszenek, így ezeket céloztam meg, bár nem esett bele az útvonalamba. Környe után nem sokkal le is tértem egy halastóhoz, végigmenve a partján nem találkoztam senkivel, így kerestem egy félreeső helyet a táborozáshoz. Nagyon kihajtottam magam éhes is voltam és jól esett volna egy mártózás, de annyi szúnyog lepett meg, hogy hatalmas küzdelem árán tudtam csak felállítani a sátram, bedobáltam a cuccaim és bekucorogtam. Ekkorra már totál sötét lett és a lámpám fényénél tömtem magamba az otthonról hozott sült oldalast. A békák kuruttyolásától nem zavartatva pillanatok alatt álomba zuhantam a sátor mélyén.
2. Nap: Tatabánya – Székesfehérvár – Veszprém – Győr – Dénesfa (261 km)
Hajnali három, kiugrás a hálózsákból táborbontás a tök sötétben fejlámpa támogatással. A bemelegítésről gondoskodott egy kétszáz méternyi szintemelkedés, majd egy hosszú lejtőzés a Zámolyi – medencébe. A 10-12 fokos hidegben nem esett valami kellemesen, de hamarosan jött egy újabb száz méter szintkapaszkodás, mely „hágóján” elém terült a királyok városa.
Székesfehérváron (97.000 fő) előzőleg már átutaztam többször is kerékpárral, így nem okozott nehézséget a navigáció. A várost elhagyva nyugat felé vettem az irányt, a „sárfalvak” következtek, gyér forgalom és foltozgatott aszfalt jellemezte ezen szakaszt.
Sárrét elnevezésű tájegység végére, Litért elhagyva kellemes meglepetés ért egy kiváló minőségű kerékpárút formájában, melyről abszolút nem volt tudomásom, bármennyire is böngésztem a netet. Egy veszprémi bringás ismerősöm is csak azzal biztatott, hogy jó ne izguljak, jó kis földút van ott. Három és fél kilométeren keresztül élveztem ennek jótékony hatását, majd hirtelen vége lett és egy dózerútban folytatódott, ahol billencsautók tucatja árnyékolta be az idillt. A zúzalékkal megrakott teherautók akkora port kavartak, hogy alig lehetett látni az elhaladásukkor. Egy kilométer után a repülőtér elágazásánál annyival javult a helyzet, hogy újra kerékpárúton lehetett tekerni és nem fél méterre zúgtak el mellettem a monstrumok. Szentkirályszabadjától viszont egy korrekt kerékpárút vezetett a „királynék Városáig”, ahol sokan kerekeztek, annál is inkább, hiszen a Balaton alig volt innen tíz kilométerre.
Veszprém (59.000 lakos) nagyon szép város, de én csak belecsíptem és északnak vettem az irányt, a túrám legveszélyesebb szakaszát megkezdve. Kádárfáig még kerékpárút biztonságát élvezhettem, de azután jött a feketeleves. A 82. sz. főút köti össze Győrt a Balaton keleti részével, így adódik a probléma, turisták, nyaralók tömege használja ezt a szakaszt, de ez még a kisebb gond, a kamionok sokasága már komolyabb veszélyt jelentett. Az záróvonal az aszfalt szélén futott és fésűszerű domborzattal lett kialakítva, mely úgy rázta a kormányom, hogy kénytelen voltam bentebb húzódni, már amikor a forgalom engedte. Amikor kamion közeledett hátulról, olykor lehúzódtam a murvás leállósávba, de ez sem volt veszélytelen, a szintkülönbségek miatt. További nehézséget okozott, hogy Eplényig (kb.13 km) közel 300 méter szintet kellett mászni, bár nem volt erős kaptató (3-5 %), de csomagokkal nem lehetett nagy tempót menni. Némi alternatívát jelentett a túloldalon szakaszosan kísérő murvás út, de a nagy méretű kövek szintén nehézséget okoztak. A külső szemlélő joggal vetheti fel, hogy akkor miért ezt az útvonalat választottam? Nos, aki ismer, az tudhatja, hogy Európa szinte valamennyi országában tekertem már és ahhoz, hogy a lehető legrövidebb utat járjam be, nem riadtam vissza a forgalomtól, bízva a rutinomban és a szerencsémben. Itt is kalamolhattam volna a Bakony más – kevésbé forgalmas – részein, de nem ez nem illet volna bele az egész koncepciómba, minél rövidebb idő alatt, minél nagyobb távot teljesíteni. Zircig gurultam egy keveset, majd a Ciszterci Apátság kertjében némi eleséget adtam a szervezetemnek.
