Blog Bringatúra Északon: Helsinki - Nordkapp - Stockholm
HELSINKI - NORDKAPP – STOCKHOLM
Nulladik nap: Miskolc – Budapest, Liszt Ferenc repülőtér /202 km/
Hajnali négy óra, a megszokottól némileg korábbi vekkercsörgés, de hozzá kell szokni az elkövetkező időben az ennél még durvább ébredésekhez. Az előző este összepakolt felszerelés hamar Viktor vállán landol, miközben a Kedvesem a hűtőt szabadítja meg a finomságoktól. Még egy kis tanakodás a felmálházásnál, aztán egy utolsó ölelés a szeretteimmel. Mind a hárman tudjuk, hogy nem lesz egy megszokott kaland, ami vár rám, de a szemekből bizalmat olvasok ki, mely némi szomorúsággal keveredik.
Magam előtt lebegtetem a célt...
Nekilendülök a város ébredező utcáinak, s a felkelő nap sugarainál - bemelegítésképp - elkezdem megmászni a harsányi út tízszázalékos emelkedőit. Hirtelen eszembe jutnak az elmúlt idők túráinak hasonló nekifeszülései, hányszor is csorgott rólam a verejték mire feljutva az első „hágóra” visszatekintettem szeretett városom áttetsző párába burkolózott látképére. Aztán még néhány combos emelkedő és dermesztő lejtőzés és már az ábrányi bányaúton kerülgethetem a kátyúkat. Szusszanok egyet mielőtt a hármas út zúzalékos padkájára irányítanám a járgányomat, majd erős pedálozásba kezdek, hogy minél előbb átvergődjek e tiltott szakaszon. Mezőkövesd, Zsóri és Szihalom némi lazulás, hiszen itt kerékpárút nyújt védelmet a géppel hajtott járművekkel szemben, de aztán újra padkázás. Füzesabonyban elfogyasztom az első adag sült oldalast némi zöldséggel, majd nekivágok a harmincegyes megsüllyedt, kátyúkkal terített vonalának, mely elkísér egészen Pest közelébe. Hevesbe érve váratlan meglepetés fogad útfelbontások sorozatának formájában. A 35 kilométerre fekvő jászsági fővárosig legalább húsz szakasz van egyirányosítva. Autóval és kerékpárral közel harminc éve járok erre, de ilyen komoly felújítást még soha nem tapasztaltam a hon talán legrosszabb főútvonalán. De miért pont most kellett ezt elkezdeni?? Gyorsan átgondolom a helyzetemet: ha szabályos akarok lenni, akkor elindulok a sorral, és amikor a szembejövők elérnek, félreállok, majd újra elindulok és addig tekerek amíg a következő sor utolér, majd megint félreállok… hát így nem fogok haladni, vagy feltartom a többieket. Szerencsémre a terelő táblák sora és a felszedett aszfalt közt általában maradt egy-másfél méter csík, amit kihasználva roboghatok tova, a váltakozó forgalmat nem zavarva. Közben a forgalommentes időszakokban visszamerészkedem a forgalmi sávba is, olykor földúton, de a vadiúj aszfaltozást sem hagyom parlagon heverni. Lassan túljutok ezen a szakaszon és naivan arra gondolok, hogy visszafelé talán már új úttesten száguldoztatok!
Gyömrőnél elhagyom a főútvonalat és délnek tartva közelítem meg a repülőteret. Ekkor már dél elmúlott, rövid ebédidőt engedek magamnak a tikkasztó melegben. Vecsésre beérve első utam az INTERSPORT áruházhoz vezet. A repülőgépre ugyanis be kell csomagolnom a kerót, és ehhez papírdobozra van szükségem, ami ugye nem terem minden fán. Hetekkel korábban megbeszéltem az áruházvezető Viktorral, hogy kaphatok olyan dobozt, melyekben ők kapják a kerékpárokat. Nagyon szívélyesen fogadott, és mikor kiderült, hogy a hátsó kerekem egyik küllőjének szálfolytonossága hiányos, megkérte az egyik kollégáját, hogy legyen a segítségemre. (Ezúton is kifejezném hálámat!) Miután sikerült orvosolni az első komoly technikai problémát, átsétálok a közeli szupermarketbe feltölteni az élelmiszerkészletemet. Kenyérrel és néhány konzervvel felfegyverkezve vissza a kiválasztott dobozhoz. Eredetileg úgy gondoltam, hogy összehajtogatom, majd felkötöm a csomagom tetejére és szépen eltolom a reptérre. Igen ám, de ez a doboz kettéhajtva is olyan terebélyes, hogy esélyem sincs a felrögzítéséhez. Így hát - egyik kezemben a kormány, másikkal a 120x160 cm dobozt vonszolva - elindulok, nem kis feltűnést keltve a hatalmas parkolóban. A négyes főúton átcihelődve elered az eső, nem kis bonyodalmat okozva számomra. Tartva a szétázástól a sebtiben befóliázom a dobozt, miközben felrángatom a szerelvényemet a közeli emelkedőre. Mivel tolva legalább félóra a reptér, ezért a szakadó esőben felülök a járgányra, miközben fél kézzel húzom magam mellett a szerzeményemet…
Végre itt vagyok az indulási oldalon – közben természetesen elállt az eső – bosszankodva látom, hogy a doboz sarkán jókora lyuk tátong az aszfalttal való csiszolódás következtében. Nem kicsit vagyok feltűnő, mikor bevonulok, de határozottan vonszolom a Norwegian társaság irodája elé a cókmókomat. A pult mögötti hölgyek arcán látom az örömöt, mikor lemálházok az irodájuk elé. Egy kissé tartottam a fogadtatásuktól, ugyanis a jegyrendeléskor azt írták, hogy indulás előtt 24 órával küldik e-miailen a jegyet (ami nem érkezett meg), a reptéren való kinyomtatás viszont fizetős (ismerősök szerint). A visszaigazolásom lebegtetve azonban a hölgy megnyugtat az ingyenességről, így kezdhetek csomagolni.
Életemben először szállíttatok kerékpárt, elméletben nagyon otthon vagyok, de nézzük a gyakorlati oldalát: a kerekeket ki kell szedni és a gumikat leengedni - a légnyomás miatt. Ha olajos lenne a telóm, akkor azt is le kellene elvileg engedni, de szerencsére nem az. A pedálokat leszerelni és a kormányt síkba fordítani és mehet a dobozba, ahol gurtnival összekötözöm a részeket, majd néhány kiegészítőt még becsempészek, természetesen erősen a vázhoz rögzítve. Miközben a hatalmas dobozt többszörösen tekerem át ragasztószalaggal, fél szemmel látom, hogy gyülekeznek a beszállóhelyen az emberkék, és mivel jó helyre pályáznék, így rögvest átcincálom a túlméretes pakkomat a sorok között. Visszamegyek a többi cuccomért, majd az előre eltervezettek szerint összecsomagolom a motyómat, aztán zsugorfóliával körbetekergetem a nagy táskámat. Kissé izgulva dobom rá egy használaton kívüli mérlegre a gombócot, majd bosszankodva látom, hogy még másfél kiló kaját hozhattam volna. Mivel nagyon hamar sikerül becsekkolnom, így a tranzitban több mint három órám van. Az indulásig próbálkozok csatlakozni az internetre, nem sok sikerrel.
Így kell szétkapva elcsomagolni a kerót
Hamarosan a pesti est csodaszép látképében gyönyörködhetek az égből, majd szalagszakadás.........egy erőteljes bakkanás hoz vissza a valóságba. A landolás örömét némileg beárnyékolja az ablakra csapódó esőcseppek látványa, de bizakodó vagyok, hogy reggelre már csak egy rossz álomként érem meg mindezt. Mire előkerül a dobozom, már csak egy francia pár várja a csomagját az érkező oldalon, de némi bizakodásra ad okot a túlsó sarokban várakozó fiú, hiszen terveim szerint itt aludnék pár órácskát. Kezdem összeszerelni a járgányomat, közben eszmecserét folytatok az időközben bringájukhoz jutó fiatalokkal, akik finn körutat terveznek. Hamar összerakom kerót, a srác még a csomagolásnál jár, beutazáskor teljesen szétkapta a bringákat (váltókat, kormányt leszerelte, minden egyes darabot becsomagolt és a vázakat is körbevette csőszigetelővel). Egy nyugodt sarokba megágyazok, miközben fél szemmel figyelem a biztonsági őrt, aki fel s alá sétálgat, de látszólag semmi ellenvetése nincs az alkalmi szállásom ellen. Hát… jó messze kerültem hirtelen, de már itt vagyok eltökélten…
1. nap: Helsinki - Jyvaskyla /295 km/
Nyikorgásra, dübögő bőröndök hangjára ébredek, a 6-7 szalag közül pont a mellettem lévőt üzemelték be a hajnal fél négykor érkező járat utasainak. A három órás alvás kevésnek bizonyult, de hamarosan jelez a telefonom is, így feltápászkodva félrehúzgálom a motyóimat a bőröndjeikre vadászó tömeg elől és próbálok valami emberi formát magamra ölteni. A francia bicajosok szerencsésebbek, mert békésen szunyókálnak a túlvégen, bár lehet, hogy csak néhány perce végzett a srác a nagy generállal. A tömeg elvonul, de én is csak az ajtóig jutok, ahol szomorúan konstatálom a szakadó esőt. Arról nem volt szó, hogy reggel sötét van, mindössze hat fok és még fúj a szél is... de elég rendesen… az esőről már nem is beszélve. Jó lenne a meleg és száraz váróba még visszamenni, de igen hosszú etap áll előttem, és estére várnak a vendéglátóim. Beöltözködöm az esőelleni védőruhába, de a speciálisan átalakított kamáslimat sehol nem találom. Ez nem kis gond, hiszen a cipőm az első percekben átázik nélküle, és ebben a hidegben könnyedén felfázhatok. Még egyszer áttúrom a táskákat, de nem találom sehol. Gyorsan kiürítek két nylonzacskót, ezek a zoknira húzva némi védelmet nyújtanak a hideg ellen. Az időjárás jelentés sok csapadékot jósolt ugyan, de azért barátságosabb fogadtatásra számítottam.
A repülőtér a város északi részén található, így viszonylag egyszerű volt megtervezni a kivezető szakaszt, ami a fejembe rögzült. A második kereszteződés után elterelés vár – semmi gond kikerülöm – tekerés a szakadó esőben. Talán félórás haladás után egy gyanús repülőtéri táblán akad meg a szemem – ááá... biztos egy másikról van szó - egy újabb kilométer után keserűen látom, hogy visszaérkeztem a Vantaa reptérre. Hát ennyit a memóriámról! Elő az írott segédanyagot, mely a lezárt úthoz kalauzol, nem vacakolok és behajtok az építési területre. A felmart aszfalt és a betonalap váltogatja egymást. Nagyot bakkanva a váltásoknál, de legalább jó irányba haladok - gondolom naivan. Aztán sorra feltűnnek a jellegzetes pontok… jó helyen járok, csak ez a fránya égi áldás ne lenne! Ezen a szakaszon főleg kerékpárúton tekerhetek, ami szerencsés ilyen esőben és szélben, bár a sok alul- felüljárók illetve a domborzat miatt nem nagyon haladok. Az elővárosi részeket elhagyva rátérek a 140-es főútra, mellyen alig van autó, hiszen a vele párhuzamos autópálya elviszi a forgalom nagy részét. A Google Earth (ezentúl GE) sokszor bejárt vonalán teljesen azt kapom vissza, amit a képernyőn láttam: hosszan elnyúló egyenes, lankás útszakaszok, a fenyvesek sorát olykor kisebb-nagyobb tavak szakítják meg. A fák között gyakran megbújnak színes faházak, melyek nagyságukkal, környezetükkel sem kirívóak. Az első komolyabb város Lahti, mely sokaknak ismerős lehet, főleg a téli sportközvetítések nézői számára, bár komoly hegyek nincsenek a környékén. Ezt némileg cáfolva igencsak megizzadok, a - csodaszép, virágos parkokkal bővelkedő - belvárosból kivezető kaptatón. Olykor elgondolkodom a filozófiám helyességén, mikor a nagyvárosokat csak egy akadálynak tekintem, amin gyorsan át kell
jutni.....
Tóparti pihenőhely Skandináv stílusban
Az eső időközben ugyan elállt, de a felhők látványa semmi jóval nem kecsegtet. Itt az ideje a második étkezésnek, melynek helyszínéül egy tóparti parkoló fedett asztala türemkedik a látószögembe. A Kedvesem által sütött oldalas a menü, némi hazai zöldséggel, öt-hat perc alatt magamévá teszem, aztán gyerünk tova. Az idő sürget, hiszen alig vagyok túl a száz kilométeren és ennek a közel duplája van még előttem… már majdnem dél van. A reggeli „tiszteletkör” nem tett jót a mai előrejutásomnak, igencsak bele kell taposnom, hogy 8-9 órára letudjam a hátralévő 160-170 km-t. Ráadásul az eső sem mond ellen a meteorológusoknak, bár egy idő után már immunissá válok vele szemben. A domborzati viszonyokat viszont kissé alulterveztem, hiszen a GE lankás emelkedőivel szemben olykor izmos kapaszkodással tudok csak haladni. Lusi-nál elkanyarodok az eddigi védett utamról és biz’ igen sűrű forgalomba kapcsolódok be a 4-es számú főúton. Szerencsémre a záróvonallal védett leállósáv 60-80 cm, amin biztonságosan lehet közlekedni és olykor 2x2 sávossá is bővül az úttest. Jól haladok néha (lejtőn) belegurulok a negyvenbe is, de a dombokra való kapaszkodás jól megizzaszt. Az egyhangú erdőségeket kisebb-nagyobb tavak váltják elég sűrűn, nemhiába mondják: „Finnország az ezer tó országa”, pontosan 187 888 tavat regisztráltak a technika segítségével. Megunva a forgalmat néha letérek egy-egy, - előre tervezett - párhuzamos mellékútra, de a haladás érdekében inkább a főúton maradok. Egy ilyen “letéréskor” már vagy 4-5 kilométert tekerek a drótháló másik oldalán, mikor egy bukkanó után hirtelen elkanyarodik a makadámút… be az erdőbe. Hoppá ez nem lesz jó, vagy megyek tovább és majd kiérek valahová, vagy visszatekerek 5km-t… hát az is nagy veszteség lenne. Próbálkozom a drótkerítés folytonossági hibáival (miközben belecsúszok egy árok bokáig érő vizébe), de sehol egy rés, kénytelen vagyok visszatekerni és egy jó nagyot… bosszankodni. Lassan túlteszem magam a dolgon, kell is, hiszen el kell hagynom a főutat és egy kisebb besorolásúra térek át. Sok örömömet nem lelem ebben az útban, mert ugyan csak 50 m szintkülönbségek vannak, de 8-10 % emelkedőkkel. Hat óra és még vagy negyven kilométer van hátra, ráadásul egy nagy városon teljesen át kell jutnom. Ekkor ér utol Andika üzenete: merre járok és nagyon várnak. A lányom lesz a túrám során a diszpécser, aki tartja a kapcsolatot a vendéglátóim és köztem. A vendéglátóimra a Couchsurfin-en bukkantam rá. Néhány gondolat a Couchsurfig-ről röviden azoknak, akik nem ismernék: 2000-ben egy bostoni diák indította a hálózatot, és manapság kb. 5.5 millió regisztrált tagja van kb. 170 országból. Tavaly a feleségemmel egy Európai autós körúton teszteltük a rendszert és nagyon jó tapasztalatokat szereztünk. Ezt a túrát is ráterveztem. Még januárban írtam vagy száz levelet, melynek felére választ is kaptam, s ezek fele elutasító volt, a többit “melegen” tartottam, és az indulás előtt konkretizáltam a lehetőségeket és az időpontokat.
No, de vissza a túrához: lassan elérem a város szélét, de a domborzat csak nem akar simulni, emelkedők és meredek lejtők váltják egymást, de legalább kerékpárutakkal jól el van látva. Jyvaskyla, egy 130 ezres nagyváros, biztosan sok látnivalóval, de én a belvárost keletről kerülve igyekszem átszelni. Leendő vendéglátóim a központtól öt kilométerrel északabbra található kertvárosban laknak, ezért is esett rájuk a választásom, na meg a szimpatikus leveleik miatt. Kilenc óra van, mikor bekanyarodok a térképeken még nem jelzett telepre - ahol az új házak között még folyik az építkezés - és izgatottan kopogok az ajtón. Váratlanul ugyan nem érkeztem, de mikor Tarja és férje kilép az ajtón egy pillanatra visszahőköltek a viharvert alak látványától. Tényleg csak egy röpke másodpercig, aztán mosolyogva egy puszi és kézfogás. A számomra előkészített szoba fehér tisztaságára pillantva rögtön a sáros táskáim jutnak eszembe, amit szóvá is teszek, de a házigazda mosolyogva legyint (gondolom nem ő takarít). Tarja néhány hónapos kisfiával Leevivel kezében előkészíti a vacsorát, de bármennyire is éhes vagyok először egy forró tusolásra vágyom, ami hamarosan meg is történik. Vacsoraként hideg bőségtálat fogyasztunk, némi sörrel kísérve, s közben beszélgetünk az utamról, családról és Magyarországról. Ők két napja érkeztek vissza tíznapos kiruccanásukból, mely az Egyesült Államokban történt, azon belül is főleg New Yorkban túristáskodtak és nagyon jól érezték magukat. Közben a szauna készen áll a lazulásra, így Jouni-vel elvonulunk a finn tradicionális fülkébe. A hideg zuhany után még egy kis repeat, majd elköszönök kedves barátaimtól. Odakinn még mindig világos van, de ez cseppet sem zavar…
2. nap: Jyvaskyla - Rantsilla közelében /330 km/
A fránya telefon csak nem hagy aludni, így kénytelen vagyok engedni az erőszaknak: gyors pakolás, málházás - remélem a háziakat nem ébresztem fel – és már gurulok is az elnéptelenedett utcán. Csípős a hajnal – kb 4 fok van - szerencsémre nem esik, de igen borult az égbolt, már hozzászoktam a jelenséghez. A tegnapi főút ugyan maradt, de az autók eltűntek, vagy még alszanak a gazdáik, kezdődhet a hullámvasutazás. Tegnap este nagyon feltöltődtem, mind fizikálisan, mind mentálisan, így teljes erőbedobással nyomom a pedált… jó dolog ez a kanapészörf!
Kicsit egyhangú a menet, ezért beüzemelem az MP4 zeneszolgáltatót, és a magyar zenék ritmusa új lendületre ösztökél. Egy tóparti parkolóban landolok a napi első étkezéshez, ami egyébként hangulatos pihenőhely lenne, de így öt körül vacogva dobálom be a falatokat anélkül, hogy élvezném a hely varázsát. Talán már kissé unalmas, de még maradt egy szelet hazai oldalas, melyet a Tarja által készített szendviccsel toldom meg. Dél tájban túl vagyok a százötven kilométeren, ami bizakodással tölt el és még az eső sem esett ma. Az eseménytelen tekerést megszakítom egy előre betervezett kiállítás megtekintésével. Az út mentén ugyanis harangok tömkelegét vonultatták fel. Van közöttük néhány kilós, meg több mázsás, pink, zöld, sőt egy díszes 1998-ban Budapesten öntött különleges darab is, melyen hosszanti rések találhatók. A szemközti vendéglő előtt próbálok némi Wifi jelet bezsebelni, de semmi… valószínűleg be kellene menni, de arra sem időm, sem pénzem, ráadásul az eső is csapkodni
kezd....ideje továbbállni .
Modern telefonfülke...a csengetése dobhártyaszaggató !
Az autók kerülgetnek ugyan, de most az ingyen zuhanyt inkább kihagytam volna. Egyébként ez a négyes főút köti össze az északi területeket a fővárossal, de most - szombat révén - még elviselhető a forgalom. Ma nem lesz couchsurfing, viszont az égboltot kémlelve jó lenne valami fedél alatt tölteni az éjszakát. Addig viszont szeretnék minél többet menni, hogy holnap este biztosan elérjem a megbeszélt szállásomat. Mint általában az északi részeken errefelé is sok elhagyott ház, tanya árválkodik, s ezek potenciális menedékhelyek a nedves éjszakákhoz. Korábbi túráimon is előszeretettel vettem igénybe a mezőkön található szénatárolókat, melyek többségét már talán az előző generáció sem használta. Nagy részük üresen áll, ezért le sem zárják, amiben mégis található régi lomok, rozsdás gépek azokat lehetőleg hanyagolom… jobb a békesség.
Este tíz óra. az eső meg csak esik… ideje valami fedelet keresni. Ami távolabb van az úttól azokhoz nehéz eljutni, a közelieket pedig jól körbe kell járni, hiszen lehet, hogy rossz a teteje, kisállatok lakják (egér, patkány stb.) vagy a gazda a közelben lakik, illetve a kamionoktól nagyon zajos. Az első delikvens tele fával, a következő meg az kapu nyitáskor lehet össze is dőlne. Hajtok tovább, bár már sok kedvem és energiám nincs, hamar találnom kell egy alkalmas helyet. Próbálkozhatnék bekéredzkedni is valakihez, de ilyen esőben mindenki behúzódik, nem szívesen zavarok senkit. Tizenegy óra, már inkább csak a szívem visz előre, mikor döntésre jutok: a legközelebbi pajtába - bármilyen is lesz – beköltözöm. Balra pillantva látok egyet - igaz kb. 300 méterre - de nekivágok a térdig érő gaznak és átcibálom a szerelvényemet a bodegáig. Ajtó nyitva, van ugyan benne némi fa és törmelék, de már ez sem zavar. Kiteregetem a vizes ruházatomat, száraz cucc fel, a sátorponyvára a hálózsák, bendőtömés, zsákbabújás. Valami kotorászást hallok ugyan hátulról, de a füldugó használata teljesen kizár minden külső zajforrást. Kemény nap van mögöttem, távolságban, időtartamban és a nehezítő körülmények által is. De vége… a holnap talán könnyebb lesz.
3. nap: Rantsila - Rovaniemi /282 km/
Három óra. Lassan kikászálódok a hálózsákból és körbepillantva sok jót nem nézek ki a mai napból, hiszen szemetel az eső és teljesen be van borulva. Száraz betétet teszek ugyan a cipőmbe, de ez csak addig tart míg fel nem veszem. Most hiányzik igazán a kamásli, bár teljes védelmet az sem adott volna, de legalább melegen tartotta volna a lábfejemet. Nyikorogva záródik vissza a pajta ajtaja, s újra megküzdök a vizes gazzal mire kiérek az útra. Hideg van, elkél a Viktortól kölcsönkapott vízhatlan kesztyű és a kapucni, hogy a dupla nadrágról már ne is beszéljek. A korai indulásnak és a vasárnapnak köszönhetően a forgalom elviselhető, de már kezdem unni az állandó nedvességet. Eddig a széllel nem volt komoly problémám, most azonban - talán a tenger közelsége miatt - kifejezetten gátolja a haladásomat. A nehézségek ellenére már a környék legnagyobb városában, Ouluban járok, ahol - a cetrumot megkerülöm, így a tengerparton - illetve Boteni-öbölben jutok át rajta. Szép időben biztosan tömegek tapossák a part menti sétányokat (olvastam, hogy mesterséges, homokos partszakasza is van), de most - reggel hat óra - csak azért pislogok nagyokat, mert a szél a szemembe fújja a cseppeket.
Egy mesterséges lakóparksziget mellett elhaladva egy hatalmas teret pillantok meg, melyen hatalmas sátrak dűlöngélnek a szélben. Jól elhúzódott a tegnapi buli, hiszen fiatalok kisebb-nagyobb csoportja bóklászik a sátrak között, vagy sörözik a bezárt büfék ernyői alatt. Középen hatalmas színpad uralja a teret, két tag küzd a széllel a technika megóvásáért. Behúzódom egy zárt ponyva alá, s dideregve előkapargálom a hazai étkeket. Még most is kitart a vecsési szerzemény, igaz már csak konzerv és semmi zöldség. Egy idős néni szedegeti a sörös- kólás dobozokat, flakonokat - végre valami hazai feeling. Étkezés közben ugrálgatok a háromfokos hidegben, majd nekilendülök a csapkodó esőnek. Nemhiába terveztem erre a részre a utamat, hiszen a kerékpárút parkokon, hidakon, kicsi szigeteken keresztül vezet észak felé, de most nem élvezem ezt annyira az erős szélben. A városból kifelé tartva valahol elvétettem a helyes utat, de az irányom jó és előbb-utóbb remélhetőleg keresztezem majd a továbbvivő főútvonalamat.
Szakadó eső , 3 Celsius , és milyen elegáns ez a manusz !
Általában jók a megérzéseim az iránnyal kapcsolatban, persze a húsz év tapasztalata nagyon megkönnyíti a tájékozódást. El is érem a keresett utat, amivel párhuzamosan jó minőségű burkolatú kerékpárút halad. Az északi szél itt akadálytalanul nyomul, igencsak nyomni kell a pedált egy húszas tempóért. Mintegy nyolcvan kilométert szenvedtem eddig, míg elértem Simo városát, ahonnan egy rövidítést tervezek alsóbbrendű utakon. Nem is bánom, hiszen így már balról kapom a szelet és az erdőben haladó út szélvédetté is válik… részben. Jelenleg a Simojoki folyó völgyében próbálom legyűrni az út hullámzását, és végre egy jó hír: elállt az eső! Ki is használom a helyzetet, száraz zoknit veszek fel, és a vizeseket kiteregetem a csomagra. A menetszél 3-4 óra alatt megszárítja, majd visszacserélem az időközben a cipő nedvességét magába szívó párral… és így tovább, míg teljesen megszárad SIDI. Kora délutánra jár az idő, mikor észak felé kanyarodva áthajtok a tajtékzó folyó hídján. Ilyenkor a nyár elején a hegyekben erőteljes olvadás kezdődik és a megduzzadt folyók kimossák az erdők barna talaját, ezért a folyók barna “lakk” színben rohannak a Boteni - öbölbe.
A híd után egy medvét ábrázoló tábla jelzi, hogy egy nemzeti park kezdődik (remélem csak szimbolikus az ábra). A végtelennek tűnő hullámos egyenes utat sűrű erdőség veszi körül és járműveknek a hírmondóját sem lehet látni. Hoppá…. a távolban megpillantok egy legelésző csordát az út mentén! Eddig még csak a figyelmeztető táblákon láttam rénszarvast, így izgatottan, de óvatosan közeledem feléjük… még kétszáz meter, mikor az egyikük felnéz és a négytagú csoport besétál a fák közé. Ha messziről is, de már legalább megláttam az első néhány példányt. A szembeszéllel itt is meg kell küzdenem, pláne mikor az erdők közti ingoványos területeken tekerek. Néha feltűnik az úttól távolabb egy-egy legelésző csorda, aminek jobban örülök, mintha egy medvecsalád tűnne fel.
Egy kereszteződéshez érve szomorúan látom, hogy mióta a Google Earth felvételeit készítették még mindig nem tudták leaszfaltozni a következő útszakaszt. Így kénytelen vagyok a keményre döngölt és zúzalékkal megszórt utat járni, melynek két nyomsávját ugyan jól kijárták az autók, de a bringám igencsak pattog rajta. Nem elég, hogy egyenletlen a felület - ha ritkán is -, de jön egy jármű akkor bele kell hajtanom a zúzalékba, ami veszélyes és nagyon lassítja a haladásomat. Már egy órája szenvedek az egyre rosszabb minőségű földúton, amikor egy út menti házból két kutya éktelen ugatással rohan felém. Gyorsan felmérem a helyzetemet, menekülni nincs sebességem, sebtiben lepattanok és a bringát magam előtt tartva próbálok rájuk ijeszteni, majd felkapok néhány apró követ, s feléjük dobom. A nagyobbik - valami Huskyféle - ettól még jobban vérszemet kap és nekiront a táskámnak, én pánikomban ordítok, ahogy a torkomon kifér, de ettől csak a kisebb hátrál meg. A nehéz szerelvényemet - megemelve - lendítem felé miközben folyamatosan ordítok… a kutya vicsorít - ugat és támad… végszóra megjelenik egy hölgy a ház sarkában és kiabálni kezd, látva a véres ütközetet. A kicsi rögtön visszkozik, a vadabbal még farkasszemet nézünk, aztán lassan visszakullog a házhoz. Pár perccel utána még mindig remegek, de jól odamondok a hölgynek- úgysem érti - majd felpattanok és usgyi! - amíg szófogóak maradnak a vérebek. HŰŰŰŰŰ mi lett volna ha farkasok, vagy medve támad meg…!??
Egyébként ha nem is sok, de néhány lakott ház van a környéken, sőt még egy “vigyázz gyerekek” táblával védett iskola mellett is elhajtok. Egyre húzósabb emelkedők következnek és az út is egyre sűrűbb kátyúkkal fogad. Végre elértem a fennsík szélére és lejtősebb az út – jobb nem – és hamarosan rádűthettem a gépem a Kemijoki folyó völgyében futó fóútra. Egy derékszöget próbáltam átlóban levágni amivel nyertem ugyan a száz kilométerből huszonötöt, de időben jóval rosszabbul jártam (több mint hat óra), az egyéb körülményekről már nem is beszélve. Több mint kétszáz kilométerrel a hátam mögött belefekszem a kormányba, és megpróbálom behozni a vadonban elvesztegetett időt, hiszen még vagy hatvan km hátra van és már majdnem hat óra. A szél továbbra is szemből szárítja az arcomat, időfutam pózban taposom a pedált rendületlenül. Két óra múlva áttekerek egy duzzasztógáton és még egy tízes és elérem a környék legnagyobb városát, a mai végállomásomat Rovaniemi-t.
Viszonylag egyszerű eljutni a CS vendéglátóm egyszintes házához. Tolva közelítem meg a célobjektumot és az ablakon belátva két csodálkozó arcú párt veszek észre. Intek nekik, mire a férfi eltűnik a képből és kisvártatva előttem terem. Bemutatkozás, és a lemálházás majd be a házba. A vendéglátóm, Pertti finnangolsággal magyarázza, hogy tudta ugyan, hogy jövök valamikor, de teljesen elfelejtkezett rólam időközben. Semmi gond, megmutatja az emeleti szobámat, majd vizit a barátnőjénél, közös fotózás. A kissé hobo srác beröffenti a szaunát, majd büszkén mutatja a hűtőszekrényét, amiben volt egy kis darab sajt, egy doboz vaj és töménytelen mennyiségű SÖR! A gazda eldicsekszik, hogy a múlt héten járt Tallinban és a sok dobozt onnan hozta az itteni ár feléért.
Hát ebből már nem lesz vacsora, de legalább némi energiával feltöltöm a lemerült akksiaimat. Igen ám, de napközben kifogytam a készletekből, így megkérem a házigazdát, hogy mutasson valami nyitva tartó kereskedelmi egységet. Ő egyből felajánlja, hogy elszalad velem. Bevásárlás után vissza, szerény vacsorámat fogyasztva azon elmélkedek, hogy mikor bontja már a beígért sört… de csak nem. A szauna eközben beizott, így tusolás után beülök és egyszer arra eszmélek, - a nagy lazulás közepette – hogy kopognak az ajtón: Are you Ok? Fogalmam sincs mennyit szendereghettem, de már Perttinek is feltűnt a benn töltött idő. Sör továbbra sincs, így még írok néhány sort a közösségi oldalra, aztán irány az ágy, hiszen már tizenegy is elmúlt. Elég bolondos és hektikus volt ez a mai nap, de itt vagyok és eddig minden rendben, holnap megint kemény nap következik.
Rokker Perti szemében : ,, Biztos nem százas ez a gyüttment ürge ! "
4. nap: Rovaniemi - Ivalo /317 km/
Éjjel felriadok, és a világos ablak láttán felszisszenek: atyám elaludtam! Rápillantok a telefonomra fél egy… hűűű alvás tovább egészen kettőig. Ébredés után lecihelődök, közben előkerül a vendéglátóm - sört nem látok a kezében - egy búcsúfotó, majd nekivágok a városnak.
Már megint hideg a hajnal, de hozzászoktam, és az égbolt sem mentes a felhőktől de a horizont alján már dereng valami. Tíz km és már Napapiiri-ben vagyok a JOULUPUKIN, azaz a télapó falucskájában. Rajtam kívül egy teremtett lélek sincs, ezért kénytelen vagyok a bringámat fényképezgetni. Csodaszép faépítményeket varázsoltak ide a gyerekeknek, és kivilágítva káprázatos hatást nyújthat az idelátogatóknak. A korai időpont miatt a télapó nem rendel, így csak kívűlről járhatom be a birodalmát. Olvastam, hogy egész évben tömött sorok állnak a rezidenciája előtt, és - mivel fotózásra alkalmas szerkezeteket nem lehet bevinni - horror áron készítenek fényképeket (15 EUR) és albumokat (100-150 EUR). Vastag fehér vonal jelzi a kövezeten az északi sarkkört, mely áthalad a házikóján is. Egy álmából felriasztott kamionos bóklászik éppen felém, elkapom néhány fotó készítéséig, melyeken a mikulásmobil előtt pózolok. No, de elég ennyi a csillogásból… ebből nem lehet megélni, hát tekerek tovább.
Északi szélességi kör a Télapó rezidenciájával....sajna még nem rendel
Kemény kaptatók állnak utamba, s akkora ködbe keveredek, hogy kénytelen vagyok felszerelni a hátsó villogómat. A látáskorlátozottságra a kétfokos hideg is rátesz, lejtmenetben úgy összekoccannak a fogaim, hogy indokolt lenne egy védőt betenni. Szerencsére a köd nem tart sokáig és lassan előbújik a napocska, mely két napja rejtőzködött előlem, ám az északi szél továbbra sem pihen, váltakozó intenzitással gátolja a haladásomat. Reggeli egy buszmegállóban, majd néhány kilométer és már a repülőtéren tekerek. Pontosabban a leszállópályává szélesített főúton, melyet időként lezárnak a gépmadarak számára. Egy tengerkék vizű tó mellett haladva észlelem a lassulásomat, ezért egy barátságos souvenir bolt parkolójába ledűtöm kicsit a gépemet.
Az idei első defektem tényével szembesülve gyorsan átcserélem a belsőt és már újra koptathatom is az aszfaltot. Az erős szél és a domborzati viszonyok negatív hatására már tizenegy óra - és még csak 130 km -, mikor begurulok a legészakibb LIDL bolt parkolójába. Terveim szerint itt alaposan fel kell tankolnom, hiszen ennél északabbra már csak kisebb és drágább boltokat lehet találni. Ennek megfelelően veszek két kenyeret, vajat, lekvárt, felvágottat, kekszet, valami halsaláta félét, sőt leértékelt banánt is, s mindezekért mindössze 5,04 Eurót kér a pénztáros. Itthon szerintem a másfélszeresét is fizethettem volna ezekért és így két napra elegendő készlettel rendelkezem.
Néhány szót az étkezésről: 3-4 óránként állok meg enni (max 10 perc), 4-6 szelet toastkenyér vajjal, felvágottal, vagy olajoshal, illetve konzerv és desszertnek lekváros, vagy nutelláskenyér. Ehhez vagy tejet iszom, vagy a kulacsba pottyantok két pezsgőtablettát. Menet közben a kormánytáskából folyamatosan szedegetek kekszet, nápolyit vagy csokit. Még itt északon is sok folyadékkal járok, s ennek beszerzése olykor gondot jelent. Ebben partnereim a benzinkutasok, akiknek stílusosan csak ennyit mondok: “Teletankolná ezt a kulacsot?” Ha fogytán az itóka, kérek házaknál, parkolóban lakóautósoktól, vendéglőből. Soha nem utasítottak el, sőt sokszor palackozott, hűtött vizet, üdítőt kapok. Mindig felajánlom, hogy kifizetem, de soha nem fogadták még el. A nap hátralevő részében csak tekerek, és küzdök a szűnni nem akaró széllel. A táj jellege nem sokat változik, csupán a tavak ritkulnak, illetve megjelennek az első hófoltok az út mentén.
Tipikus Lapp tájkép ..... tó legelésző rénszarvasokkal
Kilenc óra, mikor beérek a mai szállásom helyszínére, Ivalo-ba. Ekkor érkezik Andikám üzenete: “Anne lehet, hogy nem lesz otthon, de az ajtó nyitva a két kutya nem harap, a cica ki akar jönni… ne engedd! Balra a fürdőszoba, mellette a te szobád, hűtőből egyél, kilenc körül jön haza.” No ezt eméssze meg egy magyar parasztgyerek! Sokat látott ember vagyok, nagyon jó kanapészörfös tapasztalatokkal, de ez viszi a bizalom pálmáját! Még otthon behatároltam a címet, az utca megvan - tolom tovább a meredek emelkedőn a bringámat – megvan az előző házszám és beljebb egy ház. Kiabálok, de semmi… közelebb érve nem hiszek a szememnek: az ajtó mellett egy utcanév tábla LISZT FERENC UTCA felirattal. Az ajtó előtt sáros cipők, bakancsok... kutya sehol. Még egyszer hangosan hellózok, majd benyitok, az ajtó zárva… hát ez nem az amit keresek! Vissza az útra ahol éppen jön egy ember, mutatom a címet, ő meg a házat a túloldalon. Valóban rajta a keresett házszám. Megérkeztem. Bekiáltok, de semmi válasz… benyitok az ajtón, macska nincs – ekkor jut eszembe, hogy kutyák sem voltak – egy előtér, majd bátran benyitok a következő ajtón, nagy nappali balra üvegterasz… fürdőszoba sehol. Lehet, hogy nem jó helyen járok? Óvatosan kislisszolok. Kiérve látom, hogy a szomszéd hatvan körüli bácsi érdeklődve pislongat felém, miközben valami gereblyefélére támaszkodik. Elég kellemetlen szituáció, de mentem ami menthető, odamegyek hozzá és kérdem, hogy Anne itt lakik-e? Kiderül, hogy itt semmiféle Anne nem lakik és nem is ismer a környéken ilyen nevűt. Visszasompolygok az úton hagyott járgányomhoz, közben lelki szemeim előtt látom ahogy alkalmi ismerősöm tárcsázza a rendőrséget. Továbbállok és hívom a vendéglátómat, nem veszi fel. Hívom a lányomat, aki a közösségi oladlon keres Anne házáról képet, hátha az segít… leírja a házat. A levelesláda alapján behatárolom, de mikor meglátom a szomszédot, pánikroham tör rám: mi lesz ha lát egy idegent bemenni a szomszéd házába – aki otthon sincs? Biztos rögtön hívná a rend őreit, akik megnyugtatnák: “Tudjuk, már jelentették, hogy minden második házba bemegy ez az idegen csavargó!” Hívom újra a leányomat azzal, hogy én ide az utcára letáborozok és megvárom a hölgyet. Andika újra felhívja és már küldi az üzenetet: várjak! Tíz perc sem telik el, s megjelenik egy auto, kipattan belőle egy hölgy és régi ismerősként köszönt. Elmondja, hogy neki vissza kell menni dolgozni, pakoljak be, bicaj a nyitott garázsba, a cicát nem kiengedni, fürdőszoba itt, mellette szauna, a hűtőből amit csak megkívánok, ez a szobám, hamarosan jön, de nem muszáj megvárnom és elviharzik. Mindez öt perc alatt. Alig térek magamhoz, de a leeresztett első gumim látványa észhez térít.
Újra gumiszerelés, ám mivel a második belsőmet is felhasználom, ezért foltragasztás is szükséges, tartalék mindig kell, hogy legyen. Szerelés kész, irány tusolni, szaunázni már nincs kedvem és időm sem. Itt jegyezném meg, hogy valamennyi finn szállásomon a fürdőszobák úgy voltak kialakítva, hogy tusoló volt az egész tér, tehát körbe volt csempézve és nem volt se zuhanytálca, sem függöny. Tisztálkodás után szemrevételezem a kétméter magas kétszárnyú hűtőszekrényt, mely roskadásig van mindenféle földi jóval. Nem akarok visszaélni a belém vetett bizalommal, de nagyon éhes is vagyok, ezért csak lightosan válogatok a paradicsomkertben. Néhány finomságról csak sejtettem mivoltát, de nagyon jól esett. Degeszre ettem magma, csak úgy magyarosan! Közben haza skypolok egy rövidet, majd bevonulok a “szobámba”. Az ágyra ülve oldalrapillantok és akkorát ugrok hirtelen: egy medve vicsorít rám egy nagy ezüstlabda tetejéről. Még szerencse, hogy nem lakott már a bundájában!
Jól belerndítottam ebbe a rózsaszín leányvilágba
Lassan megnyugszom és elterülök a puha ágyban. Több mint háromszáz kilométer szembeszél, két defekt és mégis egy fantasztikus nap áll mögöttem köszönhetően Anne-nak, amiért ezúton is kifejezném hálámat!
5. nap: Ivalo - Lakselv /283 km/
Csak ezek a hajnalok ne lennének íly durvák! Természetesen most sem tudtam - nemhogy kialudni, de - eleget pihenni, pedig “csak” háromkor kelek. Az asztalon fekszik Anne levele, melyben elnézést kér, amiért későn ért végül haza, így nem tud személyesen elbúcsúzni, jó utat kíván, és felajánlja, hogy tankoljak fel a hűtőből. Bármennyire is csábító az ajánlat, de most nem élek (vissza) a jólelkűségével. Kigurulva az utcára azon gondolkodom, hogy milyen szerencse, hogy még alszanak a szomszédok, mert vetnének rám egy pillanatot: “Na valaki mégis befogadta!”
Szép kis város ez az Ivalo, bár a figyelmem csak az útbaigazító táblák hiánya köti le, végül egy kukázó bácsi mormolása és jelezgetése ad támpontot. Már hiányoztak a tavak, itt most kapok belőlük szebbnél szebbet, habjaikon a hajnali napsugarakkal. A sok kék vizű tó látványa feledteti velem a köztük lévő kaptatók izzasztó fáradalmait, s a korai időpont ellenére nagyon barátságos a hőmérséklet. A következő város, Inari kocsmája előtt dekkolok, a terasza épp megfelel egy reggeli elfogyasztásához. Pakoláskor észlelem, hogy az első kerekem teljesen leeresztett, és mivel ez már a harmadik egy napon belül, így kénytelen vagyok jobban a körmére nézni ennek a külső guminak. Tüzetesen átvizsgáltam, de csak egy öt milliméteres vágást találtam, amire nyomtam belülre egy foltot, remélve, hogy ezzel megoldódik a problémám. Az olcsó felvágottas szendvicsemet majszolva eszembe jutott a hűtő tartama és egy kicsit megbántam a szerénységemet… vigasztalódtam narancsos lekvárral. Gyönyörűen süt a nap, bámulatos környezet, mi kell még egy csodálatos naphoz? - talán egy vasaló a dombokhoz.
Csodás északi táj a százezredik tóval
Kilenc óra körül a vizem fogytán és tudom, hogy egy lakatlan 50 km-es szakasz következik, tennem kell valamit. Nagy mozgolódás nincs a környéken, utolsó lehetőségként betérek egy Lapp ajándéktárgyakat árulgató viskóhoz, ami ugyan még zárva, de a hetvenes tulaj felelőtlenül kilépett az udvarra. Gyorsan le is rohanom a kulacsom lóbálva, de nem esik pánikba, beinvitál a hátsó szegletbe, ahol… hát… lyukóbányai körülmények uralkodnak. “Biztos, hogy akarok én innen kivinni bármit is?” merül fel bennem a sok szutyok láttán, de a házinéni előkap egy tízliteres ásványvizes kannát és már szaladok is a másik kulacsomért. Ezután megint hullámvasúton haladok, de a meredekebb és hosszabb fajtából, ráadásul az égiek is befűtöttek alaposan.
A táj kissé változik, elmaradnak a fenyvesek és nyeszlett nyírfák veszik át az uralmat, lápos területekkel vegyítve. Már megszokott jelenet az út szélén legelésző szarvasok látványa, de jobbra nézve egy pillanatra megáll az ütőerem: tőlem 100-120 méterre két kifejlett farkas somfordál a gyéren növő fák között, velem párhuzamosan. Épp egy enyhe lejtős részen tekerek, első gondolatom a menekülés. Minden eddigi nyüglődésem, fáradságom elfelejtve eszeveszetten tekerni kezdek, miközben hátra és előre pillantgatok. Hát persze, hogy ilyenkor sehol egy autó – bár egyébként is ritka madár errefelé - az életemért rugdosom a pedált. Nemsokára elérem a lejtő végét, ami után elég húzós emelkedő következik. Gyors tervem alapján, ha támadnak akkor inkább visszafordulok, ezzel őket is megtévesztem és arra gyorsabb is… valamivel. Közben nyomon a pedált és hallgatózom, nézelődök jobbra, de semmi mozgolódást nem észlelek. Egy autó zajára eszmélek, még nem látom ugyan de szemből fog érkezni, talán elriasztja a ragadozókat, ha egyáltalán erre tartanak. Kék kocsi a dobtetőn – tőlem kétszáz méterre – kezdek feloldódni, de még mindig kétszáz a pulzusom, biztos az erőlködéstől. Az autó elhalad és lassan felérek a tetőre. Hosszú és gyors szakasz következik, ráadásul nyílt tereppel. Talán megmenekülök. Időként még hátrapillantok, de csak egy lakóautó fehérségét észlelem, a lábam még mindig, mint a motol… Érzem, hogy lassan vissza kellene venni a lovakból, mert ennek nem lesz jó vége.
Út a végtelenbe...... azért vannak itt szintekbőven !
Meglátok egy kempinget itt a semmi közepén, néhány lakóautóval és faházzal. Vajon mivel múlatják itt az időt a vendégek? Sehol egy lélek, behúzódok egy faház árnyékába és elfogyaztom a tízóraimat. Az evés jól jön erre a nagy ijedségre, bár lehet, hogy azok észre sem vettek, vagy még jobban megriadtak tőlem mint én. Már elmúlik dél mikor legurulok a finn-norvég határvárosba, Karigasniemi-be, ahol egy ház előtt hangoskodó tinicsapat felé tekerek, vízszerzés céljából. Illedelmesen köszönök, majd kérek egy kulacs vizet. Elég fura szerzet lehetek, mert mind a tízen furcsán néznek rám, majd az egyik gördeszkás megrázza a két számmal nagyobb sapkáját, azt jelezve ezzel, hogy: “nincs”. Biztos valamit félreéthettek, ezért újra próbálkozom “csak egy kulacs víz kellene gyerkőcök!” Már többen mormolnak valamit, majd - tőlem elfordulva - röhögcsélni kezdenek. Csalódottan hátrálok vissza, amikor a háttérből - többieket félrelökve - előretör egy túlméretes tizenéves, “azonnal hozom”, és elveszi a két kulacsomat, majd bemegy a házba. A többiek döbbenten és egy szó nélkül állnak, amíg a hősöm vissza nem tér a jéghideg itallal, melyből egy fél litert egy húzásra meg is iszok. Kérdi, hogy hozzon -e még, majd újra el. Próbálom oldani a helyzetet és megkérdem a legközelebb állótól a nevét. Valami fura kiejtéssel, de talán Oljava, majd nyújtom a kezem és bemutatkozom… from Hungary. Csodálkozó tekinteteket látván néhány szót ejtek hazánkról, majd köszönetet mondok a vízért és továbbállok. A jelenetről valamelyik regény jut az eszembe, de sokat nem törpölök rajta, irány Norvégia, ahol eddig még sosem jártam.
Az határátkelőn van ugyan élet, de nem foglalkoznak velem, egy gyors fotó, aztán tova. Egy leírhatatlan kékségű folyó völgyében bringázok, 34 fokot mutat az órám. Az eddig hűsítően ható szembeszelet a völgy megszelidítette, mintha Olaszországban járnék. Karasjok után egy hosszú (8-10 km) emelkedő van vagy kétszáz méter szint, nem esik jól ebben a dög melegben, de csak feljutok a fennsíkra. Hófoltok az út mentén és a “hágón” előtűnik egy hóval borított hegyláncolat (legalább ezer méter) és az én útvonalam - hullámozva ugyan -, de egyenesen feléje tart. Gyönyörű látvány, új energiákat szabadít fel bennem. Errefelé a tavak felszínét még jég borítja, bár foltokban már látni az égszínkék vizet. Olykor elhalad mellettem egy-egy lakóautó, vagy személykocsi, de nincs nagy forgalom. Ma elég jól haladok, hisz hat órakkor eddig még a közelében sem jártam a napi célnak, de most hamarosan legurulok a panorámát nyújtó dombról az Északi-tenger partjára a Porsangerfjord kék vizéhez, ahol Lakselv városában a mai éjszakát tölthetem. A város - a maga 2000 lakosával – a környék legfontosabb települése, hósapkás hegyekkel oldalán és a fjorddal szép látványt nyújt az idelátogató számára.
Tojás Hotel ......... totál kényelem
Vendéglátóm, Liss nagyon kedvesen fogad, és egyből a “szobámba” vezet, amin a felirat: Hotel Egg. Nos ez egy – az utcán felbakolt - fehér lakókocsi, amit rögvest birtokba is veszek. Nagyon kényelmesre berendezve, tökéletes tisztaság jellemzi a belsejét, jót fogok itt aludni! A vendéglátóm meginvitál egy teára és egy frissen sütött pitére, majd a wifit kihasználva beszélek a szeretteimmel, illetve felteszek néhány fotót a közösségi oldalra. Megmutatta az alagsorban lévő a társasház közös fürdőszobáját, ahol lehet tusolni. Gyorsan mosok néhány ruhaneműt, majd a lakókocsiban vacsorához látok. A készletem még holnapra elegendőnek mutatkozik, de jó lenne feltölteni, így átrándulok a házba, ahol Liss közli, hogy tíz perce zárt be a helyi üzlet. Ilyen korai időpontban még nem feküdtem le (kilenc óra), de az alvással így sem lesz gond.
6. nap: Lakselv – Skarsvág, Kirkeporten /235 km/
A reggeli nap sugarai megjelennek, három óra. Gyorsan összekapkodom a holmimat és már indulok is a hegyek ölelésében fekvő városkából. Olyan érzésem van, mintha délután lenne egy lakatlan helyen, hisz a ragyogó napsütésben egy teremtett lelket nem lehet látni. A fjord nyugati oldalán futó úton hajtva szép panorámát nyújt a túloldali hegyek csillogó fehérsége. Egyszer csak néhány méterre tőlem felfedezek egy komplett állólámpát és alatta egy jó állapotban lévő monti vázat, körülötte egyéb alkatrészekkel. Egy pillanatra felmerül bennem a fékkarok, bowdenek hasznosítása, de hamar lebeszélem magamat róla. A következő faluban egy sátor fogadja a kerekeseket, ahol 24 órán keresztül készíthetsz magadnak kávét, vagy teát teljesen ingyen. Mivel nem kávézom, a teakészítésre sajnálom az időt, ezért csak a kulacsomat töltöm meg, megköszönve az ugató kutyáknak.
Egy gyönyörű fjord.....a váz csak emeli a szinvonalat
Továbbhaladva elérek egy álló kocsisort, mely elejére furakodva egy tárcsás fiú a sor elején álló sárga villogós kisbusz mögé beállít. A buszból kiszáll egy fiatal lány és - angolul - kérdi honnan jöttem. A válaszomra előkapja a mobilját pötyögtet rajta majd elém tartja a képernyőt amin ez áll: „Kövesse az autót!“ Annyira meglepődök a magyar szöveg láttán, hogy csak bólintok és hebegek egy okét. Néhány perc és elindul a kocsi én meg utána, majd mögöttem a többiek a frissen aszfaltozott úton. Ilyen felvezetésem se volt még a szélárnyékról már nem is beszélve. Sajnos csak 2-3 kilométerig élvezhetem a kényelmet, mert aztán újra nekem feszült a pofaszél.
Néhány perc múltán egy igen jellegzetes kattanásra figyelek fel, elpattant egy küllőm. Felmérem a helyzetemet, és úgy döntök, hogy a legközelebbi lakott településig csak kibírja. Hamarosan beérek egy szép fekvésű városkába, Olderfjord-ba, ahol a buszmegálló placcán szétkapom a hátsó kerekemet. Szerencsére van még tartalékom, de aggasztó a jövőre nézve, hogy ez már a második törésem. Húsz perc alatt végzek ugyan, de olyan olajos lett a kezem, hogy kénytelen vagyok a közeli vendéglő mosdóját igénybe venni. Már újra a part menti sziklabeszögelésen járok, mikor feltűnik két kerékpáros hölgy, de a házszéllel támogatva úgy elsuhannak mellettem, hogy nem tudom beazonosítani a nemzetiségüket. Ahhoz képest, hogy a Nordkappot a kerékpáros turisták zarándokhelyének nevezték, ők voltak az első zsákos kerekesek, akiket láttam. A 3 km hosszú Skarvberg alagút előtt kivilágítom a szerelvényemet és beöltözöm. Jól is teszem, mert várhatóan benn szivárog a víz és tíz fokkal hidegebb is a hőmérséklet. Fantasztikus érzés itt kerekezni a parti sziklából kihasított úton, mely vadregényesen kanyarog a kék víz felett, olykor viszont egy-egy öbölnél letörik a tengerszintre. Lassan elhagyom a sziklák védelmét és védtelenné válok a süvítő északi széllel szemben.
Íly környezetben napokig tekernék
Errefelé már csak moha és fű nő helyenként sok eleséget nyújtva a legelésző rénszarvasoknak. A szembeszéllel heroikus küzdelmet folytatok, az emelkedőkön a 6-8km/óra a sebességem, de a lejtmenetben is alig tudok tizenötnél többet tekerni. Előttem kanyarog a végtelenbe az aszfaltkígyó és szenvedek, de legalább azt nagyon tudok! Látomásként jelenik meg előttem egy piros-zöld folt, amihez közeledve kibontakozik a mi klasszikusunk, a “Robog az úthenger” egy válfaja út szélén várakozó traktor és a vontatványa egy lakókocsi formájában. Mellé érve üdvözlöm a hatvan év körüli mamát és a negyvenes lányát, akik Németországból püfögtek fel északra, most már visszafelé tartanak, napi 80-100 kilométert haladva.
A kényelem mindenek fölött
Négyórás csatározás után végre elérem a felmentő védett öblöt, mely után könnyedén tekerhetek egészen a nevezetes alagútig. A bejárat előtt elvégzem a szükséges előkészületeket (világítás, öltözködés), majd behajtok a hegy gyomrába. A 9 % nyílegyenes lejtő igen nagy sebességet generál - kapaszkodok is a fékbe rendesen - téphetnék lefelé, de a beszivárgó víz miatt könnyen megcsúszhatok, ezért nem teszem. Szerencsémre csak egy autó jön szembe, de már öt kilométerről hallottam a hangját, és mikor találkozunk a zajszintje a tehervonattal vetekszik. Három kilométer után elérem a legmélyebb pontot (212 m), majd megkezdődhet a kapaszkodás a félhomályban. A falon - húsz méterenként - nagy festett számok jelzik az idáig megtett távolságot, de igen taposni kell a pedált, hogy a tíz százalékos emelkedőn láthasd a következő jelzést. Szemből két őrült bringás száguld lefelé, s már messziről kiáltják a klasszikust: Where are you from? Én is ordítom a választ – miközben elrobognak mellettem - jön is a Deutschland viszontválasz. Öt perc száguldás, negyven kapaszkodás, körülbelül ilyen arányokkal tudtam magam mögött a Nordkapp-Tunnelt és újra a napfényben sütkérezhetek.
Túl a majd 8 km hosszú Nordkapp alagúton
Néhány évvel ezelőtt még itt állt a fizetőkapu, s nem kevés pénzt kellett perkálni az átkelésért (a kerósoknak nem), de ma már ingyenes. Az idő nagyon kellemes mikor a hegy árnyékába érek, de azt elhagyva mintha gumifalba ütköznék, rögtön kattognak a váltók. Egy húzós emelkedő után újra a tengerparton csodálhatom a jellegzetes téglavörös kis halászházikók sorát, az előttük ringatózó bárkákkal. Újra egy alagút következik ez már csak 4,44 km hosszú és nem is túlságosan meredek, de annál vizesebb az aszfaltja. A túloldalon olyan pára fogad, hogy a hatalmas tengerjáró hajóknak csak a körvonala látszik, ahogyan utasaikra várva ringatóznak a kikötőben. A nyárból megérkeztem az őszbe, s ez a hőmérséklet hirtelen csökkenésébe is igen érzékelhető. Az egyik kanyarban feltűnt egy rakétaszerű járgány, amiből egy kar lengedezett, egy vonalba kerülve vele fedezem fel, hogy ez egy háromkerekű fekvőbringa kasznival a repülőgépekre jellemző elhúzható tetővel. Kicsit irigyelem az aerodinamikai és esővédelmi tulajdonságaiért, szívesen kipróbálnám, de a lejtőn gyorsan tovasuhant.
A sziget fővárosa Honningsvág 2500 lakosú, a hegyoldalra kapaszkodó színes házaival szép látványt nyújtana tiszta időben. De ezt hagyom a turistáknak, nekem fel kell töltenem a fogyatkozó készleteimet, amire itt kínálkozik a REMA 1000 áruház. Az árak láttán érzem, hogy ez nem a dőzsölés ideje, hiszen a legolcsóbb akciós kenyér kilója több mint kétezer, egy liter tej nyolcszáz forint körüli és az akciós termékek is másfélszer annyiba kerülnek mint Finnországban. Indulásom előtt két srác tartott egy előadást Norvégiáról, és a drágaság közepette találtak egy lekvárfajtát, ami végigkísérte a túrájukat. Érdekességképp írnám le, hogy költőpénzük kiegészítéseként fém italdobozokat és műanyag flakonokat szedtek össze az út széléről százszámra, s ezekért darabonként 100-120 forintnyi koronáért vásárolhattak. Azért azt el tudom képzelni, hogy mennyi időt elvesztegethettek egy-egy flakonért való megálláskor… de hát nekik jó buli volt mindez. Visszatérve a lekvárhoz, sikerült megtalálnom a 600 forintos, kilós eperlekvárt. Az ásványvíz is horroráron van, így a szomszédos benzinkutat veszem célba tankolás véget, ahol egy kedves fiatal lány megengedi, hogy néhány sort felküldjek az internetre.
A drótszamár és a mögötte fekvő tarka tehén
A pára még jobban alászáll mikor nekivágok egy hosszú és húzós emelkedőnek. 150 méter szintemelkedés után már a ködnek nyoma sincs, háromszáznál pedig már kétméteres hófalak között nyomom a pedált… de nagyon, és a szikrázó napsütésben folyik rólam a víz… de patakokban. A tavak - melyek mellett elhaladok - vize keményre van fagyva, amit nem is értek igazán, hiszen 25 fokot mutat az órám. Mikor végre felérek a fennsíkra és fantasztikus táj képe tárul elém, mintha egy hatalmas tarka tehénen tekernék. Közben már megint beletévedek egy nagy páragörgetegbe, mivel lusta vagyok előszedni a lámpáimat, így csak a szerencsémben bízhatok, no meg a mögöttem jövőkben. Lassan elérem azt a pontot, hogy döntenem kell: vagy továbbmegyek Nordkappra és lesz valahogy az éjszakám, vagy hallgatok egy levelezőpartneremre és egy közeli menedékházban húzom meg magamat.
Az ismeretlen éjszakai körülmények miatt maradok az utóbbi lehetőségnél és leszáguldok Skársvág-ba, mely egy fjordmenti falucska. Az instrukciók alapján a kempingben kell hagynom a bicót, mert csak gyalogosan lehet megközelíteni a házat egy húszperces sétával. Mivel jelölt utat nem látok a kempingben kérek útmutatást és a főnök mutatja is az irányt… fel a dombra! Látom, hogy csak valóban gyalog tudok feljutni, ezért megkérek négy német motoros fiút, hogy kiköthessem a jószágomat a faházukhoz. Nem igazán értik a dolgot, de akkor kerekedik ki a szemük, mikor hátamra veszem a hátizsákot, vállamra a háromrészest, nyakamba a kormánytáskát, kezemben a kulacsokkal nekifeszülök a meredek domboldalnak. A keménytalpú kerékpáros cipőben felcsúszkálok a dombra, melynek szirtjéről gyönyörű Mefjord égszínkékje tárulkozik elém. Itt kell valahol lennie a környék legnevezetesebb pontjának, melynek neve Kirkeporte (azaz templomkapu) és mellette volna a viskó, melyben szarvasbőr takarókkal fedett ágyak, tűzhely, sőt konzervek is fellelhetők… állítólag. Az ismerős azt is írta, hogy fentről nem látható a ház, mely egy mélyedésbe épült és füves a teteje. Kénytelen vagyok lemászni a meredek és olykor hóval borított sziklafalon. A táskák terhe alatt többszöri elcsúszás után úgy döntök, hogy két táskát hátrahagyva először felfedezem a környéket. Könnyített felszereléssel sem egyszerű a haladás, mert kőről kőre kell ugrálni és a klipszes cipőmet nem erre találták ki, el is vágódok, de akkorát……!!! Nagy nehézségek közepette végre eljutok a templomkapuhoz, de menedékháznak a nyomát sem találom. Ahhoz, hogy továbbmenjek át kellett volna evickélnem a kapun, ami 20-30 m szintet jelent, de elegem van a mai kalandból, teljesen kimerített ez a gyaloglás, és persze a kétszázharminc kilométer kerekezés. Visszabugdácsolok a táskáimhoz és keresek egy kis füves területet, ahol felállítom a sátrat. Nincs egyszerű dolgom, mert az olvadó hó ingoványossá tette a füves részeket, de találok egy kis szigetet. Nagyon kellemes az idő, csodálatos a környezet, a vacsora is kiadós - mit kívánhatna még a fáradt vándorlegény?
A sátorból kitekintve ez a panoráma fogad
Van már vagy tizenegy, de a nevezetes sziklán még mindig turisták tűnnek fel, majd tova, s talán elcsodálkoznak azon, hogy kerül oda le az a sátor. Bebújok a hálózsákba és azzal a boldog tudattal térhetek nyugovóra, hogy reggel nyugodtan alhatok, hiszen már itt vagyok az ÉSZAK KAPUjában!!!
7. nap: Skárksvág - Nordkapp - Kájfjord /12+ 52km /
Hat óra… melegem van és beragyog a sátramba a napsugár - megerőszakolom magam - még egy kicsit megpróbálok aludni, de már csak forgolódom. Nem nekem való ez a sok alvás. Összepakolom a tábort és nekilódulok, de nem a meredek sziklapartnak, hanem a tengerparton megyek, a köveken szökkengetve. A meredeket ugyan sikerül kivédenem, de így egy ingoványos területen kell átjutnom, ahol egyik fűcsomóról a másik magasabb pontra ugrálgatok több-kevesebb sikerrel, így mire elérem a kempinget, akkorra már csurom vizes vagyok térdig.
A furcsa kettőség : kétméteres hófalak és 26 fok / szélárnyékban /
A “nyaraló” vendégek többsége még pihen, mikor a felmálházott szerelvényemmel nekilendülök a kaptatónak. Egy kis bemelegítés után jön a feketeleves: 300 m szint, 10% átlag és kemény pofaszél. Az emelkedő közepén érek utol egy német házaspárt, akik már csak tolva tudnak megbirkózni a nehézségekkel, jó utat kívánnak. A tetején előznek meg a német srácok, széles karlendítéssel biztatva. Még egy hajlat és már látom az obszervatóriumot, mely előjele a célomnak. A fizetőkapuknál a szőke srác mosolyogva int, itt is spóroltam, nem is keveset (személyenként 225 NOK, azaz 8500 Ft). Feltűnik a főépület – azaz mint egyetlen építmény - fehér golyójával, előtte balra a lakóautók sokasága. Megkerülve az épületet a glóbuszhoz hajtok, ahol a német fiúk pózolnak motorjaikon, s készülnek az emlékfotók. Régi ismerősként üdvözöljük egymást, készül néhány közös kép, majd én is fotózok a gépeikkel. Miután végeznek - egy kis segítséggel - feltuszakoljuk a járgányomat az emelvényre, ahol rólam is készítenek jó pár fotót. Ezután félrehúzódok egy padra és kiterítem a készletemet, már nagyon megéheztem, de nem akartam útközben megállni. Éppen beleharapok az első falat szendvicsbe, mikor odajön az egyik motoros és megkér, hogy menjek már vele, de csomagostul. Először nem értem a dolgot, de biztos közös fotót akarnak még, vagy esetleg meghívnak reggelizni az étterembe. Összerámolok, odatolom a kerót melléjük, majd várok… várok, miközben ők tovább fotózkodnak. Egyszer csak felpattannak a gépükre intenek egyet, s elrobognak a főépület irányába. Állok, mint egy idióta és lassan leesik: azért kellett eljönnöm, mert benne voltam a képek hátterében, és nehogymá rontsa az összképet egy magyar biciklis aki feltekert ide, mikor ők a százlovas gépeiken idáig húzták a gázkart és büszkén feszítettek a földgömb alatt. No… túlteszem magam lassan rajta, vissza kajálni, miközben lassan felfogom, hogy hát itt vagyok Európa tetején, előttem csak kétszáz méter szakadék és a végtelen kékség. MEGCSINÁLTAM! – legalábbis a felét. 1736 km hat nap - és pár óra alatt, ami majdnem háromszázas napi átlag. Nem érzek fáradságot, feledésben a nyereg okozta feldörzsölés, meleg van és innen már minden lépéssel közelebb leszek a szeretteimhez! Mi kellhetne még?
Végre fenn a csúcson ! avagy Európa legészakibb pontján
Innen már csak vizibiciklivel lehetne továbbtekerni. Időközben felébredtek a turisták is csapatostól lepték el az emlékművet, én pedig visszasétálok az épület mellett található malomkövekhez, ahol szintén sokan fotózgattak. Van itt még egy kétalakos bronzszobor, anya és kisfia - aki északra mutat – mely előtt kivárom a sorom és lefényképeztetem magam. Még időben jut eszembe, hogy a zászlómmal még nem készült kép, így vissza a gömbhöz és kihasználva a pillanatnyi tömegszünetet itt is lefotóztatom magam. A zászló feliratán többen elcsodálkoznak, néhány holland nyugdíjas közös képet is kér, egy másik csoporttól még tapsot is kapok. Hát… ez itt a jutalomam. Gyorsan szeretném megosztani az örömömet az otthoniakkal, ezért vissza a házhoz és próbálok valami kóborjelet befogni. Valami kódot kér, az egyik kiszolgáló segítségével kielégítem a kívánságát és már repülnek a fotók és üzenetek az éterben. Közben egy iskolányi gyerek tódul be a nagyterembe, s rögtön megrohanják a hosszú asztalt, ahol szendvicseket, kólát és jégkrémet adnak át nekik. Én a glóbusz felőli kijáratnál üldögélve jól látom, hogy közülük csak minden tízedik veszi a fáradságot, hogy kisétáljon a száz méterre lévő emelvényhez. Talán már sokadszor hozták őket ide és unják a látványt, de lehet, hogy csak lusták odáig elfáradni. Mire az utolsó lurkó is megkapja az adagját, már szedelődzködnek is és pillanatok alatt kong az előtér. Eredetileg úgy terveztem, hogy egy napot itt töltök, de mit lehet csinálni ezen a méregdrága helyen? Árpesz jutott az eszembe (az a srác aki már három éve kerékpárral nászúton van a föld körül) és az itt található könyv, amibe csak kerékpárosok írnak bele. Körbekérdezem a személyzetet, de senki nem tud semmit róla. Az egyik felszolgáló végül elkezdi magyarázni, hogy van könyv, csak nem tudja hol. Hát…. majd talán legközelebb.
Lassan menetkészre vágom magam és a ragyogó napsütésben nekilódulok a hazafelé vezető útnak. A domborzati körülmények sokkal kedvezőbbek mint idefelé, a hátszél kellemes hatásáról már nem is beszélve. A hosszú lejtő alján betérek egy Lapp souvenir boltba, ahol a kedves nénike helyi angolsággal üdvözöl. Lehet itt kapni a rénszarvasagancs darabkát a nemzetiségi babákat, és sok mütyürt, még kitömött jávorszarvast is. Mivel a legolcsóbb - agancsból készült sörnyitó – árú is 30 NOK, így sajnos nem támogathatom a Lapp nemzedék megélhetését.
Ennek az emelkedőnek szerintem nincs isvége !
Az út egy gyönyörű fjord végében haladt, s kihasználva a parkoló nyújtotta pad lehetőségét lakmározásra szánom el magam. Egy olasz hetven év körüli férfi a lakóautója előtt iszogatja a vörösborát, de kérésemre elkattint néhányat a gépemen. Honningsvág-ba lejutva bekanyarodok a tegnapi benzinkútra, ahol már ismerősként üdvözöl a szőke leányzó, és természetesen tankol a kulacsomba. Elhagyva a töltőállomást lassítok egy zöld autó mögött, ami hirtelen gázadással kikanyarodik balra egy busz elé, a sofőr satuféket produkál, majd nagy csattanás és ugrik a busz egy nagyot. Óvatosan elindulok és látom, hogy az autó kikanyarodott ugyan az útra, de belefordult a busz farába. Mellé érve látom, hogy a hetvenes hölgy halálsápadtan markolja a kormányt, s mereven bámul előre. Kopogok az ablakon, mire felém fordul és hüvelykujját felfelé tartva jelez. Ekkora már a buszból kiugráló emberek a segítségünkre sietnek. A nénit kivonszolják a jobb oldali ajtón, látszólag semmi baja, bár inkább magában motyog, mint a többiekkel beszél. Én jobbnak látom továbbállni, semmi kedvem megvárni a rend őreit, s talán órákig itt dekkolni. Lehet, hogy néhányan felháborodnak a cselekedetemen, de személyi sérülés nem történt és - rajtam kívül - legalább öt szemtanú látta az eseményt.
A sokadik alagút , de legalább a szél nem fúj dabenn !
Az első alagúton gyorsan áthaladok, de a hosszú előtt tartok egy kis fizikai és mentális pihenőt. Bármennyire is felkészültem, de laposabb nem lett az alagút második fele. Csurgott rólam a víz, mire megláttam a fényt a végén. Hét óra… talán még tekerhetnék pár órát, hisz nem lesz sötét, de ha ezen a barátságos öblön túljutok akkor egy hosszú kietlen táj következne, amihez semmi kedvem, így aztán táborhely keresés kezdődik. Szerencsémre az öböl belső oldalán egy parkoló látható néhány lakóautóval.
Odaérve környezettanulmányt folytatok, három utazókocsi utasai egy padon ülve társalognak, lentebb egy füves mélyedés, ami némileg tompíthatja a tomboló szelet. Svéd, dán és norvég fenségjelű autók gazdái valami keveréknyelven, de egymást tökéletesen értve beszélgetnek, és csak a köszönésemkor váltanak át angolra. Semmi kifogásuk a sátrazásom ellen, sőt meginvitálnak egy welcome drink-re, valami whisky féle itallal. Rövid eszmecsere után felállítom a sátrat, mely művelet nem is olyan egyszerű, a szél vitorlaként használja a ponyvámat, így kénytelen vagyok a bringát is hozzákötözni. Közben az egyik hölgy előhoz valami kolbászból és húsdarabkákból álló finomságot, és intenek, tartsak velük. Falatozás és sörözgetés alatt főleg a túrámról kérdezgetnek, hitetlenkedve csóválják a fejüket a távok hallatán. Ugyan nem értem minden szavukat, de mindenkinek van egy rövid története Magyarországról, vagy a kerékpározásról. Nagyon jó hangulat kezd kialakulni, bár mindenki kabátban és sapkában állja a süvöltő szelet, eszébe sem jut senkinek, hogy a jó meleg lakótérbe vonuljon vissza. A második sör után én visszavonulót fújok, de még a kezembe nyomnak egy dobozt útravalónak.
Dán , Svéd , Norvég és Magyar whiskyzés éjféltájban
Sátorhoz érve ledobom a sört és ssssssz… valami kiszúrta. Gyorsan felkapom a drága nedűt és a priccoló lyukra tapasztva a számat elkezdem kortyolni. A társaság hangos nevetésbe tör ki, és a norvég tanár már hozza is a pótlást. Milyen érdekes, hogy itt a világ végén is talál az ember egy-egy baráti szót, mosolyt és empátiát. Kicsit bódult vagyok az italtól, nem igazán “edzettem” mostanság rá, de jobban esik majd az alvás. A szél jól cibálja a ponyvát, de megtalálom a füldugómat és már ringatni sem kell.
8. nap: Kájfjord - Mieron /311 km/
Három óra.. vissza a régi kerékvágásba. A szél hajnalra mérséklődött, gyors sátorbontás és már úton is vagyok. A fennsíkon támogat ugyan a szél, de közel sem oly intenzitással, mint ahogy azt tegnapelőtt tette csak éppen ellenem. Jó tempóban lehet haladni, forgalom szinte semmi, csak a rénszarvasok a társaim. Már idefelé is megfigyeltem, hogy nagyon sok baleset van az állatok miatt, az aszfalton is árulkodnak a nyomok, meg az út mellett a foszladozó tetemek és csontvázak bűzölögnek. Érdekes, hogy az illetékeseket ez hidegen hagyja.
Egy part menti szakaszon megriad tőlem egy tucatnyi rénszarvas és az úttesten galoppozni kezdenek előttem. Sajnálom őket, nem hajtok túl közel, de ők csak trappolnak, persze le is térhetnének, de nem teszik. Terelem őket vagy két kilométeren keresztül, mikor egy kamion tűnik elő a kanyarból, lassít, villog s ezzel kényszeríti le az állatokat a parti kövekre. Máskor aztán egy méterre megyek el mellettük, már rám sem bagóznak.
Beérek Olderfjord-ba és innen már nem délnek, hanem nyugatnak fordítom a kormányt, s rögtön egy kétszázötven méteres szintemelkedés nehezíti haladásomat. Itt még sok hó található és az olvadás nagyon felduzzasztotta a velem szembe rohanó folyócskát, mely morogva, s tajtékozva tör a tenger felé. Errefelé sok hétvégi házacska található szétszórva a hómezőn, amiket autóval még most sem lehet megközelíteni, ezért utánfutókkal motoros szánokat hoznak és az autók az út mellett várakoznak, míg gazdáik meglátogatják portáikat a nagy semmi közepén. Skaidi üdülőhelynél délnek fordulok, erre már csak foltokban maradt meg a hó, és persze a környező hegyek magaslatain. Nagyon kellemes az idő, viszont a domborzat elég barátságtalan a sok rövid emelkedőivel. Egy hosszú lejtő után leparkolok egy befagyott tó partján és beiktatok egy étkezést. Aztán nekivágok a kaptatónak és feljutva a hágóra megállok, hogy nekivetkőzzek. Ekkor iszonyatos dologgal kell szembesülnöm. A hátsó táskámon folyik végig valami piros ragacs. Rögtön sejtem, hogy az eperlekvár lehet a bűnös, amit pár perce csomagoltam el. Lepattant a doboz teteje és a tartalma elárasztotta a kajás táskámat, ragad minden. Mentem ami menthető, lenyalogatom az értékes gyümölcsdarabokat, törölgetem a sátorrudakat, majd megpróbálom hóval kimosni a táska belsejét. Körülöttem piroslik minden, mint ahol öldöklés zajlott, bármihez érek ragad minden.
Feledve a borzalmakat nem sokkal később már száguldok lefele az Altafjord partjára és elhatározom, hogy csobbanok egyet az öbölben, megszabadulva az epermaradványoktól. Az elképzelés jó, de a megvalósulást megakadályozza a gusztustalan pocsolyaszerű víz, mely fürdőzésre teljesen alkalmatlannak bizonyul és nagyon hideg is. Bekerekezek hát a környék központjába ALTA nevezetű városba, ahol állítólag sok magyar telepedett le. A város elején beugrok egy COOP boltba némi élelemért és láss csodát: csupán 7 koronáért árulnak félkilós kenyeret!
Rögtön veszek kettőt, vajjal és dán szalámival egyetemben.
A sok hó olvadása ilyen csodákat hoz létre
A városon keresztüljutva kicsit eltájolódtam és a megkérdezett fiatal irányt mutat, de figyelmeztet, hogy kemény lesz! Eleinte még könnyedén mászok felfelé, de egy szurdoknál már rájövök: igaza volt a fiúnak. A sziklák között az út egy sávra szűkült és mellette hatalmas robajjal tajtékozva dübörgött egy folyó, olykor az útra csapódó habjaival. Félelmetes és egyben csodálatos is a vad természet eme lenyűgöző jelensége. Túljutva a szurdokon az út még emelkedett, de a folyó olykor tóvá szélesedve nyugodtan csordogált tova. A szemközti hegy ormáról vízesések tucatja ejti ámulatba az erre utazókat. Kezd ellaposodni a táj és ez egyre gyorsabb tempóra biztat. Kilenc óra és már közel járok a mai háromszáz kilométeremhez, de a nap még ugyanúgy fenn van, mintha délután kettő lenne.
Még nyomom a pedált egy darabig, de lassan táborhely után kell néznem valahol a folyóparton. Kezd lemerülni a belső akksim, így lekanyarodok egy fölútra és a folyótól pár méterre egy tisztáson tábort verek. Bosszankodva meg kell állapítanom, hogy reggel ott hagytam egy sátorrudat, így kénytelen vagyok szigetelőszalaggal egy botot hozzárögzíteni, hogy álljon valahogy a sátor. Lesétálok a partra és a jéghideg vizet magamra lötykölve imitálom a mosakodást. Szerény vacsora és az ajándék sör elfogyasztása után nem probléma a szikrázó napsütés, s a kemény derékalj.
9. nap: Mieron - Muonio /270 km/
Újra reggel van. Semmi nem változott a tegnap este óta, talán csupán más szögből süt a nap. Már úton vagyok és haladok dél felé, nem is nagyon dombos, nem is sík, nem is erdős, se nem rét, szóval olyan bozótos és kissé egyhangú a táj. Az úttól néhány méterre - egy tavacska partján – egy sátor áll, előtte kerékpár, a kolléga még húzza a lóbőrt. Nyolc óra mikor elérem a norvég -finn határt, és engem is elérnek a felhők, hamarosan megkapom az égi áldást. Kénytelen vagyok előszedni az esőálló felszerelésemet, amit szerencsére már hat napja nem használtam.
Legelésző rénszarvasok.......ezek már legalább borjúnagyságúak
Ahogy haladok a szemerkélő esőben, egy rénszarvast megzavarok útszéli legelészésében, s elkezd előttem trappolni. Nem is akárhogy, hanem cikk-cakkban, és ahogy átér a bal oldalra, jobbra hátranéz, majd átmegy a jobb oldalra és balra visszatekint és ez a jelenetsor legalább tízszer megismétlődik. Először élvezem a helyzetet ebben a monoton, barátságtalan környezetben. Simán elmenekülhetne oldalra, de nem teszi, és valahányszor visszanéz látom a szemét, de az nem mond az égvilágon semmit. Kezdem sajnálni és kissé lemaradok, mikor feltűnik egy autó lámpája, teljesen lelassítok, és látom, hogy beugrik a bokrok közé. Hű ez meleg volt! Az eső erősödött, és azon elmélkedem, hogy milyen jó, hogy este már tusolás és száraz, meleg ágyikó vár rám! Délután még betérek egy ajándékboltba, egy kis civilizációt magamba szívni, illetve engedek a csábításnak: 1 eoróért veszek egy kávét és valami sütifélét. A kávé förtelmes – nem is kávézom – a süti pedig két falatnyi, de ízletes és meleg.
Az eső változó intenzitással, de folyamatosan esik, így érek be - hat órakkor – Muonio-ba, ahol CS szállásom van, elvileg. Hamar rátalálok a címre, de a ház előtt megállva elgondolkodom, vajon jó helyen járok? A szintes épületen valami orvosi rendelőszerű tábla található, a cím viszont biztosan jó. Lehet, hogy átverés? Még szerencse, hogy ebben a városban van egy másik címem is, bár Liisa azt írta, hogy hívjam előtte, mert nem biztos, hogy otthon lesz. Azért körbejárom a házat, és egy oldalbejárat feletti erkélyről egy férfihangot vélek felfedezni. Hallózok vagy kettőt, mire megjelenik egy Van Damme filmekből ismert szőke, kigyúrt figura telefonnal a kezében. “Hello, Piitát keresem” kiáltok gyatra angolsággal, mire ő kinyújtja a karját és a messzeségbe mutat. Először nem értem, de megfordulva látom, hogy egy piros Toyota fordul a ház elé, s kipattan belőle egy fiatal lány, és rég nem látott ismerősként üdvözöl. Én ázott verébként nem nyújthatok valami nagy élményt, de a kedves szavaival jólesően telítődöm. Megkönnyebülten málházom le bicajt és a szűk lépcsőn kajtatok felfelé, mikor egy jól megtermett Husky néz velem farkasszemet. Tudtam, hogy van kutyája, de most megállt a szívverésem, így szemtől-szembe másnak hatott. Néhány pillanatig csak néztük egymást, szerencsémre a gazdi szólította, s ő visszavonulót fújt.
Üdvözöltük egymást a háziakkal, majd megmutatják a nappaliban található szivacsot, mely fekvőhelyemül szolgál ma este. Megbeszéltük, hogy először megszabadulok vizes cuccaimtól és egy forró tusolást végzek, közben beizzítja a szaunát (hiszen újra Suomiban járok). A vizesblokk az alagsorban található és jobbnak látom a sáros, vizes táskáimat ott elhelyezni, annál is inkább, mert Piita felajánlja egy adag mosás lehetőségét. Hamar összejön egy mosásravaló, még a lekvárral áztatott hátizsák is belekerül. A forró tus után fel az emeletre, ahol a háziasszony megmutatja a konyhát, “használhatok bármit” kijelentéssel. Az én olvasatomban ez nem jelent vacsorát, de - némi hátsó szándékkal – megkérdem, hogy merre van valami supermarket. Kedvesen elmagyarázza az útvonalat, s én egykedvűen elsétálok bevásárolni a szomszédos S-Marketbe. Kenyérrel, salátával és két szál kolbászfélével térek vissza s - mivel már kopog a szemem az éhségtől – rögtön serpenyőbe tuszkolom a sütnivalót. Sütés közben rájövök, hogy ez inkább valami szafaládéféle és főzni kellene, de már mindegy, ropogósra sütöm és jóízűen bekebelezem. Degeszre tömött gyomorral leballagok a bicajhoz, mert napközben észrevettem, hogy lötyög a hátsó kerekem, húztam egy kicsit a kónuszon. A szauna már vár és nem hagyom kihasználatlanul, de olyan párát produkálok, hogy alig kapok levegőt. Végre nyugalom, lazítás, relaxáció… azon kapom magam, hogy elaludtam… fogalmam sincs mennyit, de a tízperces homokóra már rég lepergett. Az emeletre tartva kellemes illatok csapták meg érzékeimet, a háziasszony gusztusos melegszendvicseket majszolt jóízűen, mellé vörösbort kortyolgatott. Hát nem mondom, hogy visszautasítottam volna ha megkínál, de semmi ilyesmi nem adódott.
Hellyel kínált és társalogtunk többek között a munkájáról. Egy Husky tenyészetben dolgozik, mint gondozó és tréner, versenyre készíti fel a kutyákat és ő maga is indul a szánhúzó viadalokon. Télen sokat jár sífutni, síelni a közeli pályákra. Közben a sütőből előkerül egy piskótatorta, és annak kihűlése után hozzákezd a feldíszítéséhez. Nem bírom tovább elviselni a helyzetet, elköszönök és bevackolom magam a sarokba. A szoba túlsó végéből a kutyus feszülten figyeli minden mozdulatomat, de szemeiből inkább kíváncsíságot, mint támadási szándékot vélek kiolvasni. Nem volt egy jó napom, de remélem túlélem az éjszakát is valahogy.
10. nap: Muonio - Ránea /262 km/
Éjjel arra ébredek, hogy valami súly húz lefelé a mélybe, nem bírok a lábammal csapkodni… felriadok, hát a barátom fekszik a lábaimon, ösztönből lendítek egyet, mire felkászálódik és átblattyog a szoba másik végére. Már este is sejtettem, hogy ez az ő helye lehet vagy csak ő is magányosnak érezte magát.
Három órakor csörög a vekker, összepakolás a pincében, a kimosott ruháim sajna nem száradtak meg, így nyirkosan kell elcsomagolnom. A kutyuli nem jött ugyan le a pincébe, de a kijáratnál vár, s csak ő búcsúzott. Nagyon el van borulva, s az előrejelzések sem bíztatóak, de hát menni kell, az előttem álló három nap több mint nyolcszáz kilométert kell magam mögött hagynom. Talán fél órája, hogy indultam és az eső máris társammá szegődött némi széllel szövetkezve. Hideg van, kapucni, hosszú kesztyű és öt fok. A lábamra újra kapca kerül, mert félek, hogy felfázom és annak végzetes következménye lehet. A Torniojoki folyó völgyében haladok délre, egyre jobban szakad az eső még szerencse, hogy vasárnap van és nincs nagy forgalom. Ilyen időben leszűkül azon helyek száma, ahol enni lehet, így nagy örömömre szolgál az út menti zárva tartó halbüfé terasza, ahol még le is lehetne ülni, ha nem fújna ilyen átkozottul a hideg szél. Nem is időzök sokat, belefekszem a kormányba és nyomom, csak nyomom…
Nyolc órakor tekerek át a széles folyón, mely elválasztja Finnországot Svédországtól, csak a kamionok állnak meg. Egy egzotikusan hangzó városka következik: Pajala, ahol szikrázó napsütés, tengerpart, szamba, koktélok jönnek elő az ember képzeletébe, ehhez képest szakad az eső, sehol egy lélek és még a benzinkútnál sincs Wifi. De ez még a kisebb gond, a nagyobb az, hogy az üzletek is zárva vannak, és fel kellene töltenem a készleteimet. Mindig van nálam tartalék (konzerv, keksz, csoki), de naponta hatszori kajáláshoz ez kevés. Mikor a következő városban is zárt ajtókat találok, akkor már kezdek aggodalmaskodni, hiszen evés nélkül sokáig lehet vegetálni, de tíz órákat tekerni nem.
Szakadó eső és hideg.........most egy ilyen jelenet játszódik
Vészforgatókönyv első pontja: kenyeret szerezni. Az első áldozat egy dán lakóautó, ami könnyelműen megállt egy parkolóban, ráadásul a tulaj előtte dohányzik. Megállok, és a vasárnapi zárt boltokra hivatkozva kérek egy kis kenyeret, persze fizetnék is érte. A magas, vékony férfi közli, hogy megnézi mit tehet, majd beszáll a kocsiba. Várok. Eltelik öt perc, még mindig várok. Végre kilép egy hölgy, kezében egy zacskóval és átnyújtja a négy szendvicset: “sajnos csak ennyi volt” mondattal, mire a férfi megtoldja ezt egy sörrel és egy fél csomag nápolyival. Hálásan megköszönöm és mikor később utolérnek olyan hangos kürtöléssel üdvözölnek, hogy majd az árokban kötök ki. A kunyerált élelemmel már estig kihúzom valahogy, de mi lesz holnap, amikor még az üzletek nyitásáig még legalább kétszer kellene ennem. Figyelem a házakat, de ilyen esőben mindenki behúzódik a meleg fészkébe. Bemegyek egy étterembe, de csak az öt eurós szendvicset tudják ajánlani, amiből kellene vagy tíz… nem a csóró magyar bicajosnak való. Egy buszmegállóban felturbózom az ajándék falatokat, még egy kicsit tartalékolok is, majd lesz valahogy.
Lassan beszürkül a horizont, csalóka a kép, olyan mintha esteledne, ráadásul egy nagyon forgalmas szakaszra érek, ahol észnél kell lenni a száguldó és vízfüggönyt képező autók mellett. Egyszer csak egy bácsi kilép a fedezéket adó fészer mögül és óvatlanul elindul a ház felé. Én rögvest lecsapok rá, ő motyog valamit - gondolom svédül - majd a ház felé mutogatva bemegy az ajtón. Hát ez nem jött össze – gondolom, de hamarosan egy néni lép ki az ámbitusra, s fura angolsággal beinvitál. Rólam folyik a víz, szabadkozok, de megfogja a karom és finoman betuszkol az ajtón. Pár lépés után megállok - körülöttem tócsa keletkezik - és előadom a kenyérhiányos mondókámat. A háziasszony rögtön megtámadja a hűtőt, majd a spájzot és energikusan vajazni kezdi a szelteket. Hiába mondom, csak kenyér, mintha meg sem hallaná, becsomagolja az összes (4 szelet) megkent és sajttal megspékelt kenyeret, mellé fél csomag kétszersültet, és még pászkát is talál számomra. Közben kérdezget az utazásomról, majd hirtelen témát váltva felajánlja a vendégszobát az emeleten éjszakára. HŰŰŰŰ ezen igen nehéz helyzetbe hoz, hiszen még tudnék vagy 50-60 km utat megtenni ma, de az egész napi ázás-fázás hatása elgondoltat. A tusolás, meleg ágy, társaság lehetősége csábítóan hat rám. Egy pillanatra engedek a kísértésnek, de az eszemre hallgatva inkább mégis elköszönök, nagy-nagy hálálkodás közepette.
Az eső sem csendesedik, a forgalom se csökken, de van mit ennem, és ez a tudat új energiákat szabadít fel bennem, amitől jól haladok. Hamarosan el is érem Töre városát, ahol egy új fejezet kezdődik, hiszen az E04s főút lesz a társam az elkövetkező napokban. Tartok ettől az úttól, mert a Botteni-öböl nyugati partján vezet végig és az északi vidéket ez köti össze a fővárossal, illetve délebbre egész Európával. Tiltva ugyan nincs rajta a bicajozás, de a svéd kerékpáros szervezetektől kapott levelekben – ahonnan térképeket próbáltam szerezni - kifejezetten lebeszéltek a használatáról. Nem véletlenül fekete táblákkal jelzik, ahol kerékpárral el kell hagyni a főutat. Úgy gondoltam belekóstolok a szituációba, aztán majd meglátom, hogyan tovább. Még otthon kidolgoztam kerülőutakra ítinereket, de ha azokat kell igénybe vennem, akkor sokkal több időbe kerül az előttem álló több mint hatszáz kilométeres szakasz. Most – vasárnap este lévén - nincs olyan nagy forgalom, tehát az első kilométerek biztatóak. Egy órai tekerés után valami szálláshely után kezdek el nézelődni, kezdek elfáradni és enni is kellene.
Az utat drótkerítés zárja el a vadállatoktól, amin 1-2 kilométerenként egy nyitható kapu található. Egy ilyen menekülő kijáraton lekanyarodok az erdőbe, majd bentebb megállok egy tisztáson. Alig, hogy leszállok a bringáról hangos zümmögéssel óriás szúnyoghad lep meg. A vízhatlan ruházatot is átszúrva pillanatok alatt 10-15 olyan csípést szenvedek el, amit még napok múltával is vakargatok. Előkapom a riasztót, fújok szanaszét, de csak átmeneti a béke, fújkálhatnék itt egész este folyamatosan. Felpattanok a brinyóra és eszeveszetten tekerek vissza a főútra, ahová már nem követnek a vérszívók. “Hűha ez meleg volt”, de valahol csak kellene aludnom.
Egyórás menet után egy tóparton kis házakat látok, lekanyarodok és terepszemlét tartok. Az eső esik, tehát valami fedél jól jönne, ezért ez irányba szimatolva haladok a part mentén. Hopp egy nyitott fészer és vele szemben a ház ablakában egy néni figyel. Intek neki, mire kinyitja az ajtót és a botjára támaszkodva magyaráz valamit. Én is mutogatok, hogy alvás hálózsák stb., de nem közelítenek az álláspontjaink, végül egyértelműen lengetni kezdi a botját. Elkeseredetten indulok tovább, mikor a fák között egy másik pajta kerül a látószögembe, viszonylag távol a házaktól. Egy mély árkon átevickélek, majd leemelem a méteres magasságban lévő ajtót s ezen keresztül beemelgetem a táskáimat, a bicajt, végül én is átmászom. Visszatéve a lapot körülnézek a menedékemben és elégedettem nyugtázom, hogy üres és nem ázik be. Szuper! Az alja kemény és göcsörtös, de nem számít, innen sehova tova! Kiteregetem vizes dolgaimat, már alig van mit felvennem, hiszen a mosott ruháim is vizesek, de valahogy majd csak megoldom. Ennivaló van, a sört is magamévá teszem, majd bebújok a száraz hálózsákba és teljes némaság lesz úrrá körülöttem.
Egy remek és száraz hely a szénatároló
11. nap: Ráneá környéke - Botsmark /284 km/
Reggel kopog az eső a tetőn, négy fok van, nincs kedvem felhúzni a vizes cipőmet, de hát zokniban mégsem tekerhetek. Az „ablakon“ kirakosgatom a holmimat, átugrok az árkon és már nyomulok is a főút felé. Szerencsémre nincs nagy forgalom így hajnal három után. A fákat szállító kamionok viszont éjjel-nappal fuvaroznak és figyelni kell rájuk, mivel a pótkocsijuk nagyon hosszú és magas, ezért nagy légörvényt keltenek. Luleá város előtt terv szerint is le kell térnem, igyekszem párhuzamosan haladni a főúttal, de egy kissé bekavar az itinrem, ezért egy fiútól kérek segítséget.
Újra a főúton haladok - amíg lehet, ez a leggyorsabb - és itt szakaszosan, de 2x2 sáv biztonságot ad. Pitea előtt ismét fekete tábla vezet le az E 04-ről, és már hamarosan a városba érek, ahol már lassan nyitnak az üzletek. Az utamba elsőként kerülő COOP-ban becserkészek kenyeret, tejet, csokiskekszet felvágottat és valami Fiksbullart, ami talán hal. A boltból kilépek, és rögtön vissza is fordulnék a havaseső látványától, gyorsan lehajtok a mélygarázsba, ahol ugyan nem esik, de oldalt nyitott és nagyon huzatos. Kipakolok az autóktól kissé távolabb és dideregve nekilátok étkezni. Kitekingetve a zord terepre, legszívesebben maradnék még, de akkor hogyan jutok el holnap este a vendéglátómhoz? Erőt veszek magamon és még egy öltözetet magamra, majd nekilódulok a városból kivezető útnak, ami nem megy egyszerűen, de valahogy csak kitalálok a főcsapásra.
Az ám, de itt már nagyságrenddel több autó száguldozik, mint azelőtt és itt nincs más alternatíva. A helyzet a következő: adva van három sáv, melyből kettő az emelkedőknél van használva, a lejtőknél egy sáv. Az emelkedőknél általában nincs gond, mert előzésemkor a belső sávot használják a járművek, kivéve ha már őt is előzik, mert akkor nem tud elég oldaltávolságot hagyni mellettem és az gáz. A lejtőnél viszont csak egy sáv van ami középen korláttal, szélen korláttal, vagy drótkötéllel van lezárva nyolcvan százalékban, a maradék húszban nincs semmi. A fehér külső és belső záróvonalon a járművezetők elalvására figyelmeztető bemarások vannak, ami 30 cm széles, 30 cm hosszú, 3 cm a legmélyebb ponton és 30 cm köztük a távolság. A gépkocsiban ez egy dübögő hangként jelentkezik, ha csak áthajtok rajta, akkor bakkanok egyet, de ha a lejtőzök és ráhajtok akkor nagyon ráz. A külső záróvonal (és bemarások) mellett marad még 30-100 cm leaszfaltozott rész, nos hát ezen kell nekem közlekedni. Ha legalább 60 cm akkor még le tudok a szélére húzódni, ha csak 20 cm akkor már az iránytartás is gondot jelent. Ehhez még hozzájön, hogy lejtmenet van, tehát a kamionosok is „eresztik“ a szerelvényüket, hogy lendületet adjanak az emelkedőhöz. Nekem is jó lenne lefelé száguldani, de ehelyett bőszen húzom a féket, minél lassabb tempóban kapjam a légörvényt.
Nem véletlenül fekete táblával jelzik az E4 út ,,kerekezhetőségét "
Leállok egy parkolóban, hogy átgondoljam az utóbbi óra történéseit és a továbbiakat. Mentálisan sokkal jobban elfáradtam, mint fizikailag és rendeznem kell soraimat. Alternatív útvonal nincs - illetve ha nyugatra háromszögben kerülök, de az dupla táv és idő – itt kell megoldást találnom a következő nyolcvan kilométerre, mert utána tervezett rövidítésem lesz. Végül arra jutok, hogy ha az emelkedőket megnyomom, a lejtőkön óvatosan gurulok és a parkolókban pihenőt tartok, akkor megvalósítható a gondolat. Ennek megfelelően vágok neki e veszélyes szakasznak, miközben az eső szakadatlanul esik. Néhány etap után finomítom a rendszert, úgy, hogy figyelem a mögöttem jövő forgalmat, ehhez viszont át kell jönnöm a rázón, mert ha hátranézek - esőfelszerelésben - óhatatlanul rámegyek a rázóra és brrrrrr, vagy lekap a kerekem az aszfaltról és annak valszeg bukás a vége. Tehát hallgatózom, s ha nem jön semmi akkor átugrok a sávba és visszanézek. Személygépkocsi jövetelekkor maradok a sávban, egyrészről elfér mellettem, másrészről nincs szele és figyelmesebbek is. Kamion esetén vissza a záróvonalon kívülre és lelassulok és szorítom a kormányt… de nagyon. Ha nem jön semmi, akkor beletekerek és elszámolok tízig, majd újra hátranézek és ha még mindig messze jár valami, akkor újra tépés, számolás. Ezzel a módszerrel nagyon hatékonnyá válik a menet, négy óra és már Skellefteá-ban járok, ami után elhagyom a főutat. Alig várom már a mellékutak nyugalmát, kell egy kis laza tekerés e nagy rohanás után.
Végre megtekinthetem a házakat, a környezetet és nassolhatok is, ami nagyon hiányzott a mai nap. A hátrány viszont, hogy az út egy az egyben követi a domborzat emelkedőit, s sokszor kell a kormányba kapaszkodva keményen beletaposni. Egy étkezés alkalmával észreveszem, hogy az első váltóm bowdenje ki van szőrösödve, csupán néhány szál tartja. Van ugyan tartalékom, de itt az esőben nem szerencsés a kar apró csavarjaival bíbelődni, mert ha elejtem akkor vége a váltómnak. Gyors elhatározással a rögzítésnél megrövidítem, így biztosabban tart, de a kis fogaskerekemet nem használhatom ezután. Egy kanyarból kijövet meglátok egy sárgamellényes kollegát, s természetesen megállunk egymás mellett. Egy litván srác, aki Stockholmból indult 11 napja és - megkerülve a Botteni-öblöt – Helsinkibe tart. Ő nem használta az E04 utat, mert nagyon veszélyesnek tartja és - szerinte – büntetnek is rajta. Nekem éppen ezért kell kockáztatnom, mert ami neki 11, az nekem 3 nap kell, hogy legyen!
Továbbra is nehéz a terep,de lassan meglesz a mára tervezett táv, az eső sem csitul… szállás után nézelődök. Elődeim túrabeszámolóban olvastam út menti parkolókról, ahol fedett faházakban lócákon aludtak, és most nekem is utamba akadt egy ilyen menedékhely. A problémám csak az, hogy a házikó közel van az úthoz és a nyitott része is arrafelé van, így totálban lát az úton haladó és sokféle ember járhat erre… ráadásul egyedül vagyok. Nem merem bevállalni, így hát keresgélhetek tovább. Persze fedett helyet, minél hamarabb, mert nem sok energiám maradt. Egy falu után, ahogy bepillantok a fák közé, egy konténert látok és világít az ablaka. „Hátha valami munkások pihenője és befogadnak“ gondolattal satufék és be az erdőbe. Közelebb érve már látom, hogy csak a lelki szemeim előtt volt világítás, sötétek az ablakai. Kopogok, semmi kilincs. Ajtó kitár, benn senki. Talán 8x3m kétoldalt asztalokkal és székekkel, végében térkép bejelölt pontokkal. Valószínűleg favágók pihenőkonténerére akadtam rá, asztalon poharak, kávéfőző és egy szatyor, benne penészes kenyérrel és egyéb ételmaradékokkal. Ez jó! Tehát ma este biztosan nem használják azt a fedezéket, nekem tökéletes lesz éjszakára. Villanykapcsoló fel… na azért nem minden tökéletes, valószínűleg generátort használnak ittlétükkor. Kiteregetem a vizes cuccaimat, - már csak egy pólóm és két alsónadrágom maradt, ami száraz és tiszta – és felbontom a halkonzervemet (Fiksbullar), ami nem is hal, hanem olajban úszó puha valami… talán a knédlire hasonlít az állaga. No mindegy, elég laktató, hozzá egy kis édesség és már bújok is a szőnyegre terített hálózsákomba. Nagy szerencsém van ezzel a menedékkel, de holnap már igazi ágyban alszom - remélhetőleg - és az időjárás is kegyesebb lesz hozzám.
Favágók konténere , avagy átmentem Hamupipőkébe
12. nap: Botsmark – Salsaker /260km/
Nagyon jól aludtam az éjjel. Összekapkodom a félig száraz holmiaijaimat, majd búcsút intek a kellemes szállást adó konténernek. Az eső folyamatosan esik, ráadásul az utat felújítják, ami azzal jár, hogy teljesen lemarózzák azaszfaltot és az alatta lévő - tojás nagyságú - köveken kell egyensúlyozni. Nagyon lassan haladok, kerülgetem a kátyúkat és keresem a döngölt részeket, ahol kevésbé rázós. Már nagyon unom ezt a kegyetlen terepet, amin több mint egy órája zötykölődöm, mikor meglátom az „alagút végét“ és rátérhetek az egy fokzattal jobb aszfaltra. Ilyenkor hajnalban igen gyér a forgalom, az elszórt házak lakói még az igazak álmát alusszák. Esik az eső, nem valami szívderítő érzés így kerekezni. Hat óra, beérek Észak-Svédország fővárosába, mely az Umea nevet kapta, jelentős egyetemi múlttal és nyolcvanezres lakossággal. Az idén Európa kulturális fővárosa címmel büszkélkedik (Rigával egyetemben). A szépségét sajna most nem fedezhetem fel, mert egy a főutat követve elkerülöm a belvárost. Haladnom kell, korán van és esik az eső is.
Újra a főútra térek, ami éledező forgalommal és az előzőekben tagolt három sávval vár. A félnapos nyugalom után újra stressz üzemmódra váltok, de legalább jól haladok. Sok eseményt nem írhatok ezen szakaszon, talán csak annyit, hogy délre ideiglenesen elállt az eső. Örnsköldsvik városában feltöltöm készleteimet, majd nekilendülök a várost elhagyó kaptatónak. Jó három kilométer tekerés után kellemetlen jelenség állja utamat, egy tíltó tábla formájában. Bosszantó, terveimben nem szerepelt ilyen szakasz, előkapom a tabletet, és szomorúan konstatálom, hogy kénytelen leszek visszatekerni a városba és alternatív úton megkerülni e szakaszt. Ez a plusz huszas – megspékelve kétszáz szinttel - nemigen van ínyemre, ráadásul egy defekt is borzolta a kedélyem, és azeső is rázendített. E letargikus állapoton csupán az a tény lendítget tovább, hogy este egy kedves házaspár várja az érkezésemet.
Ismét E4, ám némi lazulással, ugyanis szakaszonként eltűnik középről a korlát, így egyszerűbb kikerülniük a járműveknek. Végre elérem Ullanger-t, ahol elhagyom a főutat és mellékútakon közelíthetem meg a szállásadóimat. Sok köszönet nincs a kezdetben, rögtön egy húzós emelkedő, majd eltűnik az aszfalt a kerekem alól, így zötykölődhetek vagy két kilométert Salsaker településig. Kezdem sajnálni a szegény svéd falusiakat, hogy nem futja néhány teherautónyi aszfaltra, miközben sokmilliós volvók dűlöngélnek a döngölt földúton. Egy tolós kaptató után felismerem a kissé beljebb megbúvó fehér házat, elindulok feléje, mikor zajt hallok hátulról. Egy busz áll meg fentebb, és ösztönszerűen visszafordulok. Kisvártatva egy vékony szőke hölgy jelenik meg a dűlő végében és rögtön felismerem kedves levelezőtársamat, Sofia személyében. A véletlen időzítést mindketten nevetve konstatáljuk és kedvesen beinvitál a családi fészkükbe.
Megérkezésem Sofia és Jens barátságos fészkébe
Lemálházok, majd felcipelem a táskáimat az emeleti vendégszobába, mely az angol leányregényekben leírtak tökéletes mása a rózsás tapétájával, a fehér ágyikójával. Sofia végigkísér a két évvel ezelőtt vásárolt házukban, miközben melegíti a férje, Jens álltal délelőtt készített fasírtot, illetve krumplit. A hófehér rokka, százéves, méltóságot sugárzó bútorok a házzal együtt kerültek a tulajdunukba. Már magamnak is zavaró a háromnapos tisztálkodáshiány, így elvonulok tusolni, miközben elfogadom a ruháim megtisztulásának lehetőségét. Felüdülve látunk neki a vascorának, mely fasírt, krumpli szósszal, vegyes saláta. Az ízvilág eléggé szegényes, de nagyon jóízűen falom fel szinte az egész tállal. A vacsorát egy gyönyörű völgyre néző teraszon fogyasztjuk el, mely a nyugalom és béke élményét nyújtja számomra. Gyorsan szalad az idő: kilenc óra, de mindenképp szeretném megvárni a ház urát, aki a közeli város tűzoltóságán dolgozik. Már nehezemre esik ébren maradni, de végre megérkezik Jens, kalandok oda-vissza mesélése, közös pontot találunk a futásban. Az órás beszélgetés végén felmerül egy magyar utazás lehetősége, de a kapcsolattartás mindenképpen. A mosógép végzett, a szárítógép beüzemel, de az ágyam már mágnesként vonz, így elköszönök és irány a szobám. Nehéz napon vagyok túl, de a befejezés kárpótol minden szenvedésemért, hiszen nagyszerű párral hozott össze a sors, s remélem láthatom újra őket valaha.
13. nap: Salsaker - Soderhamn /281 km/
Három óra. Az esti beszélgetés elhúzódása miatt aludtam ily sokáig, most kapkodom össze megszáradt ruházatomat és csöndben lecuccolok, felpakolás és irány a döngölt földút. A főútraleérve hatalmas köd fogad, kénytelen vagyok dupla hátsó villogót felszerelni. Szerencsére nem tartsokáig, előbukkan a rég nem látott napocska, az út minősége kiváló és a forgalom is elviselhető. Kell ennél többegy magányos vándornak? Egy 2,5 km hosszú és legalább 100 m magas pillérekkel megáldott hídon haladok át, ami a Högakusten névre hallgat. Hamarosan egy oly ponthoz érkezem, ahol el kell döntenem, hogy maradok a főúton, ami átvezet egy városon, vagy levágom ezt a kanyart és átvágok a hegyen. Odaérve, az utóbbi mellett döntök, s rögvest egy 10-12%-os emelkedő állja utamat, nekiveselkedek. Húszperces mászás után kezd laposodni a helyzet, majd lezúgás a tengerszint közelébe. Ezzel spóroltam vagy öt kilométert és egy városátkelést. Tizenegy körül érem el a következő nagyobb várost Sundsvall-t, ahol valami fesztivál lehet - a kirakodásból itélve – de meg sem állok, egy kis csúszásban vagyok.
Most leírhatnám a középkori templomainak szépségét, a főtér impozáns házait, a park szökőkútjainak különleges szobrait, de sajna egyiket sem láttam, ugyanis csőlátás alakult ki nálam: csak a táblákat figyelem. Most írhatnék a svéd táj szépségeiről is, de nálam hivatottabbak nívósabban megteszik ezt helyettem, így csak haladok az E4-es halálúton. Hudiksvall-hoz érve – előre tervezetten - elhagyom a főutamat és egy párhuzamos mellékvonalon törtetek dél felé. Nyugalmas fenyőerdők tömkelege következik kissé hullámzó tereppelés ragyogó napsütéssel. Az elmúlt napok esőzése és viszonylagos hűvössége után már túlzottnak érzem a huszonnyolc fokos hőséget, de azért duzzogva elviselem. A mai Cauchsurfing partnerem már a második SMS-ben érdeklődik a hollétem felől, ami nagyon jól esik, hiszen vár rám, illetve aggódik egy kicsit értem. Hajtok is rendesen, de valahogy nem haladok. Még van egy harmincas, de csak szenvedek. Lehet, hogy merülnek a hosszútávú akksijaim?
Adrien szénhidrátbombája / már a második adag /
A válszomhoz képest egy órával később érek be a mai éjszakázásom színhelyére, Soderham-ba. A központba érve szembetünő, hogy csak feketebőrű fiatalokat látni a sétálóútcán. Hamar megtalálom a címet, és kisvártatva megjelenik vendéglátóm, Adrien. Magyarul ez a név egy hölgyet jelentene, de ő egy francia fiatalember, akivel már az előzetes levélváltáskor kölcsönös szimpátia alakult ki. Felhurcolkodunk a második emeleti tágas, tipikusan legényes garzonlakásába. Néhány perces diskurzus után bekéredzkedek tusolni, ugyanis a konyha felől mennyei illatok száguldoznak felém. Megtisztulva besomfordálok a konyhába, ahol éppen elkészült a vacsora, de előbb egy sajtkülönlegességekkel feltúrbózott salátatál válik martalékul. Eztán két tányér különlegesen fűszerezett carbonara teszi még élvezetesebbé ittlétemet. Miközben én habzsolom a finomságokat, vendéglátóm elmeséli magáról, hogy szülei Franciaországban élnek, ő tíz éve kiköltözött Kanadába, ahonnan a cége két éve áthelyezte ide. Bonyolítja a helyzetet, hogy barátnője Norvégiában él, nem egyszerű szinkronba hozni mindezt, de ez neki nem okot nagy problémát. Közös pontunk a kerékpározás, hegyi versenyekre járogat, az összteleszkópos kerója ára egyéves jövedelmemet súrolja. Desszertként nutellás és juharszirupos palacsinta szolgál, - melyet beszélgetésünk közben dobálgat - igen ízletes befejezése a kiadós vacsorának. Még egy órácskát beszelgetünk, de én már a holnapra koncentrálva az ágy felé közeledek és egy kosárlabda mérkőzést nézve hamar el is alszok.
14. nap: Soderhamn - Martsta /251 km/
A szokásos három órai ébredés. Adrien segít lehúrcolkodnom, és még a bicajomat sem lopták el. Nekifeszülök a hűvös hajnalnak, az égbolt tiszta, remélem így is marad. Mára egy lazább szakasz néz ki számomra, de időben oda szeretnék érni a Stockholm előtt fekvő Martsta- ba, ahol magyar vendéglátóim várnak. Jó érzéssel tölt el, hogy ez már az utolsó egész nap, mely tekeréssel telik. A terep enyhén hullámzó, rengeteg fenyő mellette és azzal töröm az egyhangúságot, hogy a párhuzamosan zakatoló vonatok vagonjait számolgatom. Az apró falvak buszmegállóiban lassan gyűlekeznek az ébredező ingázók, meglepően sokan használják a távolsági tömegközlekedést. Mivel a megállók zsúfoltak, így egy lőtér pihenőjét szúrom ki a reggelim elfogyasztásának helyszinéül. Evés közben bekukkantok a lőállásokba, a fekvőhelyek nyújtotta kényelmet sokszor inkább itt élveztem volna. Valszeg dzsungelharcra képezik itt a delikvenseket, mert a céltáblát olyan gaz takarta, hogy aki eltalálta, annak már van lövése a dologról.
A következő nagyobb város Gavle, ahol matrózsipkás lányok és fiatalemberek sokasága fogad, kezükben pezsgővel. Egy fiú realizálja is ezt kezembe nyomva az üveget, kortyolok belőle egy jókorát, majd vidáman továbbállnak. Egy városi ballagás kellős közepébe pottyantam, lehetnek vagy ezren és a főtér felé tartanak, ahol valszeg toborzás lesz. Nagyon szimpatikusak, kedvesen és kulturáltan élik meg ezt a számukra fontos reggelt. Elhagyva a ballagók városát újra hullámzó mellékutakon tekerhetek a ragyogó napsütésben, virágzó rétek és a szélben ringatózó búzakalászföldek között. Már korábban is hallottam, hogy a hátsó kerekem csapágya zsírzásért könyörög, de talán a mai napot még kibírja. Három óra és sűrű sötét felhők gyűlekeznek mögöttem, belehúzok, mert már látom Uppsala híres székesegyházának a tornyait, mely menedéket nyújthat. A szél is feltámad, de segít a haladásban. Menekülök, s már a város falai közt kapom meg a zuhanyt, mely csupán néhány perc alatt átrobog felettem. Svédország negyedik legnagyobb városa, nemzetközileg is elismert egyetemmel büszkélkedhet, melyet 1477-ben alapítottak. Néhány fotó a székesegyház és egyetemi park előtt és már tekerek is tova.
A várost elhagyva kellemetlen akadályba ütközöm, mikor egy nyitható hídhoz érek, amit éppen javítanak. A visszafordító emberkét győzködöm affelől, hogy ahol az elfordítható hídon a munkások átjárnak, ott én is át tudnám tolni a bringámat. Könyörgésem süket fülekre talál, annál is inkább, mert fülvédőt használ (sisakot és védőszemüveget is), felvértezve magát a betolakodók ellen. Semmi kedvem visszatekerni a városba és ott improvizálni (új útvonalat keresgélni), még egy kísérletet teszek a mai kétszáz kilométeres tekerésemre hivatkozva, de hajthatatlan, így kénytelen vagyok visszafordúlni. Bosszant a dolog, de visszateperek a körgyűrűig és némi eltévelygés és lezárt útszakasz igénybevétele után rátalálok a hídra és a délnek tartó főútra. A boldogságom itt sem felhőtlen, mert nem elég, hogy plusz 25 kilométert kerekezhetek, de még újabb viharfelhők érnek utol hamarosan.
Ez a pár méterhíd miatt közelötven kilométer pluszt kell tekernem
Előbb a szél erősödik meg oly mértékben, hogy szinte tekernem sem kell, mert úgy tol maga előtt, majd szakadni kezd azeső, de kegyetlenül. Veszélyes az úton való megmaradásom, ezért beállok egy terebélyes fa alá, ami semmi védelmet sem nyújt a vízszintes víztömeg ellen, ráadásul hiába toporgok, a hidega csontomig hatol. A fagyhalállal szemben bevállalom a baleset esélyét és nyeregbe ülök. Vitorlát bontva próbálkozom az út szélén maradva túlélni a vihart. Az út kanyarodásával oly oldalszelet kapok, mely lehetetlenné teszi az aszfalton maradásomat, kénytelen vagyok tolva átvergődniezen a szakaszon. A következő kanyar után már újra száguldok és sajnálkozó biccentést eresztek a szemben próbálkozó két bicajos felé, akik szinte álló helyzetben kapaszkodnak a kormányukba. Végre egy kis település következik és egy buszstadion, ahol rendezgetem soraimat, közben némileg csillapodik a szél intenzitása. Még esik az eső mikor begurulok a mai célállomásomra, Stockholm egyik elővárosába, melynek neve: Marsta. Otthon nagyon betájoltam magam, de most úgy kóválygok itt az esőben, mint az a bizonyos…
Végre egy négytagú horvát társaság megszán és egy lány előkapja az okostelóját, ami megmutatja a tutit. Csak két utcányit tévedtem, de már tiszta minden. Ismerős a környék. Tízemeletes panelházak mögött kétszintes, 8-10 lakásos társasházikók lapulnak, remélem jól memorizáltam. A folyosóra bejutva hallom, hogy jó helyen járok, mert gyerekricsaj hallatszik az egyik ajtó mögül, magyar beütésekkel. Csengetésemre a fényképről már megismert házigazda, Gyuri nyit ajtót és régi ismerősként invitál beljebb, ahol népes társaság üdvözöl szívélyesen. Gulyásleves illata száll a konyha felől, míly nagyszerű fogadtatásban van részem! Kölcsönös bemutatkozások, rövid helyzetkép, én már fél szemmel a lábas felé kacsintgatok, melyre rögvest reagálnak. Két hét hideg étel és idegen ízvilág után mennyei érzés érezni a magyar fűszeres étek egyediségét. Egy svéd srác és két magyar család jött össze, akik pár éve költöztek ki ide, és jól illeszkedtek be a svéd társadalom rendszerébe. Nagyon jó érzés itt - távol a hazánktól – megteremteni egy kis magyar környezetet, bár a beszélgetésünk döntő része a svéd életvitelről és szokásokról folyik.
Kedves vendéglátóim Zsuzsi , Simi és Gyuri nagyszerű emberek !
Egyórás borozgatás után a vendégek elköszönnek, de Gyuri párjával, Zsuzsival kiegészülve tovább folytatjuk az ismerkedési estet. Kicsit feszengek, mert most kezdődika labdarugó VB brazil-horvát mérkőzése. Megbátorodva az elfogyasztott finom bortól felvetem a lehetőséget a házigazdának. Kiderül, hogy nekik nincs szükségük televízióra, inkább egymással, illetve egyéves kisfiukkal, Simonnal töltik estéiket. Tudom, hogy elcsépelt szlogen, de úgy éreztem, hogy évek óta ismerjük egymást… fantasztikus lelki megnyugvást jelent számomra ez a szép családi közeg. Simon egykis energiabomba, nehezen tudom vele tartani a lépést, de úgy érzem „befogad’’ a gyermeki kis világába és engem is feltölt az elevensége. Felveszem a kapcsolatot szeretteimmel, jó újra látni kis családomat, majd ágyazás a nappaliban és szundi. Tudom, hogy nem igaz, de valahogy úgy érzem: megérkeztem.
15. nap: Marsta – Arlanda - Stockholm - Martsta /95 km/
Kilenc, azaz kilenc órát aludtam! Simon már türelmetlenül várta ébredésemet, gyorsan körbe is kergetem vagy ötször a lakásban. Finom és kiadós reggeli, majd Gyurival átbeszéljük a vasárnapi kerékpárcsomagolás lehetőségeit. Ő az öt kilométerre található Arlanda repülőtéren dolgozik, jól jön a segítsége. A budapesti csomagolás sem volt egyszerű, itt még komplikáltabb megoldásra van szükség. Egyik alternatíva, hogy holnap kukázok kartonokat és elrejtem a reptér közelében, a másik, hogy vasárnap reggel viszem magammal. Egyik sem tökéletes, hiszen elázhat a karton, illetve nagy terjedelme miatt, lehet, hogy csak tolni tudom a szerelvényemet.
Mindenesetre első utam a légi kikötőbe vezet, ahová elsőosztályú kerékpárút vezet. Arlanda hatalmas, Svédország legnagyobb reptere, naponta több mint hatszáz járattal és majdnem száz beszállókapuval. Hamar megtalálom a négyes terminált, odabenn is felderítem a helyszínt, végigtolva a terhektől megszabadított bicajomat. Miután feltérképezem a terminál belső részeit, kívül nézek körül, papírkonténereket kutatva. Nem látok sehol, valószinűleg az elzárt területen találhatók, de nem adom fel a keresést. Az egyes terminálnál valami beruházás folyik, a körbekerített rész kapuja nyitva, így behajtok az építők szerelőkonténerei közé. Látok is egy halom nagyobb méretű kartont, amit a berendezések csomagolására használhattak, de hát mégsem vihetem csak úgy ki innen. Egy kisebb csoportosuláshoz érve érdeklődöm, de elhajtanak, nem hagyom magam és megkeresem a főnököt. Nem igazán érti, hogy miért nem veszek 28 Euróért kerékpárszállítót, de pozitívan áll a problámámhoz. Vasárnap viszont nem dolgoznak, zárva a terület, így a kartonokat most kicipilem a kerítésen kívülre és egy konténer alá rejtem, nehogy elázzon, vagy el ne vigyék, mint szemetet. No a magyar fifika megint működött, elégedetten hagyom el a repülőteret, remélem vasárnap reggelig meglesz a portéka.
A főváros felé veszem az irányt a ragyogó napsütésben. Otthon készítettem tervezetet a belvárosba jutásomhoz, mely az elővárosban dugába dőlt, elsősorban az elterelések, másodsorban az eltévedések miatt. Igyekszem az autópálya vonala közelében haladni, mely bevisz a központba több-kevesebb sikerrel. Rájövök, hogy a vonatok szintén a központba tartanak, és ezek vonalát követve bejutok egészen a központi pályaudvarig, mely a város szívében található. A város 14 szigetre épült, melyeket 57 hídköt össze, nem hiába nevezik Stockholmot észak Velencéjének. Ismerősként köszönnek vissza a hidak és terek, hiszen tavaly a feleségemmel eltöltöttünk itt néhány napot a Skandináv autós körutunk részeként, természetesen Cauchsurfinget igénybevéve. Akkor körbejártuk a város nevezetességeit, de időhiány és a húzós belépődíjak miatt inkább csak kívűlről csodáltuk meg az épületeket - kivéve ahová ingyen bemehettünk - inkább a város milliőjére koncentráltunk. Most sem lesz ez másképpen, csupán sokkal kevesebb idő kell a bejárásukhoz, hiszen kerékpársáv mindenütt fut.
A környék egyetlen teremtménye akit hidegen hagy a zászlóm
A Gamla Stan sziget a legrégebben lakott hely, szűk macskaköves utcácskáival, sok túristával, itt nagyrészt csak tolom a járgányomat. A Stortorget téren nekilátok a vendéglátóim által csomagolt garnélarák és finom köret elfogyasztásához, de a nagy doboz ínyencség kifog rajtam, még délutánra is marad bőven belőle. Az égbolt be van borulva, tizenöt fok van, nincs valami kellemes időjárás, de különösebben nem zavar. A ballagás ide is elérkezett, teherautók csalingáznak az utcákon, platójukon vidám fiatalok tömege, hangos ritmusos zene és sör fröcskölése. Szerintem a talpuk alatt zsugorostul áll a sör, mert folyamatosan locsolják a bámészkodó népet. Odébb krisnások csoportja közeledik, rituális jellegzetes énekük betelíti a teret, a száraz sütijükből nekem is jut, hááát ettem már jobbat. Egy padon ülve elém áll egy cigányasszony és valami halandzsálni kezd, majd a sisakomra tekintve felrémlik valami, mert hangosan felkiált: „Hé te vagy magyar? Aggyá mán egy kis pízt!” Először köpni-nyelni nem tudok, de feltalálom magam: „Szerintem nálad több van, mint nálam!” Ez hat, mert legyint és továbbáll.
Masírzó gárdisták , köztük jónéhány szőke hölggyel
Szemerkélni kezd az eső behúzódok a királyi palota egyik kapualjába, elfogyasztom a maradék garnélarákot, ebben a pillanatban masírozik el előttem a királyi gárda négy eminens tagja - köztük egy szőke leányzóval – hogy a közeli őrbódé kissé megfáradt kékzubbonyosát leváltsa. A semmittevésbe is el lehet fáradni és a visszaút sem egészen tiszta még előttem, így elindulok lassan „hazafelé”. Egy-két rövid tévút, de azért kijutok a város forgatagából, az autópálya melletti kerékpárúton az eső mellé erős szembeszél is társul. Épp a széldzsekimmel bíbelődök, mikor elhúz mellettem egy bringás. Gyorsan nyeregbepattanok, nem árt egy kis szélárnyék. Igen beletaposok, mire utolérem, kiderül, hogy egy hölgy. „Nem baj, majd váltásban megküzdünk a széllel” gondolom, de alig tudok lépést tartani vele, a kigyorsításokkor olyan erővel akar leszakítani, hogy majd kiköpöm a tüdőmet. Ez így megy vagy tíz kilométeren keresztül - már mellékúton tekerünk - amikor kénytelen vagyok leszakadni, mert egyszerűen nem tudok mögötte maradni. Ennek meg is lesz a következménye, mert mintha falba ütköznék oly erővel nyom a szél szembe. Egy utolsó kísérletet teszek még, hogy utolérjem, amikor lekanyarodik egy utcába... hát erről ennyit! Még szenvedek egy órát, mire beérek Marsta-ba, egyenesen az első boltba.
Ma én főzök, és ennek megfelelően veszek két pizzát, némi édességet és néhány doboz sört. Zsuzsiék már várnak, lehet, hogy aggódtak is értem. Hazaérek, pizza a sütőbe… felejthető. Simon már alszik, elsörözgetünk még Gyurival, aztán kis netezés és irány az ágy. Alig tekertem ma, mégis teljesen lemerített ez a viharos szél, de nincs okom panaszra, nagyon jó helyen vagyok, és holnapután már az igazi otthononban aludhatok.
16. nap : Marsta – Stockholm belváros - Marsta /78km/
Hogy tudok én tízórán át aludni? Egyébként nem rossz dolog, de aki sokat alszik, az keveset él. Reggeli, majd elköszönök gyorsan, mert Gyuriék