Blog Nyugat-Balkán körbetekerése
Ezt a túrám 2018-ban vittem véghez, amikor körbejártam a volt Jugoszlávia utódállamaités Albániát. Sok türelmet hozzá.
1. Nap : Belgrád – Krusevac 218 km (1210m szint)
Hajnali három óra, csörrent a telo, óvatosan kisurrantam a fürdőszobába, nem akartam felébreszteni a két srácot, akik nemrég jöhettek haza a koncertről. Szokásom szerint gyorsan összerámoltam a cuccaim, majd két fuvarral lehordtam a harmadik emeleti lakásból. Kilépve az ajtón hűs belgrádi levegő csapott meg, ami kétszáz méter enyhe emelkedő után már nem is éreztem. A kivilágított város semmit sem változott a legutóbbi látogatásom óta, pedig az nem tegnap volt. Lepukkadt, omladozó vakolatú bérházak és üvegkalickás irodaházak váltogatják egymást, amit olykor megtör egy kis zöldet árasztó liget. A város dombokra épült és ez mutatkozik is a kaptatós emelkedőkben és a hűvös lejtmenetekben. Lassan ébredezett a város, keletre tartottam és igyekeztem megelőzni a közlekedési tumultust. Érdekesség- bár nem ritka-, hogy nagyon hosszan a villamos sínek az út jobb oldalán futottak, így olykor balról autók, jobbról villamos csilingelt mellettem, nem valami biztonságos érzést kiváltva belőlem. A várost elhagyva öt kilométeres lejtő következett, mely a Duna vonalát követte.
Valakiben, ha kialakult egy kis hiányérzet affelől, hogyan jutottam el a szerb fővárosig, ezt néhány mondatban leírom.
Már előző évben is a Szilvás maraton után kezdtem a túrám, most sem hagytam volna ezt ki, bár szakadó esőben – sárban kellett teljesíteni. Okulva a tavalyi fiaskóból, hagytam magamnak egy nap pihenőt, igaz, hogy ez utazással telt, de némileg regenerálódhattam. A verseny miatt, valamint, a két hét szabadságkorlát miatt vonattal jutottam le idáig, amit nem is bántam, hiszen nem túl izgalmas az útvonal és már kétszer megtettem korábban.
Előző nap reggel Viktor fiam kivitt a pályaudvarra. A képen látható fekete csomag, bíz az a komplett trekking bicajom tömörített változatban. Történt ugyanis, hogy a Budapest-Belgrád viszonylatban nincs kerékpárszállító, sőt kerékpárt sem lehet felvinni, csomagot viszont igen, ezért kiszedtem a kerekeket a villát, leszereltem a csomagtartót, pedálokat és nyerget, összetömörítettem mindezt, rá egy fogantyú és már meg is volt a bőrönkerékpárom. A Keletiben volt elég időm átcipekedni a másik oldalra és IVO Andric járaton a legnagyobb bőröndfakkba betuszkolni a csomagom. Maga az utazás elég unalmasra sikeredett, hiszen az alig négyszáz kilométert több, mint tíz óra alatt tettük meg, Magyar honban minden bokornál megállt, a szerb oldalon pedig olyan tömeg rohanta meg a szerelvényt, hogy Belgrádig heringként tolongtak az emberek az üléssorok állva. A Balkán vasúti közlekedésre jellemzően naponta csupán négy járat közlekedett Szabadka és a főváros között.
Két és félórás késéssel végre befutott a vonat a három peronnyi főpályaudvarra, ahol kicuccoltam egy padra. A keró összeszerelése közben szembesültem azzal, hogy bármennyire is körültekintően csomagoltam be és óvtam az ütődésektől, a hátsó váltóm megsérült és az felső görgő önállósította magát. A csavart ugyan megtaláltam, de a persely és az egyik záróalátét eltűnt. A vonat késésével és szereléssel nagy időzavarba kerültem, hiszen a vendéglátóim hétre vártak és nyolcra koncertjegyük volt. Félórás kísérletezés után menetkész állapotba hoztam, igaz, hogy a váltó időként magától is működött. Két-három óra városlátogatást terveztem, de nagyon megcsúsztam időben, szerencsémre a szállásom csupán két utcányira volt. Nebojsa és Nikola nagyon szívélyesen fogadott, sajnos csak egy gyors vacsorára futotta a közös létünk, hiszen koncentre igyekeztek.
Visszatérve a másnaphoz a felkelő nap már a Duna közvetlen közelében mutatta utamat hullámzó dombvidéken egészen Szmederevóig, ahol délnek fordítottam a szekerem rúdját. Ez a szakasz már ismerős volt számomra, hiszen három évvel ezelőtt jártam erre oda-vissza Istambuli túrámon. Már akkor sem tetszett igazán a nagy tehergépjármű forgalom, igen intenzív építőipari munkálatok folyhattak a környéken és a közeli A1 autópálya sem mentesítette ezt a forgalmat. Nagyon kellemes időjárásban tekerhettem, fizikálisan rendben voltam és jó kedvvel tapostam a pedált.
Dél környékén elértem azokat a különleges falvakat, - melyekről már korábbi beszámolómon is írtam – ahol a képen is látható kúriák álltak elhagyatottan és elhanyagoltan, - többnyire új gazdára várva – több tucatnyian, egy igazi rejtélyt hordozva. Egy idő után elmaradoztak a kamionok és lazábbra vettem a figurát, annál is inkább, mert jól haladtam. Az élvezeti értéket némileg beárnyékolta, hogy a hátsó váltóm időként automatikusan átdobta a láncot egy másik fogaskerékre, melyen nem is csodálkoztam, hiszen a távtartó persely hiányában a görgőnek volt 3-4 mm kilengése.
A remek tempómnak köszönhetően már négy óra után elértem aznapi célom helyszínét Krusevacot. Már útközben is figyelgettem a kerékpáros boltokat, de itt már érdeklődtem is hollétük felől és be is ugrottam kettő ilyen szaküzletbe. Elmagyaráztam a problémámat, bólogattak, majd hoztak egy komplett váltót, ami persze a költségvetésem nagy részét el is vitte volna. Ajánlottak ugyan egy szervízt, de mire megtaláltam, sajna bezárt. A szállásadó partnerem házát ugyan előre behatároltam, de ahelyett, hogy bekapcsoltam volna a tabletem, megkérdeztem egy helyi férfit, aki jól eltérített a célomtól. Fél órás keresgélés után a megadott cím előtt álltam ( nem volt házszám) és a szomszédban kapálgató emberkétől érdeklődtem, aki határozottan állította, hogy ilyen nevű embert még csak nem is ismer, sőt az ő másik szomszédja is megerősítette ezt. A megadott szám nem jelentkezett, így visszaindultam a városba további segítségért. Az utca másik végén egy idősebb férfitől érdeklődtem, aki a nevet ugyan nem ismerte, de intett, hogy kövessem, miután felpattant a kerékpárjára. És láss csodát……. ugyanoda vitt vissza és kiabálva benyitott a kapun.
Kisvártatva megjelent egy jól megtermett, szakállas fickó és mosolyogva lapogatta meg a hátam. Én is örömmel konstatáltam az eseményeket, miközben sanda pillantást vetettem a kerítésen átbámészkodó szomszéd felé. Pavle és szülei nagyon szívélyesen fogadtak, és megmutatták a földszinti nekem szánt szobát. A nyolcvanas években épült ház ugyan megtartotta retro jellegét, de rend és tisztaság uralkodott. Szokásom szerint ezt pillanatok alatt felülírtam, szétpakolva cókmókjaim a szoba teljes területén. A garázsban némileg stabilizáltam a váltógörgőm, de tudtam, hogy sokáig nem fogja bírni………majd másnap keresek valami lehetőséget.
Tusolás után ötfogásos vacsora következett, melyek nevei sajnos nem ragadtak meg bennem, de valamennyi helyi hagyományokon alapuló étel volt. Késő estig beszélgettünk, Pavle édesanyja nagyon vidám és bőbeszédű volt ugyan, de csak tolmácsolással tudtuk megértetni egymást. Megtudtam, hogy a befogadó partnerem tanár a helyi főiskolában és a mama is tanárnőként ment nyugdíjba annak idején. Pavle nagyon szeret utazni, rengeteg helyen járt és nem csak Európában. Elmesélték a magyarokhoz kapcsolódó történeteiket és a politikában is igen járatosak voltak. Nagyon kellemes estét töltöttem velük. és jócskán belekóstoltam a szláv életvitelbe és már nagyon vártam a folytatást.
2. Nap : Krusevac – Pristina 147 km ( 968m)
Túráim során ritka az, hogy napfényes reggelre ébredjek, nos ez így történt, annál is inkább, hiszen aznapra ,,csupán'' 150 km volt előirányozva.
Háziasszonyom komoly reggelivel várt, úgyhogy alaposan feltölthettem az energiakészleteim, sőt a burekből még becsomagolta a megmeredt állományt. Búcsúzáskor az egész familia kikísért a kapuhoz, aztán nekilendültem, miközben a szomszéd ,,jóakaróm'' az előző napi pizícióban kuksolt savanyú ábrázattal. Ragyogó napsütés kísérte utamat, enyhe dombok és elviselhető járműforgalom közepette. A viszonylagos egyhangúságot a Celije –tó tíz kilométer hosszan elnyúló égszínkék vize dobta fel szép látványt nyújtva számomra. Később az út menti meggyfák termése okozott némi izgalmat, lehet, hogy valamire hasznosították a termését, de alig akadt 1 centinél nagyobb a kezembe. Szabály nálam, hogy ha az út melletti fák kínálják gyümölcseiket, hát azt el kell fogadni a vándornak.
Blace nevű községben utolértem a képen látható holland párt, akik szintén Pristinába igyekeztek, majd tovább Görögország felé. Javasoltam nekik, hogy menjünk együtt egy darabon, de ők nem az egyenesen haladó országúton, hanem hatalmas kerülővel, - a hegyekbe bevetve magukat – tervezték útjukat………plusz egy nap, de biztosan ráértek. Egyébként ők voltak az első csomagos túrázók addig……és aztán sem tolongtak a jelentkezők. A nagy problémám a váltóval folyamatosan gondot okozott, önállóan ugrált a lánc egyik fogaskerékről a másikra, elég kellemetlenné téve a folyamatos tekerést. Időként megálltam és húztam a rögzítő csavaron, de csak óvatosan, hiszen ha keményre sikerült, akkor szorult a görgő.
Aztán egy emelkedőre kapaszkodva ismét megadta magát, szerencsére a padkán megtaláltam a görgőt, a csavart, de a zárósapkák elvesztek. Nem volt mit tennem, vissza gurultam az előzőleg elhagyott kereszteződésig és onnan betoltam a bringát egy kis városba, melynek a neve Kursumlija. Érdeklődtem kerékpárszervíz, bolt iránt, de semmi érdemleges választ nem kaptam, de még olyan lakót sem tudtak mondani, akinek van bringája. Végre találtam egy autószerelő műhelyt, ahol a tulaj tudott egy kicsit németül és hosszasan tanulmányozta a problémám. Én kiszereltem a másik görgőt és a távtartó perselyt odaadtam mintának. Tíz perc múlva hozott is egy csőből pontosan levágott perselyt alátéttel és már szerelhettem is össze a váltót. Kényszerhelyzetemből adódóan kiperkáltam a 10 Eurót, amiért már egy gagyibb komplett váltót is tudtam volna venni.
Újra nekilendültem a völgynek és hamarosan elértem Koszovó határállomáshoz, ahol minden probléma nélkül átjutottam. A szerelésekkel nagyon eltelt az idő a főváros ugyan csupán negyven kilométerre volt, de a váltó borzasztó hangokat bocsájtott ki magából, tudtam, hogy cserélni kell. A városba vezető főút nagyon keskeny és forgalmas volt és öt kilométerenként állítanom kellett a görgőt. A sok toronydaru látványa feltételezte, hogy fejlődésnek indult a főváros és valahonnan megnyílott a pénzcsap. A város szűk utcáiba érve folyton a kerékpárbolt lehetőségét kerestem és egyszer csak a mázli mellém szegődött.
A képen látható tulajdonos, Avni nagyon barátságosan és segítőkészen állt a problémámhoz. Rögtön kerített egy olcsó váltót és kiszedtük belőle a görgőket, sajnos nem volt kompatibilis. Visszament a műhelybe és egy bringáról leszerelt egy váltót, görgők ki és tökéletesen illet az én XTR váltómhoz. Egy óra is eltelt a cserélgetésekker és mindezért 5, azaz öt Eurót kért. Nagyon hálás vagyok neki azóta is (tartjuk a kapcsolatot), emberségből és empátiából nagyon jó példát mutatott irányomban. Már öt óra is elmúlt, mikor végeztünk, eredetileg az egész délutánt a városban akartam tölteni, de csak egy gyors belváros-kerülés lett belőle.
Pristináról olvasgatva nem sok látnivalóval kecsegtettek, egy-két mecset, várfalak, Nemzeti könyvtár épülete és a Teréz anya katedrális érdemelt volna megtekintést. A belváros – mint a fotón is látszik- semmi érdekességet nem tartogatott, üzletek, bárok, éttermek sorakoztak a sétálóutca mentén. A szállásom felé tartva már izgalmasabb részeket láttam, meredek, szűk macskaköves utcák, kitelepült boltosok kiabálása, rozoga autók …. tisztára mint Istambulban. Nem volt egyszerű tájékozódni a kesze-kusza utcákon, ezért a látvány és az élvezet helyett a koncentrálásra helyeztem a hangsúlyt. Olyan meredek volt némely utca, hogy csak tolni tudtam a szerelvényem, néha a klipsz úgy csúszkált, hogy egyszerűbb lett volna magassarkúban járnom.