A Pannonhalmi Apátság impozáns épületét csak távolból csodálhattam meg, ekkorra már úgy érzékeltem, hogy csökken a forgalom, ami a gyorsabb haladásomnak köszönhetően megtévesztő is lehetett és a települések sűrűbb léte is az én malmomra hajtotta a vizet.
Győr (134.000 fő) városát négy óra után vettem be, elengedni azonban nemigen akart a „vizek városa”. Az előre eltervezett utamba bekerült egy-két tiltó tábla és jókat kóvályogtam a Gorkij városrészben, amíg - tucatnyi segítség igénybevételével – sikerült kijutnom a városból. A közeli Ikrényben nagyon kedves ismerőseimet leptem meg, akik pillanatok alatt finom vacsorával kényeztettek, egyúttal mentális feltöltődésben is részesítve. Marasztaltak volna éjszakára, de nem hagyhattam parlagon heverni azt a több, mint három órát és a járványhelyzet miatt is bevezetett elveim is sérültek volna, a többi kedves, szállást felajánlóval szembeni egyenlőségről nem is beszélve. Ezúton is köszönet Erikának és Tamásnak, akik még pótélelemmel is elláttak búcsúzáskor. Folytattam utamat dél felé a 85-ös főúton, szerencsémre a párhuzamos autópálya elvitte a forgalom nagy részét.
Errefelé is voltak számomra érdekes településnevek, Markotabögöde, Bősárkány, Szilsárkány, Mérges, Zsebeháza. Csorna után elhagytam a főutat és gyenge minőségű aszfalton, kis falvakon keresztül próbáltam minél messzebbre jutni. A naplemente azonban gátat szabott, eléggé el is fáradta, így Dénesfa után kihasználtam a kínálkozó erdő oltalmát.
Az erdőbe hatolva elém jött ez a vadászles, amit rögvest ki is használtam, megspórolva a sátorállítás idejét. Gyors kajálás, miközben a szúnyoghadak felfedezték az ottlétem és kegyetlenül próbálták megcsapolni a vérkészletem. Eme küzdelmeim hatására kénytelen voltam előszedni a sátorlapot és a hálózsákomba bújva eltakarni magam vele. Az erdő állatainak zaja csak mélyebb álomra merített a biztonságos házikómban. Megnyugvással töltött el a tudat, hogy az elmúlt két nap alatt a tervezetthez képest három óra előnyt sikerült szereznem.
3. Nap: Dénesfa – Szombathely – Zalaegerszeg – Kaposvár – Sántos (221 km)
Fél három órakor a telefonom ébresztő zenéje verte fel az erdő csendjét, a sötétben összerámoltam és kibotorkáltam az erdőből. Alig haladtam pár száz métert, éreztem, hogy a hátsó kerekem koccan az aszfalthoz. Hátsó defekt, lerámolás, külső átvizsgálása, új belső beszerelés, pumpálás és újra úton. Talán tíz kilométert haladtam, mikor egy kátyút elkapva hatalmas durranást hallottam és a hátsóm újra laposan árválkodott. Valószínűleg nem pumpáltam fel eléggé keményre, vagy a sötétben nem vettem észre, hogy a belső nincs teljesen a helyén, a lényeg, hogy újra szerelnem kellett. Sebaj, volt még egy belsőm, újra átvizsgáltam a külsőt, de nem találtam komoly sérülést rajta. Össszerakás és újra nyeregben. Vasegerszeg után újra kacsázni kezdett a hátsóm, újra leeresztett, szétpakolás az útszélen, mivel több belsőm nem lévén, maradt a ragasztás. Kerestem a kis dobozom, amiben a ragasztót és a foltokat tartom, de sehol sem találtam. Kipakoltam az összes cuccomat az útra, de nem találtam a dobozkát. Valószínűleg az előző szereléseim alkalmával maradhatott ott az út szélén. Az utólag beszerelt belső már használt volt és az egyik folt ragasztása nem volt tökéletes. Négy óra, tök sötét, kihalt út, de a távolban egy benzinkút fényei hívogattak. Fél órámba tellett, amíg elvánszorogtam a töltőállomásig, közben emelve a bringa hátulját, hogy a külsőt mentesítsem a tehertől. A benzinkútnál nem tudtak segíteni, Talán a közeli faluban kaphatok segítséget. Kompresszorral felfújtam, majd pár száz méter után újra tolhattam a szerelvényem. Hegyfalu település még a békés álmát aludta, de a központban lévő buszmegállóban érdeklődve beszereztem néhány információt a megoldással kapcsolatban. Egyik, hogy pár házzal arrébb lakik egy férfi, akinek több bicaja is van és hamarosan indul munkába. Letelepedtem a kapuja közelébe és valóban jött is kismotorjával, de nagyon sietett és különben is csak montija van és nincs külön belsője. Elsétáltam a másik utcában lakó esélyes házához is, de egy arra járó szerint nem voltak otthon. A harmadik variáció egy autószerelő lett volna, de ahhoz, hogy ő kinyissa a műhelyét még legalább három órahosszát kellett volna dekkolnom az utcán. Néhány esélytelen stoppolással is próbálkoztam, de vagy nem fért volna be az autóba, vagy csak a közelbe indultak. Átmenő forgalom nem volt, mert a közeli autópálya elvitte a forgalmat. Végső elkeseredésemben elindultam az egy kilométerre fekvő vasútállomásra. A nap első pozitívuma volt, hogy húsz perc múlva lett egy vonat, mely elvitt a húsz kilométerre levő „nyugat királynője” városába.
Szombathelyre (78.000 fő) érve szerencsém volt, mert még a vasútállomáson akadt egy segítőm – egy fiatal srác személyében – aki elkísért egy relatívan közeli kerékpárbolthoz. Volt még közel egy órám a nyitásig, így szétpakoltam az üzlet előtt és elfogyasztottam a reggelimet is. A Nett- Center eladói nagyon segítőkészek voltak és hamarosan új külső, belsők, ragasztók és foltok kerültek a pultra. A szervizes kolléga még a felnit is átvizsgálta és némi beavatkozásban is részesítette a további problémák elkerülése céljából. Ezúton is hálás vagyok a bolt dolgozóinak a segítségért, ráadásul a főnök még kedvezményben is részesített.
A város végét jelző táblánál végeztem egy kis összegzést, mely kimutatta, hogy a tegnap esti három órás előnyömből háromórás hátrányom keletkezett a sorozatos malőröknek köszönhetően. A következő székhelyig több alternatíva is akadt, de az időhiányomra való tekintettel a leggyorsabb – és egyben a legveszélyesebb – utat választottam a 86. sz főút formájában. Körmend városa nemigen akart elengedni, majd Katafánál jó kis kapaszkodó gátolta a haladásom, aztán a 76. sz főút folyamatos forgalma kényszerített arra, hogy minél gyorsabban haladva jussak túl ezen az egyébként szép tájon. Errefelé is akadtak - számomra nem hétköznapi - helyiségnevek, Ozmánbük, Hegyháthodász, Hagyárosbörönd, Sárfimizdó, Zalaháshágy, Hottó, vagy Vaspör.
Zalaegerszeget (57.000 lakos) szinte megállás nélkül áthajtottam, bár a központi része megérdemelt volna egy kis bámészkodást, de sajna ez nem fért bele a büdzsémbe. Délután két óra, rettentő meleg, a zalai dombság hullámai, nos, ezeken a nehézségekkel kellett megküzdenem, az időhátrányomról már nem is beszélve, bár sikerült lefaragnom közel egy órát azáltal, hogy jól haladtam és nem tartottam ebédszünetet. A Balaton dél-nyugati csücskéhez érve újabb meglepetés várt, ugyanis az M76 gyorsforgalmi út építése miatt a környék közlekedése teljesen megváltozott. A délnek tartó kerékpárutat lezárták, így kénytelen voltam egy szervízútként szolgáló dózerúton elsunnyogni egészen Balatonszentgyörgyig.
Egy igen húzós baktató után a fenti panoráma tárult elém a Nyugat-Balaton képében. Kéthely előtt felcsatlakoztam a remek minőségű Marcaliig tartó kerékpárútra. A várost elhagyva elég vacak aszfalt várt rám, ezt azonban hamarosan kárpótolta két országúti kerékpáros hölgy megjelenése. A napi edzőpenzumukat rótták éppen és miután utolértek nem hagyhattam ki a potyaszélárnyékot. A lankás dombokon 30-35 km/h sebességgel tekertek és én alig tudtam tartani a tempójukat. Közben beszélgettünk is - már amikor levegőhöz jutotta – néhány közös versenyt is találtunk a múltjainkból. Talán húsz kilométeren keresztül húzattam magam és mikor elváltunk egy kereszteződésnél, bizony éreztem a görcsöket a vádlijaimban. Még rosszabb aszfalt következett, kicsi elszegényedett falvakkal, melyekhez hasonlót Zemplén északi részein és a Nyírségben láttam addig. A főutcán sorakozó szinte egyforma parasztházak nagyon lepusztult állapotban, portáik gondozatlanul árválkodtak, az élet jeleit csupán az ugató kutyák és a huszonéves autómatuzsálemek produkálták. Sok időm nem volt ezen sokat elmélkedni, mert kezdett a nap lenyugodni és szerettem volna túljutni ezen a kissé lehangoló környéken. Aztán jöttek takaros kis falvak is, ezeket vegyítve néhány érdekes településnév a környékről, melyeken nem is jártam: Libickozma, Tibolapuszta, Pamuk, Alsókölked, Kelevíz, Edde.
Kaposvár (61.000 fő) a „virágok városa”, már alkonyattal fogadott és a szépségeit nem tudtam felfedezni, hiszen csak egy cél lebegett a szemem előtt, túljutni rajta és tábort verni valahol. Kilenc óra elmúlt mikor elhagytam a várost és Sántos után bevetettem magam az útszéli erdőbe. Az évek rutinja szerint tíz perc alatt már állt a sátor és benne a cuccaim. A szúnyogokkal való csatáimat ezúttal sem úsztam meg, némi vérveszteség után visszavonulót fújtam. Éjfél környékén arra ébredtem, hogy valami kapargatja a karom a sátorlapon keresztűl. Erőből sújtottam egyet irányába, melyet egy nyikkanás követett, majd csönd. Visszaaludtam, majd eltelt némi idő, mikor is a hálózsákomat valami rángatni kezdte a nyílásnál. Felriadva ordítottam egy jókorát, mire megszűnt a rángatás, majd nyüszítő hangot hallottam kívülről. Lámpa fel, cipzár ki és előttem három-négy méterre egy kis méretű róka csillogó szemei néztek velem „rókaszemet”. Ráordítottam... semmi, kezem ügyébe egy vízzel teli kulacs akadt és azzal céloztam meg, amire már reagált és elegánsan elsétált. Bőreség lenne azt állítani, hogy nem volt hatással rám a rókakaland, de talán két percig filóztam ezen, aztán elnyomott a fáradtság.
4. Nap: Sántos – Pécs – Szekszárd – Kecskemét (274 km)
Hajnal háromkor nem éppen a legfrissebben ugrottam ki a hálózsákomból. Pillanatok alatt összepakoltam, majd nekivágtam a sötét, elhagyatott útnak. Elég csípős volt az idő, szerencsére egy közel kétszáz méter szintet tartalmazó emelkedővel indítottam, ami kellő bemelegítést biztosított. Valószínűleg szép lehetet ez a környék, de a sötétben csak a fehér csíkokra koncentráltam, illetve néhány kisebb falu kihalt utcái hoztak némi változást. Itt sem hagynék ki a környék, számomra néhány különleges helyiségnevet: Paré, Gödre, Mosdós, Jágónak, Karácodfa vagy Hetvehely. Sásd után megnövekedett a forgalom és Oroszlót elhagyva „betekintett” egy 10 százalékos kapaszkodó. A hírhedt komlósi útra kanyarodva érdekes tábla várt rám, ami jelezte, hogy hat és kilenc, illetve 16-20 óra között nem lehet rajta kerékpárral közlekedni. Rápillantva az órámra örömmel konstatáltam, hogy még egy órám maradt arra, hogy megmásszam a kétszáz méternyi szintet. A forgalom még elfogadható szinten volt és két sáv állt rendelkezésre, így nem okozott komolyabb nehézséget feljutni Árpádtetőig.
Innen már csak be kellett gurulni a „kultúra városába”, Pécsre (142.000 lakos), melybe csak a keleti végébe csíptem bele. Pécsváradig még csak néhány dombot kellett megmásznom, de aztán a hatos úttal párhuzamos úton beleszaladtam 15 %-os emelkedőbe is, szerencsére csak rövid távon. Hidas után nem akartam Bonyhád felé kerülni ezért a Googlén kinéztem magamnak egy rövidítést. Először még elfogadható földúton haladhattam, de aztán mély kátyúsra váltott és sok helyen tolósra is vettem a figurát.
Szép, szép ez a környék, de csomagosan nemigen lehet haladni és bár spóroltam 6-7 kilométert, mégis időben vesztettem jócskán ezen az öt km szakaszon. Totál porosan és szétrázódva végül kiértem a cikói útra, amiben nem volt sok köszönet, telis-tele volt kátyúkkal az egész úttest, olykor visszakönyörögtem az előző poros fölutat. Mőcsény után még várt rám egy tíz százalékos emelkedő, mely már nem esett valami jól a harminc fokos melegben. A festői szépségű Szálkai-tó kínált ugyan némi hűtési lehetőséget, de az elején nem álltam meg, aztán már csak fizetős strand lett volna, gondoltam majd fentebb megejtek egy rövid úszást, de vagy kerítés, vagy tiltó tábla megakadályozott ebben. Aztán egy újabb kapaszkodón tekerve bosszankodtam az elszalasztott fürdési lehetőségen. Egy hosszú lejtőn legurultam az ötvenhatos főútra, mely bevezetett Tolna megye székhelyére.
Szekszárd (32.000 fő) látványosságait ekkor sem fedeztem fel, hiszen egy kerülőúton keletre fordultam és célba vettem a Duna vonalát. Egy közel tíz kilométeres nyílegyenes úton értem el a Gemenci Nemzeti parkot, melyet jó lett volna alaposan körbejárni, de ez a jelenet akkor nem erről szólt. Sokaknak bizonyára hihetetlennek tűnik, de Július közepét taposva hosszasan hallgattam legalább két szarvasbika bőgését.
Egy óra körül értem el az impozáns Szent László-hidat, mely az autópálya mellett egy remek kerékpárutat is magában foglalt. Utam a Duna-gáton folytatódott, majd belevetettem magam a nagy rónaságba. Tikkasztó hőséget némileg tompította a fel- feltámadó szembeszél, aminek csöppet sem örültem, olykor keményen kapaszkodva a bicaj szarvába. Hosszú, egyhangú útszakaszok következtek, elég ramaty aszfalttal, de legalább a forgalom nem volt zavaró. Errefelé is található egy-két fura nevű település, pl.: Kiskecskemégy, Homokmégy, Drágszél, Kaskantyú. A meleg és a szél nagyon sok energiámat felemésztette, a fáradtság kezdett úrrá lenni rajtam, de nem lazíthattam, hiszen a napi penzumot teljesíteni kellett.
Nagy szenvedések árán, hat óra körül értem be a hírös városba Kecskemétre (110.000 fő), ahol navigációs problémáim nem voltak, hiszen gyakran járunk e városba, rokonainkat látogatva.
A város túlsó felén kocsmájában leptem meg kedves Imre barátomat, akihez rokoni szálak fűznek. Egy pohár hideg sör kíséretében váltottunk néhány mondatot, alig tudtam kimenteni magam a vacsorára és az éjszakai szállára invitáló szavai hallatán. A városból kifelé menet utolért egy bringás srác és jó darabon elkísért. Sok közös téma szóba került, amit először pozitívan hatott, de egy óra folyamatos szóömlése már kissé kínossá vált. Ráadásul rátértünk a kocséri útra, melyhez fogható borzalmas utat nemhogy az egész túrám során nem tapasztaltam, de egész túrázós életemben alig találkoztam hasonló rázós élménnyel. Már kezdett sötétedni is, ezért megkértem, hogy inkább forduljon vissza, mert alig vártam, hogy egy alkalmas helyen tábort verhessek. Erdők ugyan szegélyezték az utat, de a tanyák viszonylagos sűrűsége nagyon megritkította a nyugodt sátorozási lehetőségeket. Már besötétedett, mikor lehúzódtam egy erdőbe, sátrat felállítottam és némi eleséget vettem magamhoz. A közelben felharsogott egy kutya ugatása, melyet másik kettő is követett és lehet, hogy csak a fáradtságom miatt, de olyan érzésem volt, mintha egyre közelebb kerülne a hangok forrása. Csak remélni mertem, hogy nem szabadon kóborló ebektől származik e zajongás és hamarosan megnyugszanak, mert nekem már semmi energiám nem maradt a továbbálláshoz. A szúnyoghadak ezen az estén sem kötöttek békét velem, fél flakonnyi riasztó felhasználásával nemileg javítani tudtam a helyzeten. Elalvásomhoz némileg támogatást kaptam a füldugóimtól, de a kutyák folyamatosan ugattak, bíztam abban, hogy a gazdáik nem akarják megkeresni a kutyák ugatásainak az okát.
5. Nap: Kocsér – Szolnok – Szeged – Békéscsaba – Mezőberény (281 km)
A telefonom nem lett a barátom azon a hajnalon, mikor háromkor belerondított a mély álmomba. Gyorsan összerámoltam, de a fejlámpám fénye és a zaj felkeltette a kutyák érdeklődését és eszeveszett ugatásba kezdtek. Én is felpörgettem magam, mert nem akartam, hogy a gazdájuknak magyarázkodnom kelljen, vagy esetleg elengedje őket. A sötétben kibotorkáltam a homokos úton az aszfaltra, mely szerencsére már egészen jó állapotban fogadott.
Húsz kilométer kilométer után értem el Szolnok (71.000 fő) déli kapuját, innen a Tisza- gáton nyomtam északi irányba. A „Tisza fővárosa” ezúttal sem mutathatta meg látványosságait, hiszen hamarosan rákanyarodtam a folyón átívelő hídra és áttekertem a korláttal védett bringasávon.
Délnek tartva, először kellemes kerékpárúton haladtam Martfűig, majd viszonylag erős forgalom várt, melyet a falvakban törtek meg főleg járdákból leválasztott bringautak. Ezen a környéken is megemlítenék néhány fura települést, Kétpó, Kajánújfalu, Nagytöke, Lapistó. Már dél elmúlt és rekkenő hőségben értem le Hódmezővásárhelyig, ahol beszereztem némi eleséget és megebédeltem egy hűs parkban a városháza előtt.
A várost elhagyva kerékpárúton tekerhettem ugyan, de sok köszönet nem volt ebben, hiszen a fák gyökerei úgy felnyomták az aszfaltot, hogy a csomagjaim csak úgy pattogtak hátul. Aztán egy elhanyagolt, kátyúkkal teletűzdelt, egy részen aszfalthiányos szakasz következett egészen a Tisza hídig, ahol szűk úttest és a nagy forgalom elég veszélyessé tette az átkelést. A túloldalon aztán kárpótlásul, remek aszfalttal ellátott, széles, osztott kerékpárút vezetett egészen a „napfény városáig”.
Szeged (160.000 lakos) táblája egyben fordítópont is volt, hiszen a következő megyeszékhely eléréséhez újra észak felé kellett vennem az irányt. Újra bosszankodhattam a kerékpárút hepehupás szakaszán, azon elmélkedve, hogy miért nem lehetett alaposabban előkészíteni ezt a 6-7 kilométeres út kivitelezését, valamint a hídon egy konzoltartókkal kialakítani egy sávot, így biztosítva a bringásoknak élvezetes tekerést a két város között. Nagyban megnövekedne a hajlandóság, hiszen egész úton talán tíz kerékpárossal találkoztam, akik egyike sem kirándulás, vagy sportolás céljából kínlódta végig és a négysávos főúton tilos a kerékpározás. Visszatérve Hómezővásárhelyre, nem kis navigációmba került míg átjutottam a városon, mert olyan érzésem volt, mintha az egész települést felforgatták volna, mindenhol elterelések, bontások. Végre átvergődtem ezeken az akadályokon és egy remek kerékpárút kivezetett a városból, majd egy meglepő tábla fogadott, mely azt jelezte, hogy Békéscsaba 68 km. Ezen talán nem lepődnénk meg, hacsak nem a kerékpárút mellett találhatnánk, én is arra gondoltam, hogy oké, ennyire lesz a város, de azt, hogy odáig kerékpárút kísér végig, arról nem is álmodoztam. Pedig ez valóság, ugyanis első osztályú aszfalttal borított, sárga felezővonallal ellátott remek kerékpárúton haladhattam, egyedül Orosházán kellett kóvályogni az utcákon. Félúton kaptam egy jó kis záport a nyakamba, de a félórás zuhany még jól is esett, egészen felfrissültem tőle.
Békéscsabára (59.000 fő) beérve megejtettem a szokásos fotót, majd rögvest vissza is fordultam, a keleti körgyűrűre ráhajtva, majd azt nyugati irányba elhagyva hajtottam tovább. Békéscsabát egyébként a „legkerékpárosabb városnak” is nevezik, mert két évvel ezelőtt itt mértek legtöbb kerékpárral közlekedőt és a kerékpárút hálózata is igen fejlett. Már kezdett besötétedni, így kénytelen voltam táborhely után nézelődni, de a sok tanya és az erdők hiánya nem igazán kedvezett számomra. Kényszerből egy földútra kanyarodtam, ahol merőlegesen többféle növénykultúrát is termeltek és végül egy búzatarlót választottam, ahol még ott maradt a szalma, vastag „szivacsot” képezve a sátram alá.
Mikor megálltam, abban a pillanatban rám vetették magukat a szúnyogok és ádáz küzdelembe kezdtünk. Gyorsan felállítottam a sátrat, bedobáltam a cuccaim és jól elbarikádoztam magam. Némi eleséget vettem magamhoz és éppen a szokásos nedvestörlős tisztálkodásba kezdtem, mikor hangos ordibálás verte fel a környék csendjét. A hangokból ítélve ketten-hárman kergettek egy embert, akit lopáson kaphattak a szomszédos parcellák egyikén. Én csak gubbasztottam a sátramban, miközben a kukoricásban folytatódott az üldözés és a kiabálás. Kiderült, hogy a közeli hagymaföldet látogatta meg a tolvaj és gondolom nem két szál zöldhagymáért jött. Az üldözők ismerhették az illetőt, mert a nevén szólították, fenyegették, de valószínűleg nem kapták el, mert egy idő után feladhatták, majd autóajtó csapódást hallottam és elcsendesedett a táj. Közben már majdnem totál sötét lett, óvatosan kisettenkedtem, hogy körülnézzek, majd visszakúsztam a menedékembe. Talán tíz perc múlva autó motorhang hozott újra izgalmakat, ajtócsapódás, beszélgetés, majd elviharzottak. Bevallom, megfordult a fejemben, hogy talán rendőrök is kijöhetnek és magyarázkodhatok, mit keresek én a magántulajdonban lévő tarlón. Ahhoz viszont nagyon fáradt és kimerült voltam, hogy a sötétben összepakoljak és keressek valami nyugodtabb helyet. Hallgatóztam még egy rövid ideig, aztán mély álomba merültem.
6. Nap: Mezőberény – Debrecen – Nyíregyháza – Miskolc (285 km)
Négy óra alvás után kettőkor felpattant a szemem és már nem akartam visszaaludni, így összepakoltam és nekivágtam az éjszakának. Az előző esti kalandos izgalmak még mindig hatással voltak rám, ezért sem volt maradásom. Mezőberénytől kerékpárút kísért Köröstarcsáig, majd Szeghalomtól egészen Füzesgyarmatig és bár nem volt olyan minőségű, mint előző nap Békéscsaba előtt, de jól tekerhető és a falvakban is folyamatosságot mutató volt. A közbenső közutak viszont nagyon rossz minőségű aszfalttal voltak megáldva, kátyúkkal, foltokkal gazdagítva. Néhány érdekes falunév: Töviskés, Szerep, Nagyrábé, Furta, Csökmő.
Füzesgyarmaton beszereztem a napi elemózsiám és egy parkban meg is reggeliztem. Délelőtt megérkezett a szembeszél is, ami igen lelassította a haladásom. A forgalom nem volt számottevő, a hosszú egyenes szakaszok elég egyhangúságot tükröztek és a szél elleni harcom jellemezte ezt az időszakot. Délhez közelítve elérkeztem a Civis város határához, ahol a terveim szerint a vasút mentén jutottam volna be, de a vonal korszerűsítése miatt ez meghiúsult, így maradt a négyes főút melletti padkázás.
Debrecen (201.000 lakos) táblánál fotó, majd irány a belváros, hiszen Dél- Észak irányba kellett áthatolnom rajta. A „Kálvinista Róma” elnevezésű várost nagyon jól ismerem, hiszen munkámból adódóan és versenyekre is gyakran jártam errefelé. A Vasútállomástól a Piac utcát tekerve jutottam el a Református Nagy templom elé, ahol megtartottam az ebédem. Éppen befejeztem, mikor megcsörrent a telefonom és legnagyobb meglepetésemre Balogh Zsolti, Nyíregyházáról érdeklődött afelől, hogy merre járok, mert ő elém tekerne és elkísérne egy darabon. Nagyon jól esett ez a felajánlás és egyben megtisztelő is volt, hiszen Zsolti többszörös Magyar Senior Bajnok a kerékpározás több szakágában, akivel sokat versenyeztem együtt korábban, sajnos az utóbbi években más területekre vitorlázott át. Megbeszéltük, hogy útközben találkozunk, bízva abban, hogy nem kerüljük el egymást. A Tirpák fővárosig két lehetőség kínálkozott, vagy kerülök 15-20 kilométert ramaty utakon, vagy bevállalom a nyílegyenes főút vonalát, ahol 4-5 kilométeren használom is, ahol ugyan tiltott a kerékpározás, de a padkán el lehet lavírozni. Mivel az energia tartalékaim végét jártam és minél hamarabb szerettem volna hazatérni, sok morfondírozást nem igényelt a döntés. A várost elhagyva Pallagnál olyan mély homokba futottam bele, hogy kénytelen voltam bevállalni a főút padkázását és két km után kezdődött a kerékpárút (nem is értem miértnem kötik össze ezt a szakaszt). A Téglás és Újfehértó közötti leállósávos zötykölődésem után várt rám Zsolt, akivel régi sztorizgatásokkal fűszerezett tekeréssel értünk be Nyíregyre.
Nyíregyháza (117.000 fő) szintén azon városok közé tartozik, ahová sokat járok dolgozni és versenyezni, nagyon kedves és baráti társaságot ismerhettem meg, akik remek versenyeket szerveznek. Kedves kísérőm meghívott egy sütire és üdítőre, majd olyan zegzugos utcákon keresztül vezetett át a városon, ahol még soha nem jártam előtte. A város végén elválltunk egymástól, ezúton is nagy köszönet a remek társaságért és a segítségért, bajnok. Nekilódultam az utolsó szakasznak, a szél továbbra is ellenem ténykedett és sűrű felhők kezdtek gyülekezni fölöttem. Tiszavasvári után egy unalmas és gyenge aszfaltos részen nyomtam csaknem húsz kilométeren keresztül, ráadásul eleredt az eső is. Itt sem hagynék ki néhány településnevet, bár számomra ezek ismerősen hangzottak, de távolabbi olvasónak érdekesek lehetnek: Napkor, Bököny, Belegrád, Szorgalmatos, Tedej.
Ebben a táblában benne van a gyermekkorom: jobbra, ahol megláttam e világot, balra a gyermekkorom élettere. Előzetes terveimben szerepelt egy kitérőt tenni a szülőfalumba, de ezt a harminc kilométeres kerülőt több indokból kifolyólag kihagytam, s inkább az egyenes utat választottam.
Tiszadobnál átkeltem a folyón ezen a pontonhídon, amin sokszor átdübögtem már előzőleg. Tiszalúcig rettentően kátyús úton alig haladtam (azóta új borítást kapott) az eső egyre jobban áztatott és a szél ereje sem csillapodott, természetesen szemből. Arra gondoltam, hogy milyen érdekes az, hogy szakadó esőben indultam, úgy is érkezem, de közeben – egy rövid záportól eltekintve – nagyszerű, talán túlságosan meleg időben telt a túrám. Az országkerülő túrám végállomását – amit „Nyitott kapuk városának” is neveznek – dél felől közelítettem meg.
Miskolc (153.000 fő) borús hangulattal fogadott, de nagyon jóleső érzés volt a tudat, hogy sokadszor is sikerült véghezvinnem a célomat, a nehézségek mindig többletenergiákat generáltak, fizikailag nem volt probléma és a mentális erősségem újra bebizonyosodott. Összeségében mentem 1638 kilométert, ami 5479 méter szintemelkedést takart. Igaz, hogy nem jutottam el a Fekete-tengerhez, de jó érzés volt végigtekerni kicsi hazánk, szinte minden tájegységén és bizonyossággal mondhatom, hogy nálunk is van sok ismeretlen szépség, felfedezetlen táj és kalandokra hívó látványosság. Nekem, aki keresztbe-kasba tekerte Európát elhihetitek - bár én most csak elszáguldottam mindezek mellett a teljesítménykényszeremre hivatkozva.
Otthon a kedvesem várt a képen látható kollekcióval, a héten leadott három kilót még aznap este korrigáltam a finom vacsorával, hálásan köszönöm neki a lehetőséget és a türelmet.
Köszönöm, mindenkinek, aki a közösségi oldalon követte túrámat, buzdított és bízott abban, hogy menni fog, hála Balogh Zsoltinak a kalauzolásért, külön köszönet csapattársamnak, Pázmándi Petinek, aki minden nap remek tudósításokat posztolt a kalandjaimról.
„ Ahhoz, hogy igazán tudd értékelni a kényelmet és a nyugalmat, időként át kell élned azok hiányát! „
Kérjük, írja meg véleményét:
Vélemény írására csak a regisztrált felhasználóknak van lehetőségük. Amennyiben hozzá szeretne szólni a cikkhez, kérjük regisztráljon, és jelentkezzen be.