BLOG Célpont: Svájc 3. "Vízesések völgye" (Blog+Videó/

Időpont: 2018. április 01. vasárnap 17:29
Szakág: Országúti

 

5. nap (2015.08.25. kedd 54km, 1823m szint)

 

A reggel nem indult teljesen jól időjárás szempontjából, bár az éjszakaihoz képest volt némi javulás, hajnalban elállt az eső, a felhők viszont igen alacsonyan maradtak, és nem engedélyezték a napfény lejutását a felszínre. Szerencsére 11 óra körül már a felhők nagy része feloszlott, a nap is tiszteletét tette, amitől a kedvünk egészen megjött egy kis tekerésre, de előtte még a bringákat kellet egy kicsit felkészíteni. Az éjszakai eső miatt a láncok kaptak egy kis olajat a sok eső után, én az első váltómat próbáltam úgy beállítani, hogy a kis fogaskerékre is le tudjak váltani, hiszen a pörgetést jobban szeretem, meg jobban is bírom, mint a taposást. Mire összecihelődtünk, már majdnem dél volt, tehát csak félnapos program jöhetett szóba, szerencsére – a 3. napnál már írtam, hogy – az előrelátó Cobranco tervezett félnapos akciókat is az ilyen esetekre, így elindultunk. A túra célja az Engstlensee volt, ami 1.850m magasan elhelyezkedő tó a Gental-ban, ami éppen 1.230m-rel van magasabban, mint a szállásunk.

 

Már esett róla szó, hogy a csillagtúrákat csupasz biciklikkel fogjuk teljesíteni, illetve csak Cobranco, mert én viszem a kettőnk egy napra szükséges ruháit, kajáit, folyadékokat etc. Ennek megfelelően be is pakoltunk minden, amit szükségesnek tartottunk, egy 2-3 órás kis átmozgató túrára. Így a bringám – becslésem szerint – kb. 20 kg-osra hízott.

 

Indulás után rögtön belecsaptunk a lecsóba, akarom mondani a mászásba,mert a Sustenpass felé vezető út 8-9% meredekséggel nyitott, még azelőtt, hogy sikerült volna bemelegednünk, és később sem nagyon csökkent a kaptató meredeksége 9% alá. A kitűzött célhoz vezető út először a Gadmen-völgyön vezetett (Gadmental, a Sustenpass-ra vezető út),mit mondjak,volt élet,lépten nyomon Gaszthausok,tele mindenféle szerzetekkel az embernek néha olyan érzése volt,mintha a középkorba utazott volna vissza.Néhány km után balra lekanyarodtunk, illetve fel, a domoldalba. Az út, jó svájci hegyi úthoz méltóan meredek, és jó minőségű arcát mutatta felénk,miközben a szélessége egy átlag járdáéhoz tartott. Sűrű erdőben kanyarogtunk a sok fenyőtől semmit nem lehetett látni a környező tájból, de a lekanyarodás után 2,5 km-rel hirtelen lélegzetelállító panoráma tárult elénk.

 

Közben Don Cobranco megkísérelt információkat kicsikarni belőlem, de nem nagyon tudtam kérdésére válaszolni, mert az oxigén molekulák minél nagyobb részét próbáltam befogadni és ez a tevékenység nem fért össze a beszéddel, amikor inkább kifelé kell fújni a levegőt, hogy a hangszálak rezgésbe jöhessenek. A fülemen is próbáltam az éltető gázhoz hozzájutni, viszonylag kis sikerrel. Olyan 1.170m magasságban megálltunk egy visszafordító kanyarban, mely éppen a Gadmen és Gen völgyét elválasztó gerincre esett és innen megcsodáltuk a campingünk fellett tornyosuló sziklafalat (Engelhörner) és a túloldalán fekvő – egyelőre megközelíthetetlen – völgyet (Urbachtal). Don Cobranco meg is jegyezte, hogy „csupasz bringákkal megyünk”, mire azt reagáltam „az túlzás, hogy megyünk”. Itt egy kis félreértés alakult ki közöttünk, melyet azóta sem tisztáztunk, Ő úgy értelmezte, hogy én szerintem nem megyünk, hanem vánszorgunk, én viszont arra próbáltam utalni, hogy nem csupasz bringákkal megyünk, hanem csak Ő megy pőre géppel, na de mindegy is, hiszen Ő egy kézzel vezetve, végig dumálva jött felfelé, ami elég nehéz műfaj, sokaknak, - akik próbálták már – nem is mindig sikerül.

 

A völgyben élesen sütött a délutáni nap, de a hegytetőket gomolygó fehér felhők fedték. A szusszanásnyi pihenő után már a Gen völgyében haladtunk és 1.210 m magasan érkeztünk a fizetős út sorompójához, amit elegánsan megkerültünk, mivel a kezelő nem nyitotta fel nekünk, csak az utánunk jövő autósok részesültek eme kegyben, igaz jól meg is fizettek érte (10 km, 8CHF). Teljes meglepetésünkre, innen egy meredek lejtőn vesztettünk némi (14m) szintet, miközben a völgy aljában futó útra leértünk, ahonnan egy kellemes alig (1-1.5%) emelkedő, nézelődős szakasz kezdődött, ami kb. 2,5 km-en át tartott. A völgy szinte teljesen lakatlannak tűnt, csak néhány ház és sok - a hegyoldalban legelő - marha mutatta, hogy azért van némi civilizáció is. A völgyet bal oldalról határoló gerinc, mintegy 2.000 m magasságban húzódott (szinte végig), míg a jobb oldalon egyre csak nőtt a gerinc magassága és sok helyen szinte függőleges csupasz sziklák néztek le ránk nagy láthatatlan szemeikkel. Azt, hogy voltak szemeik, onnan sejtettük, hogy folyamatos könnypatakok zúdultak le,a völgy alján futó Gadmenwasser-be, valószínűleg az erős tehénszar-szag bánthatta a hegyek kötőhártyáját. Amint vége lett a kellemes laza tekerésnek, újra 10-12%-on kapaszkodtunk, de az út továbbra is szinte nyílegyenesen vezetett kanyarok nélkül,egészen 1.400m magasságig, ahol néhány szerpentin-kanyar lehetővé tette, hogy a hátunk mögött hagyott részre is vethessünk néhány felejthetetlen pillantást, bár az időjárás nem volt kegyes hozzánk. Ahogy egyre magasabbra kapaszkodtunk, úgy kerültünk egyre közelebb a hegycsúcsokat borító fehér, gomolygó lepelhez és a hőmérséklet is borzongató lett (12C).

 

Az út keskenysége okozott érdekes helyzeteket, pl. amikor a PostBus-ok, vagy az óriás traktor jött fel, alig tudtunk lemenekülni előlük az útról,mert a villanypásztor vezetékei közvetlenül az aszfalt mellé levert rudakon voltak és nem akartuk kipróbálni, milyen marhának lenni. Azonban még így, napfény nélkül is igen élvezetes volt utunk és pikk-pakk felértünk a tóhoz,vagy legalábbis azt hittük, hogy az autó parkoló már tó partján fekszik, pedig nem.Innen még egy behajtani tilos táblával védett murvás gidres-gödrös, helyenként meredek gyalogúton hajtva, értük el ténylegesen a tavat, 1,5km zötykölődés után. A víztükör szürkéskék színben játszott, nem nevezném csodálatosnak, - mert már annyi szépet láttunk, - csak simán szépnek, napfényben valószínűleg sokkal ütősebb lett volna a látvány. A tónak – így utólag utánanézve – ebihal alakja volt, mi a farka, a kifolyó felől közelítettük meg, és képzavarral élve a hóna aljáig haladtunk előre, mellette.

 

A tó mindkét partja fölé óriásokként, hegyek tornyosultak, de – az előző biológia órát folytatva – csak a térdüket láttuk, a szürke ködszerű felhők miatt. A túlpart fölötti hegycsúcs a Wendenstöcke (3.025m) 1.170m-rel, a mi oldalunkon a Graustock (2,662m) jó 800m-rel volt a fejünk felett.

 

Annak ellenére, hogy már 1.850 m-ren voltunk, fenyőfák még nem törpültek össze, sőt minden üde zöld volt, kivéve az ebihal feje feletti vidéket, mert ott már a sziklák vették át a hatalmat a növényektől.

 

A nézelődésnek a hűvös idő vetett véget, gyorsan felöltöztünk és elindultunk visszafelé, remélve, hogy nem ázunk meg és nem is fagyunk meg.

 

Elérve az aszfaltos utat megkezdődött a hihetetlen gurulás, már előre féltem mi lesz a fékemmel, - mert én nem szeretem annyira megengedni, mint Don Cobranco, – már az elejétől óvatosan fogtam a két fékkart és próbáltam haladni is meg nem is. Olyan ötven feletti tempónál úgy előzött meg a Don, mintha álltam volna, na nem baj gondoltam, legalább szét tudok nézni, mert a látvány egyre jobb lett ahogyan ereszkedtünk,egyrészt a nap is megküzdött - az eddig tekergő – párafelhőkkel, másrészt a völgy is kezdett kinyílni. Megcsodáltuk a függőleges falakból fakadó vízesés,a távolban ismét az Urbachtal környékét, és alig kaptunk észbe, már a Gental alsó – lankás – régiójában találtuk magunkat. Itt meg is álltunk, mert innen mászni kellett volna a sorompóig, amihez nem volt kedvünk és Don Cobranco hirtelen kitalálta, - mivel kijavult az idő, - Ő bizony más úton menne vissza, mint amin jöttünk. Az elhatározást tett követte, megkérdezte Ulrichét, - a bringás lányt, - aki útba igazított minket, Hasliberg felé. Ez az a régió, amit még a harmadik napon kihagytunk lefelé jövet a Brünigpass-ról, a labilis időjárás és a sok csomag miatt. Na ezt most megpróbáltuk pótolni, és micsoda jó döntés volt, hihetetlen. Ha a völgybe ÉNY felől nézünk be, akkor a jobb oldalon elhelyezkedő gerincet megkerülve, átmászva érkeztünk meg, visszafelé a baloldali falon kanyarogva terveztük az eljutást az Aare völgye fölé, majd onnan le Meiringenbe, majd a már ismert úton vissza Innertkirchenbe. Ez az út mindenképpen munkásabbnak ígérkezett, mint az idevezető úton való hazagurulás, de nem edzeni jöttünk, hanem nézni és látni. És látnivaló az volt dögivel, alig bírtuk befogadni, a délutáni ferdén, de élesen sütő nap fényében fürdő legelők, fenyvesek, sziklák változatos látványát.

 

Rögtön az elágazás után a szokásos 9-10%-os emelkedő fogadott, majd egy rövid gurulás után újra másztunk 200m szintet, de a látvány mindenért kárpótolt. Az egész Haslital a lábunk alatt terült el,mint egy terepasztal, szinte csak az ólomkatonák hiányoztak ahhoz, hogy elhiggyük, tényleg csak egy tökéletesen sikerült modellt látunk. Dús füvű, élénkzöld legelők,a hegyoldalban hol elszórtan, hol csoportosan álló fából készült alpesi, óriási házak,az erkélyeken az elmaradhatatlan muskátlis ládák, persze tele különböző színű, szinte bokor méretű virág halmokkal.

 

Sokat gondolkodtam már azon a kérdésen, hogy a pokolba, vagy a mennyországba szeretnék kerülni. Eddig inkább a pokol volt a befutó, mert nagyon kéz és láb fázós vagyok, és úgy gondoltam, hogy ott biztos nem lesz olyan hideg, mint a felhők fölött elterülő mennyországban. De most kissé meginogtam, ha ilyen a mennyország, mint amilyen tájon jártunk, akkor a hideget is képes lennék vállalni, legfeljebb viszek fűthető zoknit, meg kesztyűt, az energiaellátást meg megoldom napelemről. Na de vissza a földre, illetve a túrára, ahol a délutáni nap melegére sem lehetett panasz és gond nélkül ereszkedtünk, az egyre keskenyebbé váló aszfalton,ami nem sokkal Hohfluh település alatt murvássá, sziklássá változott, de a 10-12% lejtő ellenére is gond nélkül ereszkedtünk, néha zsibbadó ujjakkal, melyeket a fékkarok nem engedtek vérhez jutni. A sziklás út kb. 2,5 km után ért véget, amikor megérkeztünk Meiringenbe, ebbe az 5.000 fős nem városba (falu?).

 

A hegyoldalból legurultunk a főútra, amin balra fordultuk, és végig korzóztunk rajta lassú menetben, nézelődve. Don Cobranco még elrendelte a jó szimatú Sherlock Holmes szobrának megtekintését, mely a Conan Doyle téren állt,a Sherlock Múzeummal együtt. A történetbe nem megyek bele részletesen, annál is inkább, mert nem vagyok ennek a detektív regény sorozatnak és az írónak nagy ismerője, de a videót meg lehet nézni részletekért.

 

A fényképezés és nézelődés után elindultunk a camping felé, amitől már csak kb. 10 km-re voltunk, viszont majdnem este 7 óra felé járt az idő. Ez azért Don Cobrancot nem zavarta abban, hogy ne a legrövidebb utat válassza, ugyanis 2 nappal korábban, a főúton mentünk, ahol irdatlan forgalom volt, így a döntés értelmében az Aareshluct mellett - egy vélelmezett -kis ösvényre vezényelte a fegyverhordozót, vagyis engem, Sanco Istvánpistit. Nem volt mit tenni átkeltünk az Aare hídján, közvetlenül a hasadék előtt, és nem értettük, hol van itt az út, amit egy bringás jóember javasolt,akiben Jenson Buttont véltem felismerni. Aztán amikor odaértünk, akkor már láttuk, de nem értettük, hogyan fogunk ezen felmenni, mert ez egy kis gyalogösvény volt, szinte végtelen meredekséggel. A majdnem csupasz bringámmal még küzdöttem a 17% meredeken, de amikor 20+% lett, akkor feladtam és toltam is egy keveset. Ekkor ötlött az eszembe egy jó tíz évvel ezelőtti munkahelyi túra a Lillafüred feletti hegyekben, ahol hivatalos túravezetővel mentünk és már az 5-6 éves gyerekeknek is feltűnt, hogy valami nincs rendben, valószínűleg eltévedtünk. Ez az előzmény volt, amiért ezt felemlegetem, az a túravezető reakciója volt erre a felvetésre, idézem „A túrázó nem téved el, csak új utakat fedez fel”. Na pont így éreztem én is, hogy nem tévedtünk el. A legdurvább részen – most néztem a GPS adatokat – 176m vízszintes haladásra 38m szintemelkedés jutott, ami 21,5% emelkedést jelent. Volt még egy hasonló szakasz, összesen 86m szint lett, ami már nem hiányzott, ráadásul olyan úton, amit még a kihívást szerető zergék is elkerülnek. Végül felértünk a tetőre, ahol egy kisebb embercsoporttal találkoztunk, akiken mindaddig nem láttunk semmi furcsát, amíg meg nem látták, honnan jövünk, ekkor a csodálkozástól tarkóig szaladt szemöldökük, így viszont furcsa látványt nyújtottak. Kis idő múlva becsatlakoztunk a főútba, ahol egyáltalán nem volt forgalom, pedig ezt akartuk elkerülni (végül is sikerült). Innen már csak 2km gurulás volt hátra és megérkeztünk a sátrunknak helyet adó campingbe, ahol mindent rendben találtunk,ami nem is csoda,hiszen a „nagyi” napi 15-ször tart körlebejárást. Összegzésként elmondható, hogy nagyon jól sikerült a kis átmozgatás, mind a látványvilágot, mind a teljesítményt illetően (54km, 1.803m szint), ami különösen a következő napon ránk váró feladatok fényében nem is volt olyan kevés. A terv ugyanis a Grimsel-hágó és környékének felkeresése és bejárása. Este elfogyasztottunk egy jó kis meleg vacsorát amire szükségünk is volt, mert a levegő hőmérséklete – köszönhetően a hidegfront utáni tisztulási folyamatnak – szinte zuhanni kezdett a nap eltűnése után. Majd megejtettünk egy jó kis melegvizes, pénzbedobós fürdést és már csak a hálózsák hívogató zizgésének kellett addig ellenállni, amíg a töltést elindítottuk.

 

Videó:

 




Kérjük, írja meg véleményét:

Vélemény írására csak a regisztrált felhasználóknak van lehetőségük. Amennyiben hozzá szeretne szólni a cikkhez, kérjük regisztráljon, és jelentkezzen be.


Felhasználó név:
Jelszó:
  
Szöveg:
Kérjük írja ide a képen látható karaktereket:

Blog

« 2018. augusztus »
H K Sz Cs P Sz V
0102030405
06070809101112
13141516171819
20212223242526
2728293031




Legaktívabb bloggerek
  • cobranco - Az utóbbi egy hónapban 1db blog bejegyzés.






Francia Alpok 2017. Francia Alpok 2017.
Távolság: 980 km
Szintkülönbség: 11000 m
Nehézségi fok: 8
Albán-Anzix 2017.
Távolság: 999 km
Szintkülönbség: 12000 m
Nehézségi fok: 8
Alpok kommandó 2016.
Távolság: 590 km
Szintkülönbség: 7200 m
Nehézségi fok: 8




Velo.hu bringamagazin.
Biciklis hírek, tesztek, felszerelések, túrák és apróhirdetések