Blog Alpok-Expedíció 2.rész: A "legmagasabb út Európában" ?? /Blog+Videó/
3 nap (2014.08.13. szerda,40km,555m szint)
Egész éjszak szakadt az eső, időnként felkeltünk megnézni, hogy éppen hol csepeg be a víz és onnan áttelepíteni a zsákokba zárt értékeket, ruhákat, kamerákat, akkukat, egyszóval mindent. A nagyon „pihentetőre” sikeredett éjszaka után, reggelre sem változott semmi, vigasztalanul esett, a felhők szinte a földet súrolták, ráadásul a szél is rángatta a sátrat, amibe továbbra is beszivárgott az égi áldás. Egy darabig elütöttem az időt, végre sikerült közvetlenül a felkelés után megreggelizni, ahogy itthon szoktam. Aztán megtízóraiztam,de az eső csak nem csitult, közben Cobranco bringás órájában végleg megadta magát az elem, szerencsére ebben az évben mindent vittem magammal még CR2032-es elemet is, amivel próbáltam feledtetni a 2013-as évet, amikor amit lehetett itthon, vagy az autóban hagytam, Dél felé mintha kevésbé esett volna, meg mintha egy kicsit világosabb lett volna, de ezt az érzetet betudtuk a kerékpározási vágy torzító hatásának, mert már nagyon mentünk volna. Ez a legalább fél napos késés felborította a terveket, ami szerint estére Jausiers közelébe kellett volna érnünk, a következő napi Bonette (2.802m) támadáshoz.
A csúszás miatt már láttuk, hogy ez nem fog sikerülni (a szállás kb. 80km-re volt Jausiers-től és még lesz egy hágónk is), de azért jó lett volna legalább délután menni. Aztán valahogy 13:00-ra hirtelen csend lett, már megszűnt az eső ujjainak dobolása a sátortetőn és kifejezetten világosabb lett, így eljött az ideje a sátor elhagyásának, először csak szétnézés jelleggel. A látvány nem volt szép, de leagalább nem esett, a föld állagát biztosan megirigyelték volna a mangalicák, hiszen olyan lágy jól túrhatóvá vált, ahogy megálltunk egy helyben, egy idő után belesüppedtünk és a cipő talpa alól feltört a víz. A környező hegyeket, mint menyasszony arcát a fátyol takarták el a gomolygó felhőfoszlányok. (Én ezt a látványt nagyon szeretem itt az Alpokban, de nem bringatúra közben.) Az azért megérne egy szakmai értékelést a meteorológusok részéről, mi módon sikerült ilyen jól az előrejelzés, ott az Apokban, itthon meg nem sikerül ilyen jól általában. A hosszúra nyúlt – lusta leírásokat tartalmazó – bevezető után, hirtelen felgyorsultak az események, már az ég kékje is ki-kibukkant, gyorsan lebontottuk a vizes sátrat és útnak indultunk valamivel 14:00 óra után. Ekkorra már az égy nagyobb fele kék lett gyorsan mozgó felhők csak néha takarták el a napot. Sajnos az orkán erejű szél, - ami a hideg frontot kísérte – „furcsa” módon teljesen szemből fújt, bármerre is kanyarodtunk. Gondoltuk, hogy az emelkedő megkezdése előtt még az élelmiszer készleteket jó lenne feltölteni, de Embrun városában a Spar csak 15:00-kor nyitott volna ki, csak a boltos néni kicsit elaludt, így növelve a késésünket. (azért 15:20-ra megjött) A mai módosított terv a következő volt: a Durance és a L’Ubaye folyók összefolyásánál létrehozott mesterséges tó (Lac de Serre-Poncon)– közelről történő – megtekintése, majd a Sause-Du-Lac településen lévő kilátópontig feltekerni, majd a tó mellett a L’Ubaye folyásán felfelé haladva eljutni addig ameddig lehet. Embrunt elhagyva átkeltünk a befolyón (Durance) és rögtön letekertünk a parton lévő szabad strandra, ahol a már nagyon vágyott fürdőzést végrehajtottuk.
A víz elég hidegnek bizonyult, de ahhoz képest, hogy ez két hegyi folyó vizét gyűjti össze, 780m magasan fekszik és egész éjszaka esett, elviselhető volt.Cobranco úgy beúszott,hogy már-már szem elől tévesztettem,volt víz rendesen. A látvány pedig leírhatatlan volt, a víz égszínkék, mondhatni „valószerűtlenül kék”, az ég szintén, a nap szikrázóan sütött, az északi oldalán pont ott ahol fürödtünk 2.500m magas hegyek. A látványon túl a fürdés – tisztálkodási vonatkozása - is fontos volt, hiszen utoljára testünket víz – az izzadtságot leszámítva – 4 napja, még otthon érte. A szárítkozás nem volt kellemes, mert éppen amikor sütnie kellett volna a napnak, Ő inkább elbújt egy felhő mögé. Indulás és egy kisebb domb megmászása után értük el Savines-le-Lac települést, ahol egy impozáns híd vitt át a tó északi oldalára, mi csak a közepéig tekertünk be a látvány miatt,na az volt rendesen, Cobranco forgott körbe,mint a webkamera,kezében a kamerával,ami ugyan nem webkamera volt,de szinte lényegtelen is, az egyetlen probkéma az volt,hogy majdnem ott maradtunk az óriási forgalom miatt, mert nem tudtunk percekig átmenni a túloldalra. Ezért a járdán visszatoltuk a bringákat és folytattuk utunkat, amit innen már kemény emelkedők jellemeztek. A meredekség 6-8% között ingadozott, de a szembeszél miatt nehezebbnek érződött. Ahogy mentünk egyre magasabbra egyre terepasztalszerűbbé vált a tó és környezete. A híd, amin nem régen mentünk át, már csak gyufaszálnak látszott, rajta az autók pedig már nem alkottak egy pixel nagyságú objektumot, emiatt nem is láttuk őket. Az út dél-nyugat felé tartott, a bumeráng alakú tavat délről ölelő hegy északi oldalán, majd mikor elértük a legmagasabb ponton kialakított kilátó pontot, onnantól dél-kelet felé ereszkedett le az L’Ubaye völgyébe.
A kilátó pontról – nevéhez híven – kilátás nyílt a tóra. Na, de milyen kilátás? Szavakkal leírhatatlan fantasztikus látvány fogadott, a mélyben kb. 250m-rel alattunk a nagy kék tó, felettünk a még nagyobb, még kékebb ég, tőlünk nyugatra az óriási 160m magas völgyzáró gát. A nagy szél fehér fodrokat vetett a víztükörre, na szóval szép volt. Sajnos nem maradhattunk sokáig, mert a következő napi program teljesíthetőségét is szem előtt kellett tartani, így elkezdtük az ereszkedést. A lefelé vezető út teljesen más jellegű volt, mint felfelé, itt látványosan szerpentinezve közelítettük meg a L’Ubay völgyét, miközben a lenyugvó nap, lapos fényétől még „valószerűtlenebbül” kék tóban gyönyörködhettünk. Úgy forogtunk körbe-körbe mint a ringispil,követve a szerpentint,minden kanyarban más és más a látkép,kattogtattuk a fényképezőgépet úgy,hogy majd szétesett. Ahogy közeledtünk a víztükörhöz egyre nyilvánvalóbb lett, hogy még itt, a szélesebben elterülő völgy környékén kell esti táborhelyet keresni, mert a L’Ubay völgye teljesen szurdokos. Meglepődve tapasztaltuk, hogy a tó partján sok autó, sátor, lakóbusz sorakozik az arra alkalmas helyeken, mégpedig nem campingekben, hanem csak úgy vadon. Ebből kikövetkeztettünk, hogy itt valószínűleg szabad a vadkemping ezen felbuzdulva egy alkalmas helyen lementünk a partra, ahol találtunk is megfelelő helyet, igen ám, de ott égett egy tábortűz, de ember sehol. A távolból egy angol hang tudatta velünk, hogy nyugodtan maradjunk ott és használjuk a tüzet bátran. A hang gazdája kb. 30m-rel odébb sátrazott a családjával és már ott is gyújtott tüzet. Cobranco még szalonnát is sütött,én éhesebb voltam annál, hogy ennek eredményét ki tudtam volna várni, emiatt egyedül megvacsoráztam, amíg Ő úszott egyet a tóban.Saját bevallása szerint kellemes volt a víz.Igenám,de ki is kell jönni... Én ezt már nem kívántam, mert a levegő hőmérséklete 10 fok körül alakult, én pedig közelebbi rokonságot ápolok a hüllőkkel, mint az emlősökkel, legalábbis hőmérséklet szabályozás szempontjából. Vacsora után hirtelen elaludtam, félfüllel ugyan még hallottam,ahogy Cobranco a tábortűznél kommunista mozgalmi dalokkal szórakoztatja saját magát,amit egy korábbi igéretemnek megfelelően nekem kellett volna előadni, de,mindegy,az előző éjszaka és délelőtt jól kipihentük magunkat, ezért szükség volt a „nagy” nap előtti újabb pihenésre.
4. nap (2014.08.14. csütörtök, 93,8 km, 2106m szint)
A korai ébredés ellenére már hét ágra sütött a nap, a tó felett misztikus köd jelezte, hogy a levegő jóval a víz hőmérséklete alá hűlt le, a levegő alacsony hőmérsékletét a sátorban is éreztük. Mivel fa alatt állt a sátor, így szerencsére nem lett nedves, ezzel időt takarítottunk meg, mert nem kellett szárítgatni.
A gyors csomagolás után negyed kilenc felé pattantunk kerékpárra és indultunk neki a 2014-es bringatúra király etapjának. A terv szóban elmondva végtelenül egyszerű volt, a szállástól kb. 38km és mintegy 450m szintemelkedés után kezdődő Col de la Bonette (2.802 m) hágót kell leküzdeni, amit a franciák nemes egyszerűséggel a legmagasabban fekvő hágóútnak neveznek Európában. Aztán a túloldalon már csak le kell gurulni, addig ameddig az idő engedi, még szerencse, hogy nem valami bonyolult átláthatatlan dologra vállalkoztunk, a szállás 800m-en volt a cél 2.802m-en, tehát nettó 2.000 m szint, 40kg-os bringákkal, de hát teher alatt nő a pálma. Indulás után az egyre szűkülő L’Ubay szurdokban haladtunk,rögtön egy korom sötét valamikori vasúti alagútban vakoskodtunk. Amikor éppen nem alagútban jártunk, akkor az ég csodálatos kéken pompázott, a nap igen élesen sütött, de a levegő nem nagyon akart melegedni. Azt beszéltük Cobrancoval, hogy célszerű lenne kiírni egy pályázatot az ég kékjének jelzőinek bővítésére. Jelenleg ilyeneket használunk, szikrázóan kék, csodálatosan kék, - ötletesen – ég szín kék, hihetetlen kék, valószerűtlenül kék. Javaslatokat az cobranco.atw.hu honlapon várjuk. Az út jó minőségű, de a hullámvasutat meghazudtoló vonalvezetésű volt, fel-le lifteztünk, ami nem nagyon hiányzott a nagy hegy előtt. Barcelonette (kis Barcelona) előtt leltünk egy Aldit, ahol a szokásos bevásárlást megejtettük. A forgalom kezdett idegesítő mértéket ölteni, bent a városban valami ünnepi kirakodó vásár miatt gyakorlatilag nem lehetett mozdulni, pedig érdemes lett volna a belvárost megnézni, mert nagyon jól nézett ki.
A várost elhagyva a Parpallion gerinc 2.500-3.000m magasságú csipkés vonulataiban gyönyörködhettünk. Úgy nézett ki, mint egy pattintott kőből készített dárdahegy, csak oltári nagyban, vagy ahogy a hangyák látnák. Egy idő után meguntuk a nagy forgalmat, meg már majdnem 11 óra lett, így megálltunk a folyó partján reggelizni egy nyomokban feketefenyőket tartalmazó parknál. A víz zsibbasztóan hideg volt, de itóka hűtésére pont megfelelt.Cobranco ugyan elgondolkozott egy csobbanáson,de aztán győzött a józan ész. Kaja után kisvártatva, 12 óra körül értük el Jausiers-en belül a Bonette-re induló útelágazást és vágtunk bele a nagy menetelésbe, ezt nem lehet klasszikus hágómászásnak nevezni, mert azt reggel lett volna célszerű megejteni, de mi csak délre értünk ide. A hágóút eleinte 6-7 % meredekséggel indított, nem tűnt túl nehéznek, de nem akartuk elkapkodni, óvatosan mentünk, nehogy a végére elfogyjunk. Nem csak a napi szintemelkedés – valahol 2.100m körül alakult – hanem a hágó tetejének magassága is erősen befolyásolja a nehézséget, mivel 2.000m felett már érezhetően csökken az oxigén mennyisége. Menet közben volt időm gondolatban elkalandozni is a látvány befogadása mellett, ami 2.000 m alatt nem volt különleges, talán csak a növényzet mennyisége. Ja elkalandozás, azon morfondíroztam, hogyan lehetne érzékeltetni a felmálházott kerékpárral történő hosszú idejű mászás nehézségeit és íme az alábbiakat ötlöttem ki : /Megjegyzés: "Istvánpisti okoskodik" című rovatunk következik,gyenge idegzetűek kihagyhatják :)/ Szóval... A csupasz biciklivel (14kg) együtt kb. 82 kg a tömegem, a málhás bringával meg kb. 108kg, ami kb. 32%-os többletet jelent. Tehát, ha feltesszük, hogy ugyanolyan erőkifejtéssel (teljesítmény leadással) tekerek mind a két esetben, az azt jelenti, hogy a pótos IFA-val 32%-kal lassabb leszek felfelé. Igen ám, de ekkor a menetidő is megnő 32%-kal, ami azt jelenti, hogy ennyivel tovább kell ugyanazt a teljesítményt leadni, mint a csupasz kerékpárral, ami viszonylag egyszerűen belátható, nem nagyon tartható.
Emiatt még egy kicsit tovább kell csökkenteni a sebességet, vagyis kicsit kisebb erőkifejtéssel kell menni a megpakolt eszközzel. Ez nyilvánvaló mindenkinek, aki már próbált olyan sebességgel futni pl. 1.000m, mint ahogy 100m-t tud, tehát max. erőbedobással. Három szóval lehet jellemezni a helyzetet, nem fog menni, mert az élő szervezet ilyen, minél közelebb van a maximális „erőhöz” a leadandó teljesítmény, annál rövidebb ideig képes rá. Ezzel nincs is baj, tegyük fel, hogy 40%-kal kellene visszavenni a teljesítményt ahhoz, hogy még a hullamerevség beállta előtt felérjünk a csúcsra. Itt jön a hágómászás újabb korlátja, a meredekség és az áttétel és az edzettség viszonya. (Ezért látják a kívülállók, hogy málhás kerékpárral lassan mennek a riderek, de kipróbálás után gondolom más lenne a véleményük.) Mert hiába tudja az ember, hogy vissza kell venni ahhoz, hogy végig tudjon menni, ha már nincs hova visszaváltani és olyan lábfordulaton kell erőlködni, ami az erőt felőrli. Itt jut szerephez az edzettség, amit szerintem csak hegyen lehet megszerezni, a síkon való tekeréssel nem teljes értékűen. Igen ám, de kis hazánkban nincsenek olyan emelkedők, mint az Alpokban, így nehéz a rákészülés, de itt a helyszínen 2-3 hágó után már nem okoz gondot a súly és a hosszú meredek emelkedő. Én éppen azért használok MTB-t, mert egyrészt ilyen van otthon, másrészt ennek a váltó kiosztásához vagyok szokva (ezzel szoktam edzeni, túrázni), ez passzol a pörgetősebb stílusomhoz. Nem tudom mit tudnék kezdeni egy üres országútival, annak nagy áttételeivel itt a hegyen, lehet hogy semmit, viszont a pörgősebb tekerésnek is van előnye, nem terheli annyira a térd ízületeit. Le sem merem írni milyen áttételeim vannak, mert vannak olyanok, akik emiatt lenézően legyintenek, ja azzal bárki fel tud menni a hegyre. Már talán a videókon is elhangzott, talán én is írtam róla, hogy ezek a túrák elsősorban nem teljesítmény túrák, de van azért sport értékük, de nem ez az elsődleges motiváció, hanem az élvezetes látványos vidékek felkeresése, és mi tagadás az Alpokbeli hegyi utak megfelelnek ezeknek az elvárásoknak. Sokszor én is sóvárogva nézem a könnyű bringával elhúzó emberkéket és megfordul a fejemben, hogy milyen jó lenne egyszer-kétszer nekem is kipróbálni sport módban a hegyet. Bár 2014-ben éppen sikerült ilyen túrát tenni a 4. Glockner túrámon, ami nagy élmény volt. Na akkor vissza a lényeghez,indulás fel... persze némi adatrögzítés után,amivel most nem untatom a nagyérdeműt,van olyan híres ez a hágó,hogy akit érdekel úgy is tudja,ha meg nem,majd utánanéz.
Nem dúrva,de a szerpentineknek köszönhetően gyorsan tárul a táj visszafelé. Eleinte együtt tekerünk,majd kicsit szétszóródunk,mindenkinek/jelen esetben kettönknek/ megvan a maga tempója,de azért látótávolságon belül maradunk. Persze egy-egy fotó erejéig bevárjuk egymást,kis pihi, dumcsi,aztán mindenki megy a maga útjára. Miközben hihetetlen számú kerékpárossal találkoztam,tudjuk a Bonette a kerékpárosok mekkája,bringás körökben van az a mondás,hogy aki valamit is ad magára, annak az életben egyszer el/helyesbítek fel/kell ide jönnie. Szóval bringásból volt dögivel,de sajnos motorosokból még több. Én nem vagyok olyam megengedő a motorosokkal, mint – újabban – Cobranco, nem az zavar, hogy megelőznek, hanem továbbra is a zaj és a bűz, amit kibocsátanak. Az út kitartóan 9% feletti meredekséggel haladt az ég felé,már a 2.000m feletti magasságot is elhagytam, de a zöld növényzet még mindig kitartott, sőt még fenyők is elő-előfordultak, hát hiába, már eléggé délen vagyunk. Egy kanyarból kibukkanva – az Isoard után már megint – fotósokkal találkoztam, akik minden bringáról készítenek távolról közelről 3-4 fotót, majd amikor odaér az alany, akkor a kezébe nyomnak egy kis kártyát, amin rajta van a cég neve és elérhetősége, ahonnan meg lehet rendelni az elkészült műveket. Itthon megnéztem, olyan 20-30 Euro a tarifa, persze mérettől és attól függően tud nőni, hogy nyomtatva kéri-e valaki, vagy csak elektronikusan. Ahogy néztem, ez nem lehet túl nagy üzlet – vagy csak jól palástolják -, mert eléggé ütött-kopott autókkal járnak a hegyre dolgozni. Hiába hangzik jól, hogy már túl vagyok 2.000m-en, de még volt hátra 800m, - ami annyi, mintha Gyöngyösről kellene Magyarország tetejére, a Kékesre felmenni, - vagyis már a felét letudtam a teljes emelkedésnek. Olyan, 2.100 m magasságtól már ritkulni kezdett a növényzet, főleg a fák tünedeztek el, a sziklás talaj egyre többször bukkant ki a zöld fűből, de a táj még mindig teljesen élvezhető volt. Egy sötét vizű tó (Lac des Eissaupres) tükrében visszatükröződő hegyek és a környező csúcsok látványában gyönyörködtem 2.300m körüli magasságban és azzal vigasztaltam magam, hogy már csak 500m van hátra. Na nem azért mert meguntam a látványt, vagy végletesen elcsigázottá váltam volna, hanem csak a szokásos számolgatás, hiszen 150-200m szintenként megálltam, ittam, fényképeztem gyönyörködtem, aztán 1 perc múlva indultam is tovább.
Szinte hihetetlen, hogy ilyen magasságban milyen jó minőségű út vezetett, még belegondolni is fárasztó mi munka volt, amikor megépítették ezt az utat. A tó után egy balos ívű kb. 1km hosszú elnyújtott kanyar vezette be a Restefond erődig (2.550m) tartó látványos szerpentines útszakaszt. Az erődöt az első és második világháború között építették a franciák a lehetséges olasz támadások kivédésére, a Maginot vonal meghosszabításaként. A gazdasági válság miatt óriásira növekedett munkanélküliség felszívására is alkalmas hatalmas építkezésekbe kezdtek akkor a frankok, bár így utólag azt gondolom, jobb lett volna valami termelő beruházás, bár ők nyilván jobban látták ezt, hiszen az olaszok és a németek részéről is tapintható volt a fenyegetés. Aztán a II. világháborúban nem volt túl nagy szerepe ennek az erődítménynek, nem a harcokban vált leharcolttá, mint ahogyan láttam, hanem az idő vasfoga fájt rá. Úgy egyébként volt még lépten-nyomon mindenféle lőállás,meg bunkerbejárat,leroggyant harci infrastruktúra,csak,hogy ne unatkozzunk. Az erőd után újra változott az vonalvezetése és a táj is, újra hosszú elnyújtott vége láthatatlan emelkedőket meghódítani, hogy lassan „
Az égben lebegők csarnokát” is meg tudjuk majd érinteni. Egy balos kanyar után 2.650m körül már feltárult a közvetlen cél a Bonette, a maga furcsa látványával. A növényzet már-már megszűn az út mellett, a hegy pedig…Remélem, a hegy szelleme nem fog megsértődni, ha azt mondom elég sivár a lakhelye, sokkal jobban emlékeztet egy nagy meddőhányóra, mint bármi másra. A Hold-béli tájra emiatt a kies, és a kietlen jelző is pontosan ráillik, milyen érdekes a magyar nyelv, hiszen a kies szó fosztóképzős alakja is ugyan azt jelenti. „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj” és ha fentről nézzük, akkor a hágóút egy ráját formáz, aminek mi a farka jobb oldala felől közelítünk a feje irányába. A franciák – mint „normális” nacionalista társaság – mindenben szeretnek nagyot mondani főleg, ha az adott dolog az övék. Így jártak el a Lac de Serre Poncon tó és a Bonette esetében is, ez utóbbit - nemes egyszerűséggel - a „legmagasabb út Európában” büszke címmel tüntették ki. Azért egy kis furfangot bevetettek, mert a normál tranzithágó része 2.700m körül megy át, ami nem a legmagasabb, emiatt mint egy nyakkendővel körbetekerték a hegyet, így érve el a 2.802m-es magasságot. Önmagában ez sem lenne a legmagasabb, de tranzithágónak már az. Így már megfelelnek a módosított dakota mondásnak, ami szerint „ nem elég nagyot mondani, furfangosnak is kell lenni a megmagyarázás során” Mi nem elégedtünk meg a „kicsi” 2.700m-es magassággal, hanem megnéztük a rája fejét is, mondhatjuk rája hágtunk. Az utolsó 800m – nem szintben – igen komolyra sikeredett, a GPS szerint 12-14% meredekségű volt, kicsi híján meg kellett állni, de végül csak kiszenvedtük. A hágón nagy tömeg fogadott, főleg elégedett motorosok tolongtak a rája-tojás alakú kődarabra helyezett fekete kőtábla előtt, hogy minél többször megörökíthessék az óriási fizikai teljesítményüket jelenlétüket. Valahogy csak sikerült nekünk is közel férkőzni hozzá és elkészültek az elmaradhatatlan fényképek. Cobranco úgy gondolta, ha már itt vagyunk, akkor Ő felmegy a 2.860m magas csúcsra is, ahol egy kilátó pontot építettek ki a franciák. Én lent maradtam, nehogy egy lopós elvigye a bringákat. Várakozás közben egyre hűvösebb lett, a szél is élénk volt, muszáj volt egy halom ruhát magamra szedni, a fagyhalál elkerülésére. A kilátás nagyszerű volt, de már nem nagyon tudok jelzőket citálni, legyen elég annyi, lélegzet elállító,de persze nem a Bonette-kúp felé... ...sokkal inkább a másik irányba.
Kattintottam egyet Cobrancoról is, amint ott hegyel a hegyen,van fent egy kiépitett kilátó,onnan aztán tényleg ellátni a világ végéig is,persze kell hozzá a jó idő is,ami megvolt,Cobranco intézte. A sok nézelődés, száj-tátás után fél hat felé kezdtük meg az ereszkedést, a Nizza felé vezető oldalon, ahol egy rövid szakaszon 16% meredekséget mértem, igencsak kellett húzni a fékeket, nehogy hiper-űr sebességet érjek el.Szóval lehetett száguldani,Cobranco többször is dalra fakadt,illetve jelen esetben "sanzonra",helyesbítek "francia sanzonra",bár nem tudom van-e más "sanzon",mindegy,nekem van olyan szerencsém,hogy ezeket a rögtönzött zöngeményeket ott nem hallom élőben a menetszél miatt,akit érdekel a filmben meghallgathatja,de erősen nem ajánlom:). Eleinte az tűnt fel, hogy az út mellett 2-3m magas vastag facölöpök álltak 40-50m távolságban, utalva arra, hogy bizony télen ezekre kell hagyatkoznia a hómaró sofőrjének. Biztosan voltak a felfelé vezető oldalon is, /persze,hogy voltak,még fényképet is csináltam/,de ott valahogy nem tudatosodott bennem. A gurulás a felső részen különösen látványos volt, ami a felhőtlen ég és a vízszintesen hátulról sütő napnak lehet betudni, mely a velünk szemben lévő hegyeket nagy kontraszttal világította meg. Többször megálltunk álmélkodni, gyönyörködni, vagy csak érdekességet megtekinteni, mint amilyen a Camp des Fourches (2.270m) katonai barakkjai, melyek szintén a Maginot vonalhoz tartoztak.Itt is az enyészetre hagyták az épületek bontását, illetve azok romjait, de így is hátborzongató volt beleélni magunkat az itt állomásozó valamikori katonák helyzetébe.
A romokat elhagyva egészen csodálatos szerpentin kanyarok sorozata jött, egyik a másik után, még a kesztyűnek való szőrös füttyögő /mormota/is tiszteletét tette. Mielőtt 1.650m körül elértük a folyó-völgyet, még 1.900m magasan áthaladtunk egy településen, melynek házait már 2.500m magasból is láttuk. A falu után az út minősége romlani kezdett, hullámos, ragyás lett, és sajnos a – szinte bontatlan – kólám nem bírt már kapaszkodni, így egy újabb lónyállal lettem szegényebb, mert lezúgott a folyó völgybe, nevezetesen a Tinée medrébe (bár inkább ez guruljon el, mint a gyógyszerem). Minden évben történik ilyen malőr, - talán nem véletlenül – szinte mindig a frankoknál, talán fel kellene újítani az utakat, vagy nekem kellene jobban odahegeszteni a flakont. (ezen még dolgoznom kell) Volt még néhány meredekebb rész,de igazság szerint ez már minket vajmi kevéssé érdekelt,mivel vágtáztunk lefelé.
A folyó mellett vezető útra már csak néha jutott az esti nap fényéből, miközben tovább bukdácsoltunk a hullámos úton. Néhány kilométer után elértük St. Etienne de Tinée települést, és felcsillant számomra a remény, hogy valami itókát vegyek. A település kellemes látványú, hangulatos helynek tűnt, de sokat nem időzhettünk, mert már kezdett sötétedni. A bolt keresése közben eljutottunk a főtérre – ahova irányítottak minket – és beszereztem 2 ercsiért a fél liter levet. Lányos zavaromban nem zártam jól be a táskát – sehogy se zártam be, a zippet se húztam be – emiatt majdnem elhagytam az életmentő kesztyűmet, de egy lelkes hölgy odaadta Cobranconak, így mentve meg engem a következő szakaszok fagyhalálától. Innen is köszönöm! A települést elhagyva belefutottunk egy 10%-os emelkedőbe – szerencsére csak 20m szint volt -, ami nem nagyon hiányzott már.Igaz egy útmenti vízesés kicsit feldobta a hangulatot. Aztán megtaláltuk a bringautat fél nyolc felé és azon haladva abban reménykedtünk, hogy a kiszélesedő völgyön találni fogunk sátorhelyet. Egy két sanszos hely megtekintése után,melyeket Cobranco lektorált, a folyó árterében található fákkal körülvett területre szavaztunk és negyed kilenckor nekiláttunk sátrat állítani és vacsorát készíteni.Megint a forró levesre esett a választás,mivel a nullát csapdosta a hőmérő higanyszála,talán még nem alulról,bár ebben nem vagyok biztos. Az időleges mederben nagy gömbölyűre kopott kövek szolgáltak asztal és székként, így téve komfortosabbá a vadont.Volt egy hangulata az egésznek,egy tábortűz még dobott volna rajta,de észrevétlenek akartunk lenni.10 körül bevackoltunk a sátorba,a fárasztó nap élményei kavarogtak a fejemben, aláfestő zeneként a patak csobogása, mint egy esti mese álomba ringatott.
Cobranco Videó:
Kérjük, írja meg véleményét:
Vélemény írására csak a regisztrált felhasználóknak van lehetőségük. Amennyiben hozzá szeretne szólni a cikkhez, kérjük regisztráljon, és jelentkezzen be.