Félórás keresgélés után megtaláltam a keresett kis utcácskát az egyetemi kerületben, ahol éppen attól a kislányával labdázgató copfos férfitől kértem útmutatást, aki már várta az érkezésem. Inco szívélyesen beinvitált a hatalmas ház alsó szintjén található bérelt lakásába. Ideiglenesen Németországból költöztek Koszovóba a kislányával, - a család másik fele otthon maradt - a cége környezetvédelmi beruházásokat koordinál. Az én olvasatomban ez azt jelenti, hogy az állam kap pénzt az Uniótól, a nyugati cégek hazaviszik a hasznot és mindenki jól jár. Könnyű vacsora közben házigazdám altatni vitte a kislányát, én meg kapcsolatot teremtettem az otthoniakkal. Már le is tusoltam, mikor visszatért Inco, de munkájára hivatkozva elvonult és én is fáradt voltam, ezért túlságosan nem forszíroztam a társalgást. Érdekességképpen megjegyezném, hogy eredetileg egy ott állomásozó amerikai katonához mentem volna a Warmshowers hálózatán keresztül, de elindulásom előtt egy nappal jelezte, hogy elvezényelték és csak éjfél előtt száll le a gépe, így csak utána tud fogadni. Ezt nem mertem bevállalni és ezért ugrott be utolsó pillanatban a német srác ajánlata. Elalvás előtt még átnéztem az üzeneteimet és megrökönyödve láttam, hogy a következő nap befogadója visszamondta az invitálását, elfoglaltságra hivatkozva. ,,Valami majd lesz'' gondolattal hajtottam álomra fejem.
3. Nap : Pristina – Kicsevo 233 km (1716m)
Újra visszatértem a régi kerékvágásba és négykor ébresztőt fújtam magamnak. A kis család békésen aludta álmát a szomszéd szobákban, mikor halkan kisurrantam a teraszajtón és a szobából szűrődő fény segítségével felmálháztam a bicajom. A meredek macskaköves utcán igencsak kapaszkodtam a fék karjába, ahogy ereszkedtem a sötét, szűk részein.
Amit napközben nem láthattam, azt így gyér megvilágításban tárult elém, talán egy- két reflektor elég lett volna a Teréz anya katedrálisra, illetve a könyvtár 99 kupolája közül is csak néhányba jutott izzó. A város méretéből adódóan hamar kijutottam belőle, forgalom alig volt, de a végén egy meglehetősen hosszú emelkedő jól megizzasztott. A város déli részét is a toronydaruk sokasága uralta, míg északra az ipari és kereskedelmi ágazat fejlődött, itt inkább a lakóépületek, lakóövezetek jellemezték a területet. Aggasztó volt viszont a kutyafalkák megjelenése, telephelyekről, épületek közül hirtelen – ugatással megerősített – kirohanások nemegyszer előfordultak. Az isztambuli túrám ebbéli összehasonlításban azért jóval durvább volt, az itteni ebek kevésbé voltak agresszívek, vagy csak a méretük és a számuk miatt tűnt így. Persze ettől függetlenül mindig résen kellett lennem és meg is adtam a kellő tiszteletet (kitértem, felgyorsultam, ordítottam, hadonásztam feléjük).
Aztán felragyogott a napocska, a kutyák visszahúzódtak a rejtekeikbe, a szerencsevadászok is nyugovóra tértek Las Vegasban. Ahhoz képest, hogy két fővárost köt össze a képen látható főút, alig volt forgalom, bár még igen hajnali a felvétel. Pristina egy völgykatlanban fekszik, melyet elhagyva belevágtam a hegyek vonulatába.
Továbbra sem tapasztaltam komoly forgalmat, de a határhoz vezető szakaszon végig autópályát építettek egészen a határig, a jövő fejlődésének reményében, bár a 30-40 kilométerre keletre futó A1 autópálya miatt vitatható a gazdaságossága.
A határhoz közeledve oltári balszerencsémre éppen fellocsolták az építkezésről felhordott sarat, így a két kilométeren keresztül felcsapott latyak miatt úgy néztem ki, mint aki lenyomott egy sáros maratont. A Macedón határon szinte egyedül voltam, hamar át is jutottam rajta, majd leereszkedtem a völgykatlanba fekvő fővárosba Skopjéba. Már a hegyről impozáns látványt nyújtott a Vardar folyóval kettészelt város előtérben a modern Filip Arénával.
A folyó, - mely nem Duna méretű ugyan ( max 100m széles) - és a rajta átívelő tucatnyi híd ( összesen 23 ) meghatározza a belváros arculatát, szinte minden látványosság oda koncentrálódik. A hidak többségét az utóbbi években Uniós támogatással építették.
Ebből a kétárbócos vitorlásból kettő is található, motel és étterem üzemel bennük és a helyszínen építették meg őket pár évvel ezelőtt. Mindenesetre furcsa volt ez a kavalkád, a régi és a modern épületek és építészeti alkotások egyvelege.
Nagy Sándor szobra és a szökőkút központi helynek számít, sok turista kiindulópontja. A kéregetők és a sok kóborkutya kissé rontja az összképet, de ez is hozzátartozik az itteni hangulathoz.
Háttérben a ,,kőhíd'', mely a legismertebb átkelő a Macedón tér és a török piac között. A turisták ugyan nem tolongtak a téren, de ,,statisztikailag'' sokan repülnek ide a – sokak által kissé giccsesnek titulált – látnivalók és az olcsó árak miatt.
A városképhez hozzátartoznak a londoni emeletes buszok látványa, de van párizsi diadalívük is.
Mecsetekben bővelkedik a város, de az itt született Teréz Anya Emlékháza, az ortodox Sveti Spas templom, valamint a 66m magas Millenium vaskereszt a Vodno hegyen min-mind olyan hely, amit érdemes felkeresni, nekem ennyi idő sajnos nem adatott.
A Kale erőd érdekessége, hogy csupán a falai állnak, belül csak két kis múzeumot lehet találni, de a falairól – állítólag – csodás kilátás a városra.
A városi bazárban ugyan nem volt nagy tömeg, de a szűk utcácskákban nem volt egyszerű lavíroznom a szerelvényemmel. Itt megkóstoltam egy lepényszerű, húsos töltelékkel megspékelt finomságot, majd egy bureket is letoltam. Az utam hét fővárosából Skopje volt a legérdekesebb és legtöbb látnivalót felmutató, de a központot három óra alatt körbebicajoztam kétszer, az összes látnivalóra talán két nap elegendő lett volna. A terv szerint, tehát két órakor elindultam nyugat felé, ki a városból. A centrumot elhagyva elmaradt a modern város is, egyre inkább balkáni körülmények uralkodtak, de a szó nemesebb értelmében. Szűk mellékutcák, kis szatócsboltok, dudáló autók és számomra kautikus közlekedők. Először nyugatnak haladtam az autópálával párhuzamosan, majd délnek fordítottam a kormányom. Eredetileg a délebbre fekvő Gostivar városában lett volna a szállásom, de sajnos a partnerem egy hete nem adott életjelet magáról, konkrét címem, telefonszámom nem lévén ez a projekt felejtőssé vált és errefelé nem egyszerű másik lehetőséget találni. Gostivárig viszonylag egyszerűen és gyorsan eljutottam, - igaz, hogy ehhez egy öt kilométert autópályán is tekernem kellett – de onnan kezdődött az igazi fekete leves. 530 méter szintről fel kellett kapaszkodnom 1210 méterre – miközben néha lejtő is volt-és a legközelebbi útamba eső település mintegy ötven kilométerre volt. Dönthettem volna úgy is, hogy ott keresek valami szálláslehetőséget, de akkor ezt a mászást hajnalban kellett volna megtennem. Sötétedésig még volt legalább három órám, így belevágtam a végtelen hegyekbe.
A forgalom nem volt jelentős, de az út folyamatosan emelkedett és sokszor szűk szurdokokban haladt, ahová a napfény már nem hatolt be. Azt terveztem, hogy ha találok elhagyatott házat, meghúzom magam vagy valami tanyát, akkor bekéredzkedek éjszakára. Sajnos egyik sem adódott, így haladtam felfelé a sokszor tíz százalék körüli emelkedőn. A vizem fogytán volt és a pótlásra nem sok lehetőség adódott, de azt a keveset megragadtam. Egy útszűkületnél lámpás irányításvolt így a megálló kocsikba bekopogtatva kunyeráltam vizet és kaptam is két félliteres ásványvizet. Kétórás küzdelem után felértem végre a hágóra, ahonnan száguldás következett. A napot ugyan már rég nem láttam, de tudtam, hogy egy órán belül sötét lesz. Ilyen magasságban már tíz fok alatt volt a hőmérséklet, ezért alaposan felöltöztem. 40-50 km/h sebességgel ereszkedtem lefelé, miközben kémleltem az alvási lehetőségeket. Egy elhagyatott tanyához be is mentem, de minden zárva volt, ami meg nem, ott inkább nem maradtam. Egy másik háznál megkérdeztem a családfőt, hogy a fészerben aludhatnék- e, de nyelvi nehézségekre hivatkozva simán elhajtott. Már sötétedett, mikor beértem a várva várt városba Kicsevóba, ahol az első építkezés éjjeliőrét próbáltam meggyőzni, hogy nem rúgják ki a főnökei ha meghúzom magam egy sarokban, mindhiába. Később megláttam egy nyitott ponyvás teherautót, de mire felpakoltam volna a platójára, valahonnan ott termett egy méretes kutya, aki ugatásával jelezte, hogy rossz lóra tettem, így kénytelen voltam tovább állni. Több mint 230 kilométerrel a lábamban már nagyon fáradt lévén nem akartam tovább botorkálni a sötét országúton, így a várost elhagyva letértem az útról és egy bokros részen megágyaztam magamnak. Hideg volt, a fűbe leszállt a pára, a körülmények nem voltak nagyon ideálisak, de kimerült voltam és az ösztön arra sarkalt, hogy bármi áron, de aludni muszáj. Kajám volt, így betömködtem némi energiát, majd amennyi cuccot csak lehetett felhúztam magamra, a hálózsákra húztam két szemeteszsákot és megpróbáltam kizárni a külvilágot két füldugóval, bízva abban, hogy nem fog esni az eső. Régebbi túráimon szinte kizárólag erdőkben aludtam, de akkor volt nálam sátor, ami több szempontból is védelmet nyújtott, de erre a túrámra nem hoztam, hiszen egy kivételével minden éjszakára volt befogadóm, igaz, hogy két- három lehetőségem bizonytalan maradt az indulásomig. Mivel a hálózsák kiválasztásánál is inkább a méret és a súly volt irányadó, ezért nagyon nem melegedtem át benne, de a fáradtságom legyőzött mindent…….
4. Nap: Kicsevo – Elbasan 148 km ( 1152m szint)
Hajnal három után arra ébredtem, hogy nagyon fázom, mivel már alig tudtam volna magamra húzni valamit, ezért gyorsan kikecmeregtem a hálózsákból és a sötétben összekapkodtam a cuccaimat. Csurom víz volt körülöttem minden, olyan pára ereszkedett le, de mivel vacogtam az öt fokos hidegben, gyorsan betuszkoltam mindent a zsákjaimba. Szerencsémre az út szinte kihalt volt, alig volt néhány autó. Újra egy 22 km hosszú emelkedőt kellett megmásznom közel hatszáz méteres szintemelkedéssel, ami jól is jött, mert nemhogy fáztam, de folyamatosan vedlettem le az éjszaka felvett ruháimat.
Aztán lassan feljött a napocska és elém tárta e csodálatos vidéket. Amint látható itt is nagyszabású autópálya építkezés zajlott, a fővárost szeretnék összekötni a macedón riviérával. Gondolom ehhez is az Uniótól kaptak segítséget, hiszen az életszínvonalaikból adódóan nem valószínű, hogy telne rá.
A kemény felfelé menet sok energiába került, így azt pótolni volt muszáj. Az élelmiszerkészletről folyamatosan gondoskodni kell, hiszen ott nincs sarki fűszeres, vagy ha mégis, akkor hajnalban valszeg zárva van. Látható, hogy semmi extra, a lényeg, hogy sok és laktató legyen, persze a vitaminok elengedhetetlenek és rágcsálnivaló is hozzám tartozik ( keksz, szotyi), állandóannassoltam valamit.
A forgalom továbbra is elkerülte az újonnan épülő sztrádát (vagy csak én jártam a tilosban? ) Az 1087 méteres hágóra felérve már megkönnyebültem, hiszen lejtmenet következett. Hogy ne legyen ez olyan egyszerű beiktattam egy ,,levágós'' útszakaszt, amidózerúttal kezdődött ugyan, de hatalmas kátyúkkal, sáros földúttal folytatódott és eltévedéssel és tolással, legalább félórás veszteséggel ért véget. Egy pozitívuma, hogy egy kis faluban információkérés közben két fiatal eladó megajándékozott egy hideg energiaitallal és egy jégkrémmel.
Végre lejutottam a Balkán egyik legnagyobb tavához, melynek egyedi ökoszisztémája van – az itt élő fajok fele, endemikus, tehát csupán itt található meg a Földön – már 1979-ben felkerült az Unesco világörökségi listájára. Több, mint 5 millió éves és a legnagyobb mélysége 288 méter, de az átlagmélység is 155 m. Ezt meg is éreztem, mikor bemerészkedtem a hideg habjaiba, pótolva az előző napi tusolást.
A dél körüli időpont ellenére szinte egyedül voltam az aprókavicsos parton, a közeli szeméthalomból szerzett hungarocelen napoztam egy keveset, közben beszélgettem egy kutyasétáltató bácsival, aki büszkén mesélte magyar vonatkozásait….. albán nyelven. Egy órás heverészés után unalmassá vált a semmittevés, betekertem Struga városába, kerestem egy boltot, ahol feltöltöttem a készleteimet, majd nekivágtam a hegyeknek. Az albán határig 350 méter szintet kellett legyűrnöm, de a panoráma mindenért kárpótolt.
A határon volt ugyan hosszú sor, de én kikerültem őket és csak az vámosoknál álltam meg ……nem lincseltek meg. Az albán vámos nézegette a járgányom, majd intett, hogy várjam meg és bement az épületbe. Némi izgatottság lett úrrá rajtam, eddig még minden ellenőrzésen simán átmentem. Legalább öt perc várakozás után megjelent a katona egy sokcsillagos felettesével, aki perfekt angolsággal kikérdezett a túrám részleteiről. Szerencsére inkább a teljesítményem érdekelte, a végén elismerő szavakkal adta át az útlevelemet.
A határ után elsőként üdvözölt egy ,,albán szamár'' bár nagyon titkolta a részegségét engem nem vert át. Gyönyörű panoráma kísérte utamat, először bal oldalon az Ohridi – tó égszínkék hosszúsága, majd jobb oldalról az Albán hegyek nyújtotta látvány kápráztatott el.
Következett egy hat kilométeres lejtőzés, ahol több, mint 400 méter szintet ereszkedtem a szerpentinekkel dúsított úton. A kiöregedett kamionok párszor feltartottak, ilyenkor tartottam egy kis szünetet, ami a felforrósodott fékpofáimnak is jót tettek.
A völgybe leérve nagyon meglepett, hogy szinte minden háznál slagok voltak kivezetve és locsolták az utat, illetve én is kaptam némi hűsítő nedvességet. Később rájöttem, hogy kevésbé az autók mosására szakosodtak ezen iparosok, mindinkább a kamionokat várták és a fékeket, illetve a hűtőrácsokat slagolták. Valószínűleg volt rá kereslet, hiszen alig akadt olyan ház, ahol nem kertészkedésre használták a locsolórendszerüket. A képen látható helyen én is lehűtöttem magam, de még friss, hideg ivóvízzel is megtölthette a kulacsaimat.
Kétezer méteres hegycsúcsok tornyosodtak körülöttem, de szerencsére a völgyben csupán néhány száz méter szinttel kellett megküzdenem. A teherautó forgalom viszont erős volt, nagyon kellett koncentrálnom a szűk sávban, mikor előzésembe kezdett egy nagy batár. Mivel előző nap túlteljesítettem a tervem, így nem kellett nagyon kihajtanom magam, Librazdh városában 10 Lek-ért ( 260 Ft) megkóstoltam egy hamburgert, felejthető élvezettel.
Fogalmam sincs mit bányászhattak a képen látható helyen, de a toronyépület érdekes színfoltja a környezetnek. A völgy később teljesen beszűkült, a sok kanyarral tarkított országút még nagyobb figyelmet követelt. Ráadásul egy futó zápor is elkapott, pillanatok alatt eláztam és mire sikerült egy hotel eresze alá állnom, addigra majdnem el is állt az égi áldás.
Délután öt óra körül értem be a régió legnagyobb városába, Elbasan-ba, ahol CS partnerem csupán annyit írt, hogy keressem a Backpacker Hostelt. GPS nem lévén külső segítséget vettem igénybe taxisok formájában, majd tíz perc tanakodás és telefonálgatás után beazonosították a helyet és albán nyelven elmagyarázták az utat.
Egy szűk kis utcában végre ráakadtam a bejáratra, ahol a befogadóm öcse és édesanyja került elő a hátsó udvarból és nagyon szívélyesen fogadtak. A fiú jól beszélt angolul és megmutatta a szállásom, sajnos a bátyja Cekoja elutazott és nem találkozhattunk.
A hostel mindössze egy hálóteremmel rendelkezett, öt emeletes ággyal, illetve fürdőszobával. Zsúfoltságról azonban nem lehetett beszélni, hiszen egy lengyel házaspárral kellett csupán osztoznom, akik két napja a közeli hegyekben túrázgattak. Ők a városba készültek vacsorázni, de amíg én étkeztem jót beszélgettünk és a Krakkói lakhelyük és a kalandozó életük sok közös témát adott számunkra.
Miután elmentek kézi mosásba fojtottam magányomat, ideje volt felfrissíteni a ruházatom. A kerékpáron is végeztem némi karbantartást, de szerencsére a kezdeti nehézségek elmúltak, így csak megelőző tevékenységet (tisztítás, olajozás, beállítások ellenőrzése) kellett foganatosítanom. A hálóban volt egy számítógép, internet eléréssel, így az est hátralévő óráit az otthoniakkal társalogva, illetve a következő napok szállásainak lehetőségeivel töltöttem ( nem sok sikerrel). Meglehetősen lazulós nap volt mögöttem, a másnapi etaptól sem kellett nagyon tartanom, egyedül a tiranai partnerem válaszának a hiánya bosszantott, hiszen ahogy szokták mondani: ,, a bizonytalanságtól még a biztos rossz is jobb ''. Az albán főváros másnapi látogatása némi izgalommal töltött elelalvás előtt, bár előzetesen sok látványosságot nem ígértek a leírások.
5. nap : Elbasan – Skhoder-tó 195 km (970m)
Hajnal ötkor maximálisan kipihenve ébredtem, gyorsan – és a lehető legnagyobb csendben- összepakoltam, a neves ruhákat – ahogy illik- felgúrtniztam a csomagjaimra és nekilendültem. Elbasan az ország negyedik legnagyobb városa, áthajtva rajta csupán néhány mecset és két ortodox templom keltette fel a figyelmem, a központ látványa nem ragadtatott el különösen.
A városból kiérve nagy dilemma előtt álltam, ugyanis a Tiranáig tartó közel száz kilométeres távot két lehetőség közül győzhettem le. Egyrészt felkapaszkodok egy 820 méter magas hágóra ( több mint ezer méter szintemekedéssel ), vagy nekivágok az autópályának és ,,megúszom'' kétszáz méter hegymenettel.
Már a tervezésnél hezitáltam, de úgy döntöttem, hogy a helyszínen döntöm el, hogy szenvedek egy nagyot, vagy szabályt szegve végig száguldok a sztrádán. Több angol és magyar nyelvű túraleírásban olvastam, hogy errefelé másképp viszonyulnak az autópálya használatához, gyakran láttak szamárfogatokat, traktorokat a leállósávban közlekedni, így nekik sem okozott problémát a kerékpárral felhajtani és használni azt. Az előző vendéglátóm is megírta, hogy rendszeresen autózik a fővárosba és mindennapi jelenség a kerékpárosok látványa a pályán. Előző nap a szakadó eső elől menekülve találkoztam egy francia sráccal ( aki Görögországba tekert), és ő is ezt a lehetőséget választotta, de figyelmeztetett, hogy az alagútban figyelni kell a kamionokra. A válaszúthoz érve még megkérdeztem egy benzinkutas véleményét és egyértelműen az autópályát ajánlotta. Nekilendültem a leállósávnak és lendületes iramot diktálva faltam a kilométereket, nagyon gyér forgalom mellett.
Talán tíz kilométer reckírozás után a szerencse is mellém állt, hiszen a forgalmat átterelték a másik oldalra egy hegyomlás miatt és nekem némi sziklamászás után szabad pályám adódott 2-3 kilométeren keresztűl. Közben a másik oldalon hasonszőrű társam üdvözöltem, illetve egy traktor is elpüfögött. Alig tíz kilométer őrült hajtás után elérkeztem az alagút közelébe, melytől óvott a francia srác, de a szerencse újra társamul szegődött.
Történt ugyanis, hogy a jobb oldali sávot lezárták valamilyen okból ( nem derült ki miért), illetve sebességkorlátozás is érvényben volt, így mintha csak vártak volna a biztonságos átkelésemet segítve.
Az 5-6 percig tartó menet eseménymentesen túléltem, mindössze 8-10 autó haladt el mellettem. Amennyiben nem lett volna lezárva a jobb sáv, akkor veszélyesebb lett volna, hiszen – nagyobb forgalom esetén – a ,,járdán'' kellett volna hajtani, amely minősége és szélessége nem tette lehetővé a gyors haladást. Azért némileg megkönnyebültem, mikor kiértem a lyukból, de újabb meglepetés várt rám a szabad levegőn egy rendőrautó formájában. Szerencsére 3-400 méterre a kijárattól igazoltattak egy autót, így volt lehetőségem lehúzódni az alagút üzemeltető hosszú ház takarásába. Oké, hogy mások is használták már szabálytalanul az autópályát, de ez nem ment meg engem egy esetleges büntetéstől. Ott gubbasztva vártam a kedvező fejleményeket, mikor egy közeli ajtón egy férfi lépett ki és kérdően nézett felém. Bátorságom összeszedve megkérdeztem, hogy mi a véleménye a kialakult helyzetről, de egy árva szót sem értett angolul, így kézzel-lábbal mutogatva próbálkoztam. Nagy sokára megértette a problémám és széles mosollyal közölte, hogy menjek nyugodtan, nem probléma, különben is, ismeri a rend őreit. Előbújtam a rejtekhelyemről és örömmel láttam, hogy éppen beszállnak a kocsiba és elhajtanak.
Örömöm egy pillanat alatt el is szállt, mert az autópályának vége lett, illetve építés alattivá vált. Ráadásul a kerülő út meredeken a hegyre tartott, szerpentinekkel tarkítva és előbukkantak a teherautók is valahonnan ( valszeg a pályához hordták az anyagot). Később sikerült visszatérni a közben autóúttá leminősített négysávosra ami elvitt egészen az albán fővárosig.
Egy ritka eset, hogy kerékpárúton hajthatok, de dél- kelet európai sajátosság, hogy van is meg nincs, ugyanis a gyalogosokat rákényszerítik a kerékpárútra, igaz, hogy rajtam kívűl más nemigen használta abban az időben. A központba bejutás egyáltalán nem okozott gondot, viszonylag széles utak, szabálytartó sofőrök, normális közlekedési rend jellemezte helyzetet.
A Skander –bég téren a névadó hős szobra mellett igencsak érdekes épület váza emelkedik. Amint látható a turisták hada nem ostromolja különösen a teret, egy- két kelet-Ázsiából érkezett csoporttal találkoztam, akik kipipálhatták a bakancslistájukról e nem túlságosan látványos sort.
A tér egyik látványossága a Nemzeti Történeti Múzeum, mely valószínűleg tartogatott érdekes történeteket, de - mint oly sok mást is – ezt majd legközelebbre hagytam.
Az Ortodox Katedrális belső megtekintését is a jövőre hagyva, jól körbetekertem a belvárost, majd megkóstoltam egy helyi lepénybe burkolt húsos finomságot. A délutánt a városra szántam ugyan, de a befogadó CS partnerem három napja visszamondta a szállást, ráadásul a ,,tartalék'' nem reagált az üzeneteimre, így sok értelmét nem láttam a városban maradásnak. Már előző este megalapoztam egy ,,B'' verzió alapjait és a kora délutáni napsütésben egyhangú szavazással el is döntöttem a tovább indulásom tényét.
Lehet, hogy sokaknak már nem jelent újdonságot a forgalmi jelzőoszlop, de mint érdekesség és mint bizonyíték a fejlődésre mindenképpen említésre méltó. A nagy forróság már valóban arra kényszerített, hogy keressek valami szellősebb helyet ezért elindultam az észak felé kivezető úton. A város nagysága és közlekedési rendje nincs túlcifrázva, így hamar kiértem a katlanból. Húsz kilométeren keresztül egy négysávos, forgalmas úton haladtam, mely hamarosan autópályává változott. A reggeli útválasztó dilemma újra testet öltött, vagy gyors autópályamenet, vagy kerülgetés a környező falvakon keresztűl.
Vérszemet kapva nekivágtam a sztrádának, azt gondolva, hogy ha veszélyessé válik a dolog, bármikor lekanyarodhatok. A képen látható szituáció párszor megismétlődött, kerékpárosok motorosok és lovasfogatok simán közlekedtek a leállósávban ( olykor forgalommal szemben ), valamint szintben és oldalról is rá lehetett hajtani az úttestre, így nagy lelkiismeret furdalást nem okozott a gyors tempót kínáló menet. 25 kilométer után Lezhé városa szakította meg a szabályszegésem, ahol engedélyeztem magamnak egy kis pihenőt, egy kis uzsonnával feldobva.
Visszatérve az SH 1 főútra elég erős forgalommal kellett szembesülnöm, sajnos leállósáv egyáltalán nem volt, de - nagyképűen mondhatnám – már hozzá voltam szokva az állandó koncentrációhoz. Az albán sofőrök nem igazán voltak hozzászokva a csomagos turisták látványához, gyakran dudáltak, integettek – szemből jövők is – és alapvetően figyelmesek voltak, egy – két esettől eltekintve. Öt óra környékén értem el Albánia ötödik legnagyobb városát, mely a róla elnevezett tó déli csücskén terül el.
A város déli végén található a leghíresebb látványossága a Rozafa – vár, mely legendája megegyezik a mi Kőmíves Kelemenünk történetével. A városban sokat nem időztem, az előzőleg beváltott LEK állományom maradványából alaposan feltöltöttem az étkezéskészleteimet, a maradék aprót pedig a virágárus nénikének adtam, aki vigyázott a bicajomra amíg vásároltam. Egy parkolóőrző fiútól vizet kunyeráltam, aki fogta a kulacsom és eltűnt a közeli épületben. Oly sokára tért vissza, hogy már gyanakodni kezdtem, de legnagyobb meglepetésemre jéggel töltötte meg a flaskám, mely sokáig megőrizte a hűs mivoltát.
A várost elhagyva már az éjszakai szállásomra próbáltam koncentrálni, melyhez nagy segítségemre volt Cobranco mester videós túrája, ami a tó keleti partján található egyetlen kempingről csalogató képeket mutatott, miközben otthon szenvedtem a görgőzés álltal. A várostó 5-6 kilométerre meg is találtam a lejárót, majd másfél kilométer makadámúton el is értem az oázist.
A hely tényleg paradicsomi volt, csupán egyetlen probléma árnyékolta be a tökéletességet, ugyanis totálisan teltház volt, minden parcellában állt egy lakóautó, vagy egy sátor, főleg nyugat európai rendszámokkal, de sok lengyel és szlovák is töltötte ott a vakációját. A fiatal recepciós lányok sajnálkozva közölték, hogy nincs helyük. Hosszú könyörgés után megengedték, hogy a parton található napozóterületen éjszakázhassak.
El is foglaltam egy függőágyat (alváshoz) és egy napozóágyat a cuccaimnak, bár már nagy kereslet nem volt rájuk, hiszen hét óra elmúlt és mindenki már a vacsorára koncentrált. Egy német párral beszélgettünk egy hosszat, majd megvacsoráztam a bőséges kínálatomból.
Már a nap utolsó sugarainak fényében úsztam egy rövidet a kellemes vizű és nem mellesleg a Balkán legnagyobb édesvizű tavában. A modern és tiszta vizesblokknál már nem volt nagy tülekedés, volt mosási és főzési lehetőség és mindezért kemény 6 Euró-t fizettem. Később még kihasználtam a Wifi adta lehetőséget és kommunikáltam a szeretteimmel, majd bevackoltam magam a függőágy hajlatába. A közeli étterem hangoskodása ugyan rontott némileg a csillagfényes, ringatózós elalvásom minőségén, de éjfél körül már elcsendesedett a tábor. Egészen tengerparti feelingemet csak a fáradtságom tudta legyőzni……
6. Nap : Skhoder- tó – Pluzine közelében 178 km ( 1651m szint)
Éjjel a függőágy nem tűrte tovább a betolakodót és jó kivetette magából, ugyanis arra ébredtem, hogy lehuppantam a homokba, szerencsére puhára estem, csak a szemem-szám ment tele apró szemcsékkel. Nem akartam több ilyen incidenst, ezért átköltöztem a napozóágyra, folytatva a durmolást. Már pirkadt, mikor megcsörrent a telefonos ébresztőm, gyors pakolás, majd megtámadtam a hatalmas vaskaput és legnagyobb meglepetésemre jól ellenállt. Előző este ugyanis megkérdeztem, hogy hajnalban ki tudok-e menni, melyre ,,of course '' választ kaptam. A recepció zárva volt, a kerítés magas……. hát ezt jól benéztem! Körbekerekeztem a kihalt kempinget és mire visszaértem, akkorra valahonnan előkerült az éjszakai őr és csipás szemmel rám tekintve kinyitotta a kiskaput.
Kiérve az aszfaltra hamarosan szembejött velem ez a tábla és erősen elgondolkodtam azon, hogy fel kéne dobni ezt a szomorkás hajnali hangulatot, de jobbra tekintve elég messze lehetett ez a vidám hely, így kihagytam. Lassan elhagytam az albán síkságot és közeledtek a Fekete- hegyek, ahogyan Montenegró, (illetve Crna Gora ) nevéből is következik.
A határon semmi torlódás, a vámosok fáradt tekintettel intették be a továbhaladásom. Egy komolyabb emelkedő után leértem a fővárost Podgoricát körülvevő völgykatlanba és a központ felé vettem az irányt.
A bevezető úton megkérdeztem egy srácot a központ felől, mire mondta, hogy csak egyenesen. Mentem talán egy kilométert és újra érdeklődtem. A nő meglepetten mutatott a vállam felett visszafelé, tehát úgy eljöttem mellette, hogy különösen nem tűnt fel számomra.
Többektől érdeklődve jutottam vissza ide, tehát Montenegró fővárosának a főterét láthatjuk mögöttem. Az egész város 180 ezer lakosú és az elővárosok nélkül 3-4 kilométer átmérővel bír, tehát körülbelül Miskolc nagyságú. A tudat, hogy nincs más nevezetesség, nem hagyott nyugodni, megkérdeztem fiatalokat erről és a folyóhoz irányítottak, nézzem meg a Milleneum-hidat.
Hát…a helyi viszonyokhoz képestlátványos ugyan, de csak 173m hosszú és 57m magas…….. egy misét azért megért. Ahhoz képest, hogy erre a városra is szántam egy fél napot, bizony két órámat nem tudta lekötni, bár láttam egy-két templomot és múzeumot, bizonyára ezek az igazi utazókat egy egész napra is marasztalta volna. Visszatértem a főtérre, ahol némi gyülekezetet véltem felfedezni.
Országút versenyző hada bujt elő a föld alól és komolymenetre készülődtek. A versenysátorból kértem egy prospektust és kiderült, hogy ez a ,, Trofej Kuci 2018 '' egy 3-4 napos verseny nemzetközi csapatokkal, főleg balkáni államokból, de volt holland, angol, sőt három afrikai csapat is nevezve, mindenesetre egy színes bőrű versenyzőt sem láttam. No lám mégis csak van valami élet errefelé!
Miután elrajtolt a száz fős mezőny, az egyik szervezővel beszélgettünk pár percet a versenyről, adott egy katalógust és a képen látható finomságokból egy egész tálat adott, miután a ríderek nem kapkodták és nézőt – rajtam kívül – nem is láttam a rajtnál. Kiderült, hogy éppen arra tesznek egy 154 km kört amerre nekem is visz az utam, ezért gyorsan szedtem a sátorfát és utánuk iramodtam.
Én is gyűjtöttem a szintemelkedéseket, de ők a szemközti hegyeket is megmászták, ebben a hőségben nem irigyeltem túlságosan őket. Egy kereszteződésnél aztán a rendőrök teljesen lezárták az utat és hiába magyaráztam, hogy én csak szurkolni megyek az út széléről a szakaszra, hajthatatlanok voltak, azt hajtogatták, hogy nézzem ott az érkezőket. Mivel nem tudtam meddig kell várni, ezért egy földúton szépen kikerültem a lezárást és már roboghattam a teljesen lezárt úton.
Pár kilométerrel odébb már jöttek is a felvezető autók és mögöttük a szökevények, lejtő lévén vagy hatvanas tempóban. Én ordítva buzdítottam őket és hamarosan meg is lett a jutalmam, hiszen a következő bolyból repült egy kulacs ( akik olvasták a korábbi írásaimat, azok tudhatják, hogy nagy flaskagyűjtő vagyok ). A főmezőny után elindultam, ugyan még találkoztam néhány lemaradóval, de a hegyeket sokan nem élték túl.
Niksic városáig is másztam több mint ötszáz méter szintet, de a panoráma oly csodálatos volt, hogy ezt alig éreztem meg, viszont ami azután következett……. hát azelég izzasztóra sikerült. Nem volt ugyan nagyon meredek (4-6 %), de folyamatosan kapaszkodni kellett.
Fogalmam sem volt, hogy hol és milyen körülmények közt töltöm az éjszakát, eredetileg Podgoricába terveztem, de ezekkel a balkáni Warmshowers és Couchsurfing tagokkal valami nem stimmel, kivéve persze azokat, akik végül is vendégül láttak. Tehát, mivel Podgorica felejtős, így nem akartam több időt elfecsérelni a semmire, inkább elindultam fel a hegyekbe, így némi lépéselőnyre tettem szert, illetve, ha valami gond adódik, meg tudom oldani csúszás nélkül.
Nagyobb települést már nem vártam ugyan, de ennél a kereszteződésnél azért elgondolkodtam, de aztán letettem az ötlettől, mert valszeg estig nem érnék oda a Károly -hídig. Szerencsére alig volt forgalom, de az út folyamatosan emelkedett, igaz, hogy a hőség már elviselhetővé vált, de én még mindig tocsogtam a verejtékemben. Tudtam, hogy minél magasabbra jutok, az éjszaka annál fájdalmasabb lesz a hőmérséklet szempontjából, ezért folyamatosan kerestem a lehetőséget az alváshoz. Mivel sátram továbbra sem volt, így mindenképpen fedél alá szerettem volna feküdni. Nagy ritkán felbukkant egy-egy elhagyatott tanya, be is kukkantottam két helyre, de alkalmatlannak találtam, illetve még bíztam a jobb lehetőségben. A szerencse mellém pártolt, hiszen egy fogadó kertjében megpillantottam két kis sátrat, sőt mellettük kerékpárokat kitámasztva.
,,Nemhogy szállásom, de még társaságom is lehet '' gondoltam és közelebb merészkedtem a sátrakhoz. Senkit sem láttam a portán, de gyanús volt számomra, hogy a három bicajból csak egy volt csomagtartós, a másik kettő elég gagyi állapotban volt. Közben a fogadóból előkerült egy fiatal fiú és érdeklődtem a lehetőségek iránt. Miután megtudta, hogy honnan és hogyan jöttem felajánlotta, hogy ingyen letáborozhatok, de sátor híján aludjak a terasznak használt fedett részen.
Le is málháztam és éppen vacsorához készülődtem, mikor kijött a magas ötvenes férfi és próbált valamit közölni, de sajna egy szót sem értettem belőle. A fiú kisegítette és tolmácsolta, hogy éjszaka nagyon hideg lesz ott a szabadban és költözzek be valamelyik sátorba. Ekkor vált bizonyossá a sejtésem, hogy ezek a sátrak és bicajok csupán csalik lehettek az errefelé kóválygó turistáknak.
Megköszöntem a felajánlott fedelet, majd betértem a fogadóba és egy üveg sör elfogyasztásával némileg megháláltam a befogadást. A fiatal sráccal még beszélgettünk egy keveset és megadta a kódot is, mellyel felvehettem a kapcsolatot az otthoniakkal, és megnyugtathattam őket, nem az erdőben töltöm az éjszakát.
Később beköltöztem a rezidenciára, melynek állapota jelezte, hogy nem túl gyakran használják ezt az alkalmatosságot. Mivel jól beijesztettek a szállásadóim, ezért alaposan felöltözetem mielőtt belebújtam a nem túl vastag hálózsákomba ( 3 zokni, 2 nadrág, 4 felső, sapka ) és nemigen kellett altatódalt hallgatnom. A túrázásaim alkalmával számtalan különleges helyen aludtam már és ha más mesélte volna el a történteket, akkor lennének kétségeim, de ez maga volt a valóság.
7. nap: Pluzine közelében – Sarajevó 146 km ( 1258m )
Éjszaka többször is felébredtem arra, hogy fázom, ami nem is csoda, hiszen az órám szerint 3, azaz három fok volt a vékony hajlékomban.
Odakinn minden csupa víz volt, a pára beterítette az egész fennsíkot. Vacogva összepakoltam és sietve elindultam, mert az emelkedőn pár perc múlva már csak az ujjaim és az arcom fázott. Mivel a terep inkább lejtőssé vált, így a menetszél nagyon hűtötte a levegőt, főleg az ujjaim sínylették meg ezt, alkalmaztam a rég bevált módszert, a kesztyűre húztam egy- két zoknit. Hamarosan elértem Pluzine városát, ahol megrohantam az első élelmiszer boltot, már igen megcsappantak a készleteim.
A híres Piva kanyon déli része ez és itt több ágra bomlik a felduzzasztott folyó. A reggelim még elég didergősre hajlott, de a hely látványa mindezt feledtette. A szemközti hegy csak részben látható, hiszen a tó fölé még több mint ezer méterrel emelkedik, s ezzel Európa második legmélyebb szurdoka ( mellesleg az első is nem messze található Tara – kanyon ).
A déli- ágon átívelő hídon áthaladva egy elágazás található, ahol egy alagútrendszeren fel lehet kapaszkodni a Durmitor fennsíkra, de ehhez 400 méter szintet kell kapaszkodni néhány kilométeren keresztűl. Én viszont a kanyont részesítettem előnyben, nagy várakozással tekintettem eléje.
A út a tó felett száz méterre kanyargott, ugyan meg nem számoltam, de állítólag 56 rövidebb- hosszabb alagutat vájtak a sziklákba, így alapvetően nem voltak meredek szakaszok. Fotózkodás közben rám köszönt három férfi jól megrakott csomagokkal, akiknek később még szerepük lesz a történetemben.
Lassan feloszlott a csúcsokat takaró köd és fantasztikus látványt nyújtott a vízbe gázoló hegyvonulat.
Az hőmérséklet is emelkedett, bár árnyékos oldal lévén még mindig tíz fok körül maradt az értéke. A hétfő reggeli időpont még nem csalogatott sok turistát a szurdokba, így kényelmesen lehetett használni az út teljes szélességét egy – egy fénykép elkészítéséhez.
Olykor egészen a tó szintjére legurultam, aztán emelkedő…. nagyon változatos terep, mely alkalmat adott a fotózásra. Az általam készített amatőr fotók persze nem a legjobb minőségűek, egyrészt kezdetleges gép, másrészt alap telefon, harmadrészt amatőr beállítások és végül a megfelelő pontok kiválasztása miatt…… bocsánat.
Teljesen magába szippantott a környezet, minden kanyar után másik csodálatos kép tárult elém. Igyekeztem minél több élményt magamba szívni, de azért haladnom is kellett, hiszen a bosnyák főváros nem a szomszédban volt és emelkedők sora várt még rám.
A felduzzasztott tó végén hatalmas gát tartja kordában az irdatlan mennyiségű vizet, melyről gyönyörű panoráma nyílik a völgy folytatásához. Újabb alagutak következtek, majd egy merészet gondolva lekanyarodtam az útról és az erőmű üzemi útján lerongyoltam egészen a gát aljáig.
A gát 220 méter magas, tehát ennyi szintet kell visszakapaszkodnom a 12-15 % -os emelkedőn. Hogy megérte- e a látvány…. nos ezt mindenki maga döntheti el, nekem belefért, sajnos a vízhez már nem lehetett lejutni, az már elzárt területen folydogált. Visszakapaszkodva az útra újabb alagutak és párkányok közepette ereszkedtem lefelé, immár egyre erősödő forgalomban.
Hamarosan újabb híd következett, ahol cseh motorosokkal váltottam néhány szót és fotózkodtunk is egy közöset. A hosszú öltözet kissé furának tűnhet, de ott a kanyonban és az alagutakban elég hűvös volt, de az is lehet, hogy egyszerűen nem volt alkalmas hely az átöltözéshez. A híd után már kissé eltávolodott az út a szurdoktól, csupán néhány alkalom nyílott arra, hogy az aljáig le lehessen nézni. Az alagutak azért szépen sorakoztak egymás után és az autók is sokasodtak.
A bosnyák határhoz érve besorakoztam a reggel integető hármas csoport mögé és szóba elegyedtem velük. Kiderült, hogy hollandok és Tiranától tekernek hazáig, egy hónaposra tervezett túrájukon. A felszerelésükön is látszott, hogy nem ez az első tekerésük, elmondásuk szerint évente egy hosszabb és két- három pár napos túrákat teljesítenek változó összetételben.
A határtól együtt indultink el a meglehetősen vacak minőségű aszfalton, és ha jött egy autó szembe, vagy előzni akartak bennünket, bizony le kellett húzódni a murvás padkára. Ráadásul, mint derült égből……. egyszerre elkezdett szakadni az eső, de olyan intenzitással, hogy kénytelen voltam megállni és a zsákjaimat bezsákolni. Természetesen a társaim csak az elektronikus kütyüiket rakták el, dzsekit húztak, a többi cucc vízhatlan anyagból készült s indultak tova. Mire bezsákoltam a táskáim szinte el is állt az eső és a völgy aljára érve már hétágra sütött a nap.
Brod települést elérve a Drina folyó hirtelen keletnek fordul, én viszont ez ellenkező irányba indultam bevetve magam a hegyek közé. Egy takaros pihenőhelyen azért rövid étkezési szünetet tartottam és kiteregettem a vizes cuccaim. A hollandok hamarosan, integetve elsuhantak mellettem, valszeg az ebédjüket is megejtették a faluban.
Következett egy alagutakkal és szurdokokkal tűzdelt szép szakasz következett először a völgyben haladva, majd lassan 4-5 % emelkedéssel. Közben vártam, hogy utolérjem a holland csapatot, de ők is jó erőben lehettek korukat meghazudtolva ( 62-69 év).
Az élvezetet némileg beárnyékolta a képe látható felhőzet megérkezte. Sarajevóig még több, mint hatvan kilométer volt hátra kemény hegyekkel, hiszen ötszáz méter tengerszintről először 1100 méterig kellett kapaszkodni, majd le-fel….. szóval nem túl kedvező kilátások előtt álltam.
A hatalmas zuhé meg is érkezett, de úgy tolta, hogy kénytelen voltam beállni egy pihenő filagóriája alá, túlságosan veszélyesnek ítéltem meg a korlátozott látásviszonyok között kerekezni. A vízáradat patakká változtatta az úttestet és több autó is leállt a parkolóban. Félórás fagyoskodás után alábbhagyott az intenzitás és beöltözködtem, hiszen még egy ötvenes előttem volt és az éjszakázás lehetőségei is eléggé nyitottak voltak. Szerencsére már a fennsíkon voltam, tehát inkább lejtmenet várt, nem is kevés ( közel 700m) . Nem volt egyszerű ereszkedni a sok szerpentinnel teletűzdelt szakaszon és a forgalom még veszélyessé is tette eme műveletem. Egy kis falucska kocsmája előtt erőteljes köszöntés fogadott a holland társaság részéről, öt percre leálltam, hogy kissé kiengedjek a végtagjaim dermedtségéből. Egy ajándék kávé enyhített a helyzetemen, de nem akartam sokat időzni, így nekilendültem a maradék lejtőknek. Sajnos az eső továbbra is a kísérőm maradt, egészen a fővárosig. Mivel az egész Couchsurfing és Warmshowers tervem kártyavárként omlott össze, így Sarajevóban sem volt fix szállásom, kénytelen voltam improvizálni. Az első benzinkúton elmagyarázták egy viszonylag közeli ( kb. 3 km) kemping megközelíthetőségét, amit könnyen magamévá is tettem. Szemerkélő esőben érkeztem meg a recepcióra, ahol egy fiatalember gyorsan elintézte a formaságokat és 6 Eurót lepattintott a kártyámról. Odabenn eléggé lehangoló kép fogadott néhány lakóautó és két sátor formájában…. a lehetőségeim nagyon leszűkültek sátor és száraz idő hiányában. A tusolóba bepillantva sem reménykedtem sok luxusban, szűk folyosó kis terek …. végső megoldásképp talán az előtér jöhetett volna szóba, de akkor se ki-se be. Emberek jelenléte a nullához közelített, így egy lakóautó omnistora alatti alvást is ki lehetett zárni. Már a közeli apartmanházak lépcsősora alatti teret nézegettem, mikor megpillantottam egy félbehagyott háromemeletes szállodaépületet, aminek a nyitott mélygarázsbejáratát rögtön célba vettem, mielőtt valaki észrevette volna eme cselekedetem.
A szoba osztálya -3 –hoz közelített ugyan, de száraz volt, nem zavart senki, ellenben kutya kemény beton és néhány varjúval is meg kellett küzdenem, akik hangos károgással jelezték a nemtetszésüket. Már besötétedett, mikor eljutottam a tusolóig és a mennyei forróvíz végre fellazította eldermedt testrészeim…. már ez megérte a kempingdíjat. A ,,lakosztályomba'' visszatérve kiteregettem a vizes cuccaimat, a szárazakat pedig magamra húzva gyorsan megvacsoráztam, majd irány a hálózsák, mely nem lett sem vastagabb, sem puhább előző nap óta. A varjak hangos tetszés nyilvánítása ellen füldugó, miközben azon morfondíroztam, hogy pár éve ( egy- két kivétellel ) mindig sikerült puha ágyat találnom, most viszont már a negyedik éjt kell ,,vadasan'' töltenem, de a gondolataim közben jól elaludtam a fáradtságtól.
8. Nap : Sarajevo – Konjic 74 km
Reggel az órát sem kellett felhúznom totálisan megbíztam a fekete-sereg éberlétében akik nem is okoztak csalódást.
Előbújtam a rejtekemből és ragyogó napsütés jelezte, hogy remek nap ígérkezik számomra. Mivel a tervezetem felülmúlva haladtam, ezért csupán bő hetven kilométert kellett aznap tekernem egy várhatóan izgalmas partneremhez (aki mellesleg nem mondta vissza az ajánlatát, ami jelen viszonyok között nem elhanyagolható körülmény) és a nap nagy részét Sarajevónak rendelhetem, illetve a lazulásnak.
A kemping Ilidza városrészben volt, ahonnan 7-8 km kellett tekerni először elővárosi lakótelepek között, majd a Miljacka – folyó partján. Akadtak egészen különleges épületek is, amelyek helyiségeiből igencsak fura lehetett kitekinteni a közel negyvenfokos dőlésszögű ablakokon. A Balkánra nem túl jellemzően az út és a folyó mindkét oldalán igényes kerékpárút vezetett egészen a város központjáig.
A folyó sok-sok kanyart leírva szeli át a várost, az egyébként néhány méteres folyamocska jól fel van duzzasztva, így már nyújt némi látványt, összesen 28 híd köti össze a két partját. Ezek között vannak négysávos utat átcipelők, egyszerű gyalogátkelők, a híres Latin –híd ( nem a fotó) melynek közelében lőtték le Ferenc Ferdinándot, ami által kirobbant az első világháború ( 1914).
Ez a híd - Festina Lente – a Művészetek Akadémiája épülete előtt található, nagyon modern kivitelben ( olykor Modern Bridge- nek is nevezik). Nagyon élveztem az odáig tartó utat, csekély forgalom, udvarias vezetők és egyszerű tájékozódás jellemezte.
A bazár sorra érkezvén nagy pangás fogadott, valszeg a tíz órás időpont még túlságosan korainak bizonyult a turisták számára. Az eladók is bágyadt pillantásokat vetettek felém, sok hasznot nem remélve személyemtől. Mikor az áraikat próbáltam behatárolni, nos, akkor kellett szembesülnöm azzal, hogy már a tartalék olvasószemüvegem is elpártolt tőlem. Az egyiket a Shkodra- Beachon a homokban felejthettem, a másikat valszeg a betonágyam nyelhette el.
Mivel pótszem nélkül nagy hátrányokat szenvedtem volna tájékozódásaim során, ezért nekiindultam szemüvegkeresésbe. Először egy optikai boltba tértem be, de a hatvan Eurótól kezdődő áraktól gyorsan ki is fordultam. Aztán egy nagyobb bevásárlóközpontban próbálkoztam, ahol legalább elküldtek egy közeli piacra. Viszonylag nagy területen fekvő csarnokban találtam is egy nénit, akinél volt megfelelő szemüveg, de sokallottam érte a 10 BAM ( Bosnyák Márka, kb 1700 Ft). Végül egy vegyeskereskedőnél mutogattam el a kívánságom, aki a hátsó sufniból előhozott egy gagyi változatot, de csak 2 Eurót kért érte, így megoldódott a problémám.
A Gazi Husrev Bég Mecset ötszáz éves épülete a város fő nevezetessége, folyamatos szertartások helyszíne és 3 BAM –ért látogatható is a muszlim szabályok betartása mellett, ami a kerékpárt valószínűleg tabuként említi (mármint a bevitelét) így csak kívülről jártam körbe e impozáns építészeti remekművet.
Héttérben a Sebilj-szökőkút, mely legendája szerint, aki kétszer iszik a vizéből az biztosan visszatér a városba…. nos én legalább ötször megkulacsoltam……vagy két és félszer visszajövök, vagy egyszer sem……
Később kerestem egy pékséget és egy ízletes töltött lepény és egy sós burek elfogyasztásával támogattam az energiaszintem.
A kúthoz visszatérve – mily meglepő – barátságos társaság fogadott. A hollandjaim elmondták, hogy ők bizony a falusi kocsma vendégszobáját választották az esőmenés helyett (valszeg ők jártak jobban). Még körbekerekeztem az óvárosi részt, vásároltam egy-két apróságot ajándék gyanánt, majd belőttem magamnak az irány, mely tulajdonképpen ugyanaz volt, mint reggeltő befelé.
A félmilliós városban délután sem tolongtak a turisták és a helyiek is talán szisztát tartottak, amit cseppet sem bántam, így enyém volt a tér és a teljes látvány. Bizonyára jóval több érdekes látnivalóval büszkélkedhet e főváros, de számomra elég volt ennyi is, hiszen már a sok város kezdett telítődni bennem, ezért csak a lényegre próbáltam koncentrálni, igaz, hogy változó sikerrel.
A metropol biztonságos keblét elhagyva újra vétkezni voltam kénytelen a képen látható körülmények miatt. Mentségemre legyen mondva, hogy helyi lakosokkal is találkoztam, akik szintén a pedált taposva próbáltak célhoz érni.
Aztán csak sikerült leválnom a tiltott ösvényről és nyugalmasabb szakasz következett. Kicsit lazábbra voltam beállítva tempó szempontjából, hiszen időm, mint a tenger. Egy cseh házaspárt utolérve még jobban visszafogtam a lovakat és kellemesen elbeszélgettünk az egyre meredekebb emelkedőn kaptatva. Elmondták, hogy Belgrádból tartanak a horvát tengerpartra, tehát hasonló a tervünk, csupán én tettem rá egy hétszáz kilométeres ,,kitérőt''.
Ez az idill hamarosan véget ért, hiszen feltűnt a holland- vonat, ami sok jót nem jelentett, hiszen ahol ők eddig megjelentek, ott száraz idő nem maradt és ha a felsőjobbra koncentrálunk, akkor már jogos az állításom. Sajnos be is igazolódott a sejtelmem jó kis zuhé formájában.
Ők persze rögvest megszomjaztak egy kávéra – ami egyébként nem rossz szokás az eső ellen – de én folytattam az utam, mert nem akartam sötétben érkezni. Szerencsére fázni nem kellett, de a lejtőn igencsak kapaszkodtam a kormányba, illetve a fékbe nehogy egy autó kerekeivel randevúzzak a csúszós aszfalton. Egyébként a táj csodálatos volt, a környező hegyek védelmezően kísérték utamat. Öt óra körül megérkeztem az aznapi célom helyszínére Konjicba.
A Neretva folyó által kettészelt szép kis városturisztikai látványosság, bár az esős idő elriasztotta a tömegeket. A híres Neretva völgybe itt csatlakoztam tulajdonképen be, a délről érkező folyó ,,vadsága’’ itt szelídül kissé le, szélesedik ki, illetve duzzasztják fel. A vendéglátóm igen titokzatosan kezelte a címét, bár minden kérdésemre rögvest válaszolt, a lakóhelyét homályban tartotta, a megérkezésemkori telefont helyezte előtérbe és én ezt tiszteletben is tartottam….. meg kell becsülni a tisztes vendéglátót.
A Stari Most, avagy öreg híd kövezetén vártam a partneremre, aki hamarosan megérkezett kissé koros Hondájával. Mosolyogva sétált felém, mint aki régi ismerősét köszönti, úgy ölelt át. Hakija régi motoros a CS világában közel száz referenciával és ezek döntő többségében befogadó volt. Elindultunk a folyó mentén a hegyek irányába, ő elől, én meg küzdöttem mögötte az emelkedőkkel, de 5-600 méterenként megvárt. Már vagy öt kilométert tapostam felfelé, mikor megállt egy bolt előtt és intett, hogy menjünk be. ,,No ma sem lesz meleg étel a gyomromban’’ gondoltam és a maradék márkámat elvásároltam a csöppet sem olcsó boltocskában. Még kapaszkodtam egy keveset felfelé, majd landoltunk a kétszintes, hatalmas ház melletti garázsban.
Hakija az alsó szintet uralta és a felettünk levő lakásban is éltek a zajok alapján. Elmondása alapján tavasztól őszig főleg rafting szervezésével és vezetésével foglalatoskodik, de a sok szétszerelt számítógépet mutatva, van ,,rendes’’ elfoglaltsága is, bár ezt kevésbé kedveli. Egy forró tusolás az én életkedvemet is visszahozta, a vizes cuccaim okozta kellemetlenségeket túlléptem. Egy adag mosnivaló ruhám is összejött és a vendéglátóm segítőkészen berámolt a mosógépbe. Még beszélgettünk egy keveset, majd ő jelezte, hogy el kell mennie, de ne zavartassam magam…. enyém a lakás ,nyugodtan netezhetek is, megágyazott a kis szobában, ő majd jön.
A teraszon ez az idilli kép fogadott, egy kis napsütés azért fokozta volna az élvezetet. A boltban vett kolbászt megsütöttem, a hűtőben talált mustárral és egy doboz sör kíséretében egészen belevaló vacsora lett abszolválva. Közben az otthoniakkal is felvettem a kapcsolatot és megnyugtattam a szeretteim, hogy még mindig létezem és tervszerűen haladok. Kilenc óra körül már nem győztem kivárni Hakija érkezését és ágyba bújtam. Másnap kemény etap várt rám, talán a túrám legnehezebb szakasza, mind hosszra, mind szintemelkedés terén.
9. Nap : Konjic - Split 217 km ( 2554m)
Három óra, illetve csak egy, de az is átkozottul és könyörtelenül beleharsogott a csendes pihenésembe. Szokásos gyors pakolás, Hakija valszeg mélyen aludhatott, így alkalmam sem volt elköszönni és meghálálni a segítségét. A sötétben hamar legurultam a folyó partjáig, miközben majd lefagytak az ujjaim. Átvágtam a vároka kőhídján, majd rákanyarodtam a főútra, mely már kénytelen volt néhány kamion súlyát is elviselni.
A Neretva ezen szakaszát ( Konjic – Jablonica ) sajnos csak a hajnali szürkületben láthattam, a fotók sem sikerültek. Eredetileg délutánra terveztem ezt a közel harminc kilométeres látványosságot, de a szállások kimaradása kissé felborította mindezt. A folyó Jablonicánál délre kanyarodik és a látványosságairól híres Neretva – Kanyon csak ott kezdődik és nagyjából Mostarig húzódik. A felduzzasztott folyó csipkézett partjai néha alig száz méterre voltak egymástól, de olykor egy kilométeresre is megduzzadt, igazi víziparadicsommá nőtte ki magát.
Én továbbra is nyugatnak tartottam és Jablonicánál betámadtam a hegyeket. Még mindig meglehetősen hűvös hajnal kísérte utamat, de az első kilométerek után már vetkőznöm is kellett, bár csak 6-7 % -os emelkedővel indított. Viszonylag egyenletes tempóban kapaszkodtam felfelé, pihenésre nem sok időt szánhattam, hiszen több hegyvonulat is keresztezte utamat, sok szintemelkedéssel és nem szerettem volna későn érkezni a tengerpartra.
A meglehetősen párás levegő nem könnyítette meg a tekerésem, de azért a panoráma mindenért kárpótolt. A hágóig mindössze két kisebb település található, azok is szétszórt házakból álltak. Az egyik buszmegállójában éppen az iskolások várakoztak arra, hogy eljussanak a tudás fájához, hiszen a falucska nem tud fenntartani iskolát. A kilenc tanuló között volt hat-hétéves, és középiskolás korú is, tehát az utánpótlás talán tartható ezekben a kis falvakban.
Nyolcszáz méter magasságban már elhagytam a párás katlant és ragyogó napsütésben nyomulhattam egyre feljebb. A forgalom nagyon gyér volt, szinte csak a helyiek autózgattak lefelé a közeli városokba.
Sovici nevezetű falucska után már az aszfalt is elfogyott és változó minőségű dózerúton taposhattam a pedált. A tervezéskor láttam ugyan ezt a majdnem öt kilométeres szakaszt, de abban bíztam, hogy a Google Earth felmérése után már akár meg is csinálhatták. Volt olyan rész, ahol csupán tolni lehetett a járgányom, akkora mélyedések voltak és ezek vízzel megtelve már komoly akadályokat képeztek számomra. Egy olasz család csorgott velem szemben lefelé autójukkal és elkenődve kérdezték, hogy jó helyen járnak-e és meddig tart még a szenvedésük.
Három órás - és 1050 méter szintemelkedés – kapaszkodás után végre felértem a hágóra, mely 1252 méter magasan várt tükörsima aszfalttal és a Blidinje Nemzeti Park táblájával, nekem egy kicsi mennyországot is jelentett, legalábbis az út minősége szempontjából.
E csodálatos panoráma fogadott, melyet rögvest egy tízóraival ünnepeltem meg. A Nemzeti parkot 1995-ben nyilvánították védetté, bár a területén több szálloda és rengeteg hétvégi ház található, valószínűleg szigorú szabályok mellett létezhetnek.
Az élvezeti érték a tökéletest verdeste, (gyönyörű panoráma, nulla forgalom, csodálatos napsütés, 20 fok hőmérséklet, lejtő és jó aszfalt) csupán a pofaszél rondított kissé a dologba.
A Blidinje - tó jól illeszkedett ebbe az idilli tájba, nem is értettem, hogy a turisták miért nem tolongtak a környéken, csupán egy-két autó károsította a környezetet.
Aztán egyszer minden jónak vége szakad, elhagytam a tavat, a völgyet, elfogyott az aszfalt is a kerekeim alól és kemény emelkedőbe kezdtem bele. A dózerút így felfelé még elviselhető volt, hiszen lassan haladtam, lefelé száguldani már kockázatosabb lehetett volna. A hágóra felérve megérkezett az aszfalt is, mégpedig újonnan burkolva, melyen nagy élvezet volt leszáguldani. A környék legnagyobb városa Tomislavgrad megadta a lehetőséget arra, hogy feltankoljak ivóvízzel és megkezdjem újra a kapaszkodást.
150 méter emelkedő után tárult elém a fotón látható panoráma, mely középpontjában a,,Balkán Balatonjának” is nevezett Busko Jezero, azaz Busko-tó terült el. A pillanatok, melyek a sava- borsát adják ezeknek a hosszú túráknak: fantasztikusan szép panoráma és száguldás a lejtőn….
Mikor leértem a part közelébe, eljátszottam a gondolattal, hogy megmártózom a kék vízben, de először a víz volt távol, aztán a partszakasz nem felelt meg és addig válogattam, hogy az út egyre távolabb került a tótól és már sajnáltam az időt arra, hogy leereszkedjek, illetve vissza felkapaszkodjak. Az időtervemhez képest is hátrányban voltam, így elengedtem ezen szórakozást, bízva abban, hogy a tenger majd kárpótol.
Aztán némi emelkedőt leküzdve elértem a horvát határt, és elkezdődött az ereszkedés, viszonylag sok hajtűkanyarral és szerencsére nem élénk járműforgalommal. Húsz kilométeren több mint ötszáz métert lejtett az utam, mely kellemes lejtőzést és közérzetet biztosított számomra a közel negyven fokos hőségben. Az ,,A1’’ Zágráb - Dubrovnik autópálya keresztezése után nekiveselkedtem még egy kis emelkedőnek, ami már nem esett valami jól a forróságban.
Egyszerűen lezúghattam volna a tengerpartra, de a világért sem hagytam volna ki a híres-neves Cetina völgyet, mely túlsó végét már többször is bejártuk családostul (csónak, autó, bicaj, gyalog), de mélyebbre soha nem jutottunk el. Egy keskeny úton leszáguldottam a völgybe, sajnos az út szinte végig a fák között haladt, ezért a folyót csak ritkán pillanthattam meg, bár ha lett volna időm, akkor adódott volna alkalom, hogy leugorhassak a partra és még egy mártózás is megeshetett volna a hideg vízben.
Ez a csodás kőhíd volt az egyetlen átkelési lehetőség, de a völgy másik oldalán csak a gerincen futott járható út. Svinisce falunál aztán beütött a krach… ahelyett, hogy legurulhattam volna a folyó mellé, egy kőomlás miatt lezárták az utat és fel kellett kapaszkodnom vagy 150 méter szintet, ami nagyon rosszul érintett és csak ezután ereszkedhettem vissza a völgybe, ami azért is bosszantott nagyon, mert a Cetina legvadregényesebb része maradt így ki.
A folyóhoz érve még megfordult ugyan az agyamban, hogy visszakapaszkodok a lezárt szakaszra, hátha eljuthatok a szurdokig, de ehhez már elég fáradtnak éreztem magam és még várt rám vagy kétórás tekerés. A völgyben nagyszerű árnyékot adott a hegyoldal és némi szellő is hűtött, így hamar túljutottam az ismert szakaszon, majd a rövid alagút és már meg is érkeztem Horvátország egyik legszebb gyöngyszeméhez, melyhez oly sok csodálatos emlék fűzött.
Omis, az egyik kedvenc horvát városom, ahol már többször nyaraltunk a családdal. Egyébként is mániám volt, ha hegyek mellett vertünk sátrat, nem tudtam ellenállni a körülöttünk levő hegycsúcsoknak és meghódítottam azokat, majd egy telefon, vagy egy fehér póló lengetésével jeleztem a családnak, akik a hűs tengerből integettek vissza. Nos Omist ¾ részt körülölelik a hegyek, így legalább öt napon 7-8 hegytetőt másztam meg (ha jól emlékszem). Emlékszem egyszer a hegyről lefelé ereszkedve már a szélső házaknál jártam, de egyszerűen nem találtam utat az utcáig, ezért bemerészkedtem egy kertbe, ahonnan csak lépcső vezetett lefelé, egyenesen be a házba. Hiába kiáltottam hangosan senki nem jött elő, viszont néhány perc múlva megjelent a szomszéd úr, akinek kézzel- lábbal magyaráztam, hogy én csak le szeretnék jutni az utcára. Nagy nehezen megértette és mutatta, hogy menjek be a házba, mert csak onnan juthatok ki, hiszen a köztünk emelkedő kőfalra nem tudtam felmászni. Bemerészkedtem a házba és egy hosszú folyosón keresztül végre kijutottam az útra, ahol már várt a szomszéd és jót nevettünk az egészen.
Nagyon kemény nap állt mögöttem és még nem is volt vége, de a hűs habokról semmiképpen nem akartam lemondani. A szabadstrandon megkértem egy fiatal társaságot, hogy készítsenek már egy-két fotót rólam, mire egy tizenéves srác kapásból rávágta: 10 Kuna! Egy pillanatra meglepődtem, majd ezt mondtam: ,, Oké én adok tíz Kunát, ha te is adsz tízet, hogy lefotózhassalak és kiteszem a Facebookra, hogy milyen leleményesen keresel némi pénzt. ’’ Persze jót nevettünk a poénon és készítettek is több képet……. teljesen ingyen .
A hűs mártózás aztán megtette a hatását és jó kedvvel vágtam neki az utolsó szakasznak. Ez a nyolcas főút, mely végigmegy a dalmát tengerparton egyébként is borzasztó forgalmas, de erre a részre ez hatványozottan érvényes, a lakott területeken csak lépésben haladtak az autók, persze ez nekem nagy akadályt nem jelentett alapvetően, csupán a sok jelzőlámpás megállás lassította a menetem. Splithez közelítve felhívtam a szállásadó Cs partneremet, aki elmondta, hogy még egyetemi előadáson van és csak nyolc óra körül ér haza, tehát időm, mint a tenger, visszább is fogtam a lovakat.
A városba érve a kikötőben készítettem néhány fotót, majd a szűk sétálóutcákon sétálgattam egy keveset. Sok szép emlék fűz ehhez a városhoz és mindegyiket a feleségemmel és családommal éltem át, így egy kicsit magányosnak éreztem magam és nagy élvezetet nem okozott az ottlétem. A belvárosban megtaláltam a középkori ház földszintjén található lakást, ahová hamarosan megérkezett a mindig jókedvű fiatal srác………. A modern kialakítású egyszobás lakás még ugyan befejezés előtt tartott, de már minden kényelmi berendezéssel el volt látva. ………még nem lakta be a lakást, két szinttel feljebb élt. Bepakoltam a szobába és rövid instrukciók után, lementünk egy közeli bárba egy pohár sörre.
Tomislav elmondta , hogy egy utazási irodában dolgozik,- közben egyetemre is jár – és hamarosan szolgálatba is helyezi magát. Elbúcsúztunk és egy közeli boltban beszereztem a vacsorám alkatrészeit és a parti sétány egyik padján magamévá is tettem ezen finomságokat. Már sötétedett, mikor visszaslatyogtam az üres lakásba és bizony nem kellett altatót bevennem ahhoz, hogy pár perc múlva már álomba szenderüljek. Nagyon sok szép emlék fűződött a naphoz és tudtam, hogy ez még csak fokozódhat, hiszen kicsit otthon is éreztem magam ezen a vidéken és a valódi otthonom is egyre közelebb……..
10. Nap : Split – Zadar 174 km ( 1080 m szint)
A nap nem tartogatott számomra extra távolságot, így megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy a felkelő nappal ébredjek. Gyorsan összeszedegettem motyóimat és a szinte néptelen kis utcákon kitekertem a kikötőbe, egy utolsó pillantást vetve a himbálódzó vitorlásokra. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy a ,, másik ’’ oldalról is megismerhettem ezt a pálmafákkal teli sétányt, mint ahogy egy kedves ismerősöm mondá : ,, A partról mindig más a tenger, mint a tengerről a part ! ’’
A partmenti kis úton haladtam egészen Trogir városáig, ahol az eredeti tervem szerint körbe bicajoztam volna a szigetet, de erről elég könnyen lebeszéltem magam ezen a reggelen. A városban beugrottam a központi helyen található piacra, némi gyümölcsöt beszerezni. Trogirt elhagyva a tengerparton kerekeztem vagy tizenöt kilométert, majd egy félsziget miatt újabb 15km ,,szárazföldi’’ szakasz következett egyre erősödő forgalomban.
Primosten csodálatos óvárosa gyöngyszemként nyúlik be az öböl vizébe, a körkörösen elterülő utcácskái sok régi kőházat tartogatnak az idelátogatók számára. A Magistrale út ugyan nem tartogat nagy szintemelkedéseket, de a folyamatos le-fel hullámzás azért okoz némi nehézséget. A horvát tengerparton nincsenek egybefüggő kerékpárutak, a városokban ugyan elvétve van sáv, de a vendégfogásnak e formája sajnos nem tapasztalható. Nagyon ritkán találkoztam túrázókkal (napi 2-3), a településeken sem jellemző a kerékpárral való közlekedés.
Sibenik után egy pár percre megálltam a Krka folyón átívelő hídnál, mely alatt ugyan tucatszor vitorláztunk át, de mindig izgalom lett úrrá a legénységen, hogy vajon beleakad-e a vitorlacsúcs a híd szerkezetébe (miközben középen 5-6 méterdifferencia is volt).
Itt lehet felhajózni Skradinba,( ahol a mama fogadójában isteni fekete sonkát eszegettünk, iszonyúan savanyú bort kortyolgatva) ahonnan sétahajókkal a Krka nemzeti parkba, azon belül a vízeséshez lehetett eljutni és a hűs vízben enyhíteni a forróságon.
Itt legszívesebben balra dűtöttem volna a gépet, hiszen három héttel azelőtt remek napokat tölthettem el a vitorlák alatt, esténként finom vacsorával fűszerezve (köszönet Kapitány !). A realitás viszont tovább taposta a pedált és arra próbáltam koncentrálni, hogy túléljem a hőséget. Pirovacnál letapostam a köves partra és a hűs tengervíz újra energiát pumpált az ereimbe.
Viszonylag korán, - négy óra után – érkeztem meg a környék legnagyobb városába, Zadarba. A belvárosi sétálóutcát bekerekeztem, egy- két fotót készítettem Szent Donát körtemplomnál és a Harangtoronynál, majd az ókori fórum maradványait néztem meg.
Természetesen a tengerpart nem maradhatott ki, ahol a mártózás alapvető követelmény volt.
A tengeri orgona a hely specialitása, hét lépcsősorban 35 ,,orgonasíp’’ található. Ahogy szűkülnek a csövek, felgyorsul a víz áramlása és a víziorgona kürtője hangot ad ki. Minél kisebb a cső átmérője – a felgyorsuló víz miatt – egyre magasabb hangot bocsát ki.
A sétány végén látható a ,, Nap köszöntése ’’ egy 22 méter átmérőjű kör (napelem). 300 többrétegű üveglap alkotja a virtuális Napot. A Nap mellett a többi bolygó is megtalálható méretarányosan, emellett villamos áramot is termel ( 50000 Kwh/év).
Már kezdtem megéhezni, ezért elindultam a pár utcára található szállásom felé. Vendéglátóm Nino, egy középkorú gimnáziumi tanár volt, akivel váltottunk néhány szót, de amúgy jól elvoltunk egymás mellett. Szerencsére volt a közelben egy élelmiszerbolt, így az ottani zsákmányommal pótolhattam az elveszett energiákat. Szerencsére az ehhez hasonlópasszív vendéglátók viszonylag ritkán fordulnak elő ( túránként 1-2), de nem könnyű egyáltalán partnert szerezni, nemhogy még válogatni köztük. Azzal is szerencsém volt, hogy viszonylag könnyű napom volt, nem esett, időben odaértem, így lelkileg és fizikailag sem voltam nagyon rászorulva a feltöltődésre, de legalább volt Wifi, letusolhattam és puha ágyban aludhattam aznap este, ennyi…
11. Nap: Zadar – Tounj 223 km (2830 m szint)
A korai lefekvés jól előkészítette a korai felkelésem, hiszen aznap egy komolyabb etap várt rám kemény mászásokkal tarkítva. Háromkor lekopogtam két fordulóval a negyedik emeletről, majd belevágtam az éjszakába. Egy sötét, autók nélküli, világvégi úton haladtam Keleti irányba lankás emelkedőkkel tarkítva.
Mire ráfordultam a Pag-szigetre vezető útra már pirkadt és a szél is feltámadt, meghatározhatatlan irányból, de úgy éreztem, hogy ellenem fúj. Hosszú és sok szintemelkedést tartalmazó nap állt előttem és ezen a szakaszon némi időelőnyre kellett szert tennem.
A hajnali fényekben impozáns képet mutatott a szigetet és szárazföldet összekötő 300 méteres vasbeton híd, mely 35 méter magasan ível. A sziget déli része tök kopár, néhány satnya cserje jelzi csak, hogy nem a holdon járunk.
Ahogy tekertem észak felé, némileg változott a növényzet, és a parti út takargatott látnivalókat (pl. az öböl túloldalán látható kopár dombocskákat). Nagyon élveztem az – szinte forgalommentes – elsőosztályú aszfalton való nyargalást, bár a szél igencsak belerondított ebbe az idilli jelenetbe.
A sziget névadó városába érve tartottam egy kis pihenőt, ugyancsak hét óra körül járhatott, de csak néhány elvetemült helyi lakos sétálgatott az utcákon. A kis város egyébként sem jeleskedhet nagy turistaforgalommal, hiszen külföldi autót nem is láttam és csupán pár panziót láttam néhány ,,zimmerfrei’’ házzal kiegészítve. Válaszút előtt voltam, vagy követem az országutat és felmászom 60 méter magasan haladó gerincre, vagy maradok a keleti part mellett, kissé bizonytalan útviszonyokat választva.
Végül az utóbbi verzió mellett döntöttem és a jutalom nem is maradt el, hiszen a városka házait elhagyva a képen látható makadámút fogadott. Ezzel még nem is lett volna gond, de egy idő után már ez is elmaradt és csak egy homokos ösvény vezetett a part mentén, szerencsére néhány száz méter tolás után újra nyeregbe lehetett ülni, bár a zúzalékos úton ,,gyökkettő ’’ volt a sebességem.
Aztán újra aszfalton döngethettem, volt ugyan kevés szint, de a táj szépsége oly elragadott, hogy ezzel nem is foglalkoztam. A teljes csodálatom nagyban rontotta, hogy több szemétlerakat mellett is elhaladtam, és ezeket nem a nyaralók hordhatták oda, hiszen autóval nemigen lehetett megközelíteni ezeket a helyeket.
Később visszatértem a főútra és bár nagy szintemelkedések nem voltak, de folyamatosan le-fel liftezett az aszfalt. A fotón is jól látható, hogy sok kőkerítés volt errefelé is – mint ahogy szinte egész Dalmáciában - máshol ugyan még láttam némi értelmét (a földművelés miatt kiszedett köveket rakták így ebbe a formába), de itt szedegethették volna a tengerszintig, akkor sem találtak volna termőföldet, de lehet, hogy az én eszmefuttatásom sántít.
Novalja város előtt aztán keletnek fordultam, majd megmásztam egy 160 méteres ,,hágót’’, melyről szép kilátás nyílt a szárazföldre, illetve a kikötőre. Láttam, hogy a komp ezen az oldalon pihen és mivel nem tudtam menetrendet, így őrült lejtőzésbe kezdtem, hogy ki ne fusson előttem. A hegyről száguldva folyamatosan figyeltem a kompoló autókat és kívántam, hogy nehogy megszakadjon a soruk.
A fizetőbódéhoz érve kivártam a sorom, kértem a jegyet, ám a korosodó férfi közölte, hogy elromlott a bankkártya elfogadó, ezért csak kézpénzzel fizethetek és persze kunában. Már megértettem, hogy miért állt a parkolóban pár külföldi autó, bár lehet, hogy csak én voltam horvát pénzszűkében. Némi apróm ugyan maradt ( 34 helyett 12 kuna), de ez még a bringa átviteléhez is kevés lett volna, ha átúszom a komp után. Próbáltam átváltani a mögöttem levő söfőrnél, de nemigen akart segíteni a problémámon. Gyorsan elszaladtam a közeli lakóautóhoz és az idős német házaspárnál próbálkoztam be. Felvázoltam a zűrös helyzetem, felajánlottam az öt Eurósomat és igen tisztességes árfolyamon kértem helyi pénzt, mire a hölgy átnyújtott harminc kunát és kedvesen közölte, hogy fogadjam csak el és tartsam meg a közös valutámat. Nagyon meghatott a gesztusa, de hosszas hálálkodásra nem volt időm, mert közben lezárták a sorompót és csak könyörgésre kaptam meg a jegyem.
Rohanás a hajóhoz, a matróz hangos véleményközlése közepette felgurultam a fedélzetre. A 25-30 perces hajókázást kihasználtam egy szusszanásra és egy gyors reggelire, miközben megcsodálhattam a mögöttem elterülő holdbéli tájat és az előttem tornyosuló hegyvonulatot. A pillanat nyugalma teljesen a hatalmába kerített és nem is gondoltam bele, hogy mi várhat a túlparton.
Partraszállásom örömére keresgélni kezdtem valami innivalót, de csupám egy büfé volt nyitva, ahol az ásványvíz árából egy napi élelmem fedezni tudtam volna. ,,Sebaj, maradt még egy kulacsnyi vizem, majd tankolok valahol’’ -gondoltam, majd nekiveselkedtem a parti meredeknek. Kezdetben még élveztem is a tengeri szél simogatását és a látványt, de hamar szembesültem azzal, hogy ez egy kemény küzdelem lesz. A közel három kilométeres szakasz átlag tíz százalék lehetett, de olykor belekapott a tizenötbe is, ami csomagokkal már a határaimat feszengette, hiszen a nyeregből kiállva 6 km/h sebességet tudtam csupán kihozni mozgásenergiámként. A félórás kemény kapaszkodás kivette a zsíromat teljesen és a kulacs vizem is a végét járta.
A hegyoldalban - a Magistrale úton tekerve – ilyen látványban volt részem, amit nem egészen tudtam magamévá tenni, mert egyre azon járt az eszem, hogy vizet kell szereznem. Tudtam, hogy a következő falu körülbelül negyven kilométerre van, addig leszédülök a nyeregből folyadékpótlás hiányában. Először egy korábban már bevált trükkömet vetettem be, mégpedig menet közben az üres kulacsom lengetve jeleztem a kívánságom. Meglepően kevés autó járt arrafelé és félórás, integetésemmel azt értem el, hogy teljesen lezsibbadt a bal karom és a sávtartásommal is gondok akadtak lejtmenetben.
Végső kétségbeesésemben még a parti kis faluba is leszáguldottam volna, de aztán kijózanított a tudat, hogy onnan vissza is kell kapaszkodnom, így elvetettem ezt az ötletet. Már a kitikkadás határát súroltam, mikor egy kerékpáros csapat jött velem szemben, áthúzódtam a másik oldalra és leintettem az elől haladót. A nyolctagú olasz országúti társaság le is állt és miután elmatyogtam a problémám, beindult a segélyszervezet. Nagyon tréfás jelenet kerekedett ki, mert minden egyes bicajos odajött hozzám és a kulacsából töltött az enyémbe, ki többet, ki kevesebbet. A két víztartóm hamar megtelt folyadékkal, az egyik vízzel telítődött, a másik tartalmát, és ízét nehéz lenne jellemezni, mert többfajta izotóniás italtól a kóláig vegyültek az elemek. Néhányan megtoldották csokival, keksszel, sőt még energiagélt is rám tukmáltak, szabadkoztam ugyan, de olyan ágrólszakadtnak nézhettem ki, hogy nem vették ezt komolyan. Közben jót derültünk ezen a mókán és kérdezgettek a túrámról, majd jó pár vállveregetés közepette szétváltunk. A következő húsz kilométert Sveti Jurajig már átvészeltem a hőséget és ott alaposan betáraztam innivalóval.
Senj városát elérve lelkileg felturbóztam magam és fizikailag is rápihentem ( kb. 15 percet kajálás közben ) az előttem magasodó megpróbáltatásra, hiszen át kellett kelnem a Velebit hegység vonulatán. Az első 4-5 kilométer még csak bevezető volt a maga 5-6 % emelkedőjével, ami aztán bedurvult és 10-12 % -ba is lelecsapott. Az igazi kihívást azonban a forgalom adta, hiszen ez a hágóút kötötte össze a tengerpartot az autópályával ezen e környéken és péntek délután révén nagy volt a tülekedés. Dög meleg volt és igaz, hogy a hágó ,,csak’’ 710 méter magasan volt, de ehhez több mint ezer méter szintet kellett megmásznom.
Aztán jött egy nyolc km lejtőzés és végre elhagyhattam a nagyon forgalmas főutat, mely örömömre szolgált, de ennek fejében meglehetősen fekete fellegek kezdtek gyülekezni felettem. A táj jellege változott, száz méter szintkülönbségű dombokat kellett legyűrnöm, bizony meredek emelkedőkkel. Az eső is eleredt, de szerencsére nem nagy intenzitással és a déli hőség után kellemesen lehűtötte a levegőt.
A Dalmáciába tartó ,,A 1’’ autópályát többször is kereszteztem, persze az tereptanilag szépen kivasalták, míg én hullámozgattam a dombokon keresztül. Számtalanszor használtam autóval ezt a sztrádát, ismertem minden jellegzetes kanyarulatát, emelkedőjét, viszont így ,, kívűlről”” nézve egyáltalán nem ismertem fel a környezetét. Ahogyan kedvenc kapitányom mondaná: ,,A partról a tenger mindig más, mint a tengerről a part ! ’’ Kétszáz kilométerrel a lábamban túlságosan nem élveztem már ezeket a domborulatokat, de sok választásom nem lévén nyomtam tovább. Jezerane várostól kezdődött egy több mint négyszáz méteres kapaszkodás és tudtam, hogy ha ezen túljutok, akkor már tudom teljesíteni az aznapi etapom.
Nagyon megszenvedtem ezzel az emelkedővel, de feljutottam és a következő 20-25 kilométeres szakaszon ereszkedtem vagy hatszázötven méter, rövidebb korrekciókkal. Közben az eső újra szemerkélni kezdett és egyre sötétebb felhők tornyosultak felettem, ezért szinte pihenés nélkül nyomtam a pedált, annál is inkább, mert nem akartam sötétben megérkezni. Ezen a kisfalvas vidéken nem volt egyszerű szállást intéznem, többszöri nekifutásra sikerült az utolsó pillanatban egy Warmshovers partnert találnom Tounj községben. A településre érve kissé bajban voltam, mert itt nem voltak utcanevek, csak számok – teljesen logikátlan formában - így név alapján próbáltam tájékozódni. Sokadik érdeklődésemre végre landolhattam a gyönyörű falusi környezetben álló szintes ház kapujában, miközben leszakadt az égi áldás.
Lana egy borzasztó kedves fiatal leányzó, aki már több kerékpártúrán is részt vett és elmondása szerint inkább a látnivalók és a társaság miatt nagyon megkedvelte ezen jellegű tevékenységet. Anyukájával nagyon barátságosan fogadtak, nagyon finom vacsorával készültek ( leves, sült hús és valami helyi krumpliféle ) és nagy örömömre hideg sör is előkerült. Odakinn tombolt a vihar és áldottam az égieket, hogy időben odaértem, és ilyen szeretetben fogadtak. Nagyon kimerült voltam, de az étek és a beszélgetés teljesen visszahozott a való világba a forró tusolás pedig egy extrát tett hozzá. Vacsora után megérkezett a ház ura is, aki a főváros mellett egy építkezésen dolgozott és szintén nagyon fáradt hatást keltett, de ennek ellenére este tíz órakor még barátságosan csevegtünk a fociról és a politikáról. Hálálkodva vonultam vissza a vendégszobába és kb. egy perc múlva már aludtam is, nem törődve a dörgő villámlással és a szakadó eső zajával.
12. nap : Tounj – Zágráb 117 km ( 507m )
Az előző naphoz képest egy laza nap következett, ezért a hét órás ébresztés tiszta felüdülést jelentett számomra. A háziasszony forró kávéval és tojásrántottával várt, a férje már a munka frontján teljesített. A reggeli után elbúcsúztam Lanától és édesanyjától, aki még egy kis elemózsiát is csomagolt számomra, nagy hála nekik a vendégszeretetükért. Alig hagytam el a falut, amikor egy házból hirtelen előbukkant két hatalmas fehér kuvasz és egyenesen nekem rontott. Gyorsan felmértem a helyzetem, menekülni nem tudtam ( oldalról támadtak) ezért leugrottam a bicajról és védfalként használva próbáltam helyezkedni. Miközben így ugrálgattam, ( nem volt egyszerű, mert két irányból is veszélyeztettek) teljes hangerővel ordítottam, hátha valaki a segítségemre siet. Fogalmam sincs meddig tarthatott ez a rémálom, de a ház ajtajában megjelent egy alsógatyás férfi és kiabálni kezdett ( gondolom a kutyáknak ). Azok talán még vadabban ugattak – lehet hogy uszította őket -, az egyik a zsákomat is vadul rángatni kezdte. Az ürge egy bottal a kezében végül visszazavarta a vérebeket, miközben visszanézett és nekem is ordított valamit.
Remegve felpattantam a bringámra és nekifeszültem a pedálnak, miközben azon gondolkodtam, hogy a kutyákra haragudjak jobban, vagy a gazdájukra, de az ebek csak azt tették, amit elvárnak tőlük…. a fickó viszont – enyhén szólva – nem volt egy intelligens figura.
Az időjárás meglehetősen borús volt még reggel, de ahogy haladtam kifelé a hegyek közül, egyre barátságosabb képét mutatta. Karlovac régi ismerősként köszöntött, nem jelentett gondot a navigáció, viszont két útvonal közül kellett választanom. Az egyik az autópályával párhuzamosan haladt és forgalmasabb is volt, a másik délről került és kicsit hosszabb távot rejtett. Ott a második verzió mellett döntöttem és nekilendültem a vidéknek.
Épp egy buszmegállóban reggeliztem, mikor megállt mellettem egy bringáspár és beszédbe elegyedtünk. Kiderült, hogy Lengyelországból valók és Zágrábból kerekeznek a tengerpartra, majd Split a végcéljuk. Elmondtam nekik néhány tapasztalatom, ők is kérdezgettek, miközben jóízűen fogyasztottuk az étkeinket. Jóllakottan újra nyeregben és a terep kissé zordabb képét mutatta, mint azt előzetesen tervezgettem. A főváros előtt 200-250 méteres dombocskák nehezítették a haladásom, de legyűrtem azokat és már semmi sem gátolt meg abban, hogy bevegyem Zágráb városát.
Ettől a táblától még elég sokat kellett tekerni ahhoz, hogy elérjem a tényleges centrumot. Több falusias jellegű ,,előváros’’ viszonylag forgalommentes közlekedéssel bírt, jól haladtam és izgulnom sem kellett, hiszen alig múlt el dél, tehát bőven maradt időm a főváros bejárására.
A Száva folyón áthaladva ilyen utcákon támadtam a belvárost, egy kissé fura volt, hogy balról autók, jobbról villamos és troli, de Belgrádban már átéltem ilyen szituációkat és tudtam kezelni a helyzetet. Szombat révén nem volt ugyan nagy forgalom, de ha jobbról jött egy troli-villamos, akkor inkább lehúzódtam a járdára, ezt a,,szendvicsbevaló’’ szerepet sohasem toleráltam. Az egyik kereszteződésnél egy lány szivárvány színű zászlócskákat osztogatott és mondott is hozzá valamit, betűztem a táskám zsebébe és folytattam az utamat.
Egy nagy térhez érve sok sátor, színpad és sok ember sejtette, hogy valami összeröffenés van. Hamarosan kiderült, hogy animációs filmek fesztiváljának a közepébe csöppentem és ha már ott voltam, hát nem vontam ki magam a forgatagából. Kezdtem a leghosszabb sorral (4-5 ember) ahol valami Somersby italt csapoltak, hideg is volt némi alkoholtartalom, jól esett, így még vagy háromszor beálltam a pulthoz. Aztán a következő sátornál jégkrém, majd keksz és még izotóniás porokat is osztogattak és én tikosi parasztgyerekként megtanultam: ,, Ha adnak fogadd el, ha ütnek szaladj el ! ’’
Most látom, hogy a cider megtette a hatását, hiszen a téren már igencsak vigyorogva pózoltam. A névadó Jelasic Bánt a horvátok nemzeti hősként, míg a magyarok árulóként tartják számon az 1848- as események tükrében.
Mária Mennybemenetele Székesegyház és az előtte található Gomij Grad előtt még ellőttem pár fotót, aztán Tkalciceva utcán megcsodáltam a kis üzleteket és az utcai zenészeket, majd vissza a főtérre. Biztosan látható még pár látnivaló ebben a városban, de szerintem ez egy nap alatt bővenbejárható.
Közben kommandósok sokasága lepte el a teret, arra gondoltam, biztosan valami delegáció teszi tiszteletét, erre ez a nagy biztonsági felhajtás.
Hamarosan dob és dudaszó hangzott fel a közelből és egy színes menet közeledett nagy csinadradattával.
Jól belecsöppentem az Europride felvonulásába, még a zászlójukat is lobogtattam a táskámon. Ugyan semmi előítéletem nincs a szexuális másság megítélésében, de a zászlót ( amit akkor azonosítottam a mozgalommal ) a tévedések elkerülése érdekében, szépen összehajtottam és beledugtam a táskába. Több ezren lehettek és békésen, de annál hangosabban vonultak végig a belvárosban rendőri kísérettel.
A jóból is megárt a sok, így elindultam a város keleti végében található szállásom felé, de a híres Maksimir Parkot még utamba ejtettem és jól bebicajoztam a város kedvenc pihenőhelyét. Még a városból felhívtam a vendéglátóm és viszonylag könnyen meg is találtam a lakótelepi lakást. Dalibor kedvesen fogadott, külön szobát biztosított számomra és a vacsora is hamarosan landolt az asztalon. A srác nagyon rutinos Couchsurfing tagnak számított, sok referenciával és a szomszéd szobában is egy svéd pár vendégeskedett, akik épp a várost járták. Egy órát beszélgettünk, elmondta, hogy van ugyan rendes munkahelye is, de rengeteget utazik, szinte bejárta minden kontinenst és alig van otthon. Mikor meghallotta, hogy kettőkor szeretnék ébredni, kicsit elképedt, majd jó éjszakát kívánt. Utolsó, idegenbe töltött estém remekül telt el és bár nem merültem ki fizikailag, de altatót azért nem kellett bevennem.
13. Nap : Zágráb – Nagykanizsa 157 km (455m) – Budapest – Miskolc (vonat)
1.30. óra , ébresztő, hiszen nem sok kilométer, de nagyon rövid időtartam ami várt rám. Ahhoz, hogy este már otthon alhassak a szeretteimmel, ahhoz 11.10 vonatot el kellett érnem, mégpedig Nagykanizsán!
A szállásom eleve úgy kerestem, hogy ehhez minél jobb pozícióból indulhassak. Korom sötétben, remek tempóban elhagytam a horvát fővárost, szerencsére ismertem az utat, hiszen autóval párszor már jártam erre. Aki az ,,A4’’ autópályán már járt erre ( horvát tengerpartra menet) az szinte sík vidéknek látja ezt a száz kilométert, amit megtör egy hegyvonulat, de ha jobbra- balra tekint , akkor láthatja, hogy bizony ott dombok övezik a sztráda környezetét.
A sötét elmúltával olyan köd maradt, hogy néhol húsz méterre sem lehetett ellátni, cidriztem is néha, mert az én szilikonos hátsó villogóm nem biztos, hogy észlelhető kellő távolságból, ezért ha hallottam egy jármű zaját, akkor inkább lehúzódtam a padkára. Szerencsémre nem túl nagy forgalomban haladtam, nagyon kellett taposnom a pedált az idő rövidsége miatt.
Aztán lassan felszállt a köd és a fotón is jól látható, hogy bizony voltak itt szintek, ha nem is ezresek, de arra épp elég volt, hogy olykor nagyon lassan haladtam. A navigációra is nagyon figyelni kellett, mert az információk az autópályára koncentráltak és az alsóbb rendű utak táblázása már másodlagos volt. Ekkor vettem jó hasznát a papíralapú térképeimnek ( nem mintha a GPS nem lett volna hasznosabb ) és szerencsére nem is tévedtem el, csupán kétszer kértem szóbeli eligazítást. Most írhatnék településneveket, ahol áthaladtam, de sokaknak úgysem mond semmit, aki esetleg használni szeretné a jövőben, annak lehet, hogy más koncepció alapján tervezné meg ezt a szakaszt. Emlékezetem szerint csak kétszer álltam meg étkezni, a többit nyomtam, de keményen.
Varasd vonalába érve aztán ellaposodott a táj és a Dráva hídján áthaladva tudatosult bennem először, hogy meg tudom csinálni a tervemet, bár ehhez nem szabad egy percet sem elvesztegetnem. A táj egyébként sem tartogatott izgalmas momentumokat, amolyan ,,átkötő’’ szakaszként kezeltem.
Fél tízkor értem a Mura folyón lévő határvonalhoz, az átkelőnél ugyan nem voltak sokan, de így is húsz percembe került, hogy átjussak a két ellenőrzőponton. Ezt nem kalkuláltam bele, amikor számolgattam a hátralévő időt, de még mindig esélyt láttam az esti hazaérkezésemre. A határ és Nagykanizsa között közel harminc kilométer volt, ami dombocskákkal volt teletűzdelve. Maradt közel másfél órám a vonat indulásáig, ami normál körülmények között teljesíthető lett volna, de félórás kimerítő tekerés után már nagyon fáradtam, több órája nem ettem, csak apróságokat, de nem adtam fel. Az autópályát keresztezve még volt egy tizes, de teljesen kivoltam fizikailag és ott elengedtem, mert végiggondoltam, hogy ha be is érek az állomásra, még jegyet is kell vennem, bicajjal a vágányhoz és felcígelni…….. és semmi kajám nem maradt, további négy óra éhezés……. nem szoktam feladni, de akkor megtettem a józan észre hallgatva.
Ez a felismerés megnyugtatott és visszább vettem a lovakból ( a következő vonat majdnem két órával később indult) és laza tekeréssel értem be a városba, kényelmesen bevásároltam egy áruházban és kitekertem a vasútállomásra. Szerencsére már egy órával az indulás előtt beállították a szerelvényt, így kényelmesen feltölthettem az energiaszintemet és lazultam egy nagyot.
A Balatonig kényelmesen utaztam, (a keró a szomszédos kerékpárszállítóban) aztán egyre nagyobb tömegben támadták a vonatot hazavágyó nyaralók. Szemes környékén már a kerékpárokat alig tudták feltoszogálni a vagonba és az emberek a járművek mellett-között vertek tanyát. Nekem még volt ugyan egy lehajtható ülésem, de azt átadtam egy idősebb hölgynek. Siófoknál aztán telítődött a tér, heringek módjára álltak-ültek az utasok, nem is értettem, hogy miért akar mindenki a kerékpárszállítóba felszállni ( valszeg máshol még nagyobb volt a nyomor). A sínek felújítása miatt a vonat sokat késett és akárhogy nézegettem a menetrendet nem jól álltak a dolgaim. A Déli pályaudvarról már nem értem volna el azt a Keletiből induló vonatot, mellyen kerékpárt is lehet szállítani, ezért egy hirtelen ötlettől vezérelve leszálltam a Keleföldin és óriási iramba vágtam bele. Alig fél órám maradt, lezúgtam a Bartók Bélán egészen a Szabadság hídig ( szerencsémre szinte végig zöld hullámon), Múzeum körút Bródy Sándor, majd Bérkocsis utcán( visszafelé egyirányú) nyomtam szinte eszetlenül, szerencsére alig volt szembejövő autó. A vonaton beégettem az útvonalat az agyamba, így hamarosan a II. János Pál teret átlóztam meg és már a keletinél is voltam. Tudtam, hogy a külső hármasról indul a vonatom, ezért megkerülve a főépületet oldalról rohamoztam, egy srác segítségével feldobtam a bicajt és még maradt három percem az indulásig!
Ha azt nézem, hogy ez 7-8 km, akkor nem is nagy idő az a 22 perc, de ha ezt Budapesten a belvároson keresztül, ráadásul csomagokkal felpakolva….. hát akkor megveregethetem a vállam.
A vonaton aztán lenyugodtam és végigzongoráztam fejben az utóbbi két hét eseményeit, hihetetlen, hogy mennyi élményben volt részem és hálát adhatok a sorsnak -és az imádott feleségemnek – hogy ez mind megadatott szerény személyemnek.
Az utcasarkon, már-már hagyománynak mondhatóan kedves feleségem és fiam fogadott, nagy összeborulás és elérzékenyülés jellemezte a pillanatot. A feleségem nagyon féltett a ,,balkáni’’ viszonyoktól, de szerencsére semmi atrocitás nem ért és esélyem sem nagyon volt erre).
Némi összegzés : - 2238 km
- 16800 m szint
- 13 nap / 8 ország
,, Ahhoz, hogy igazán tudd értékelni a kényelmet, szeretetet és nyugalmat, ahhoz időként át kell élni azok hiányát! ’’
.
Kérjük, írja meg véleményét:
Vélemény írására csak a regisztrált felhasználóknak van lehetőségük. Amennyiben hozzá szeretne szólni a cikkhez, kérjük regisztráljon, és jelentkezzen be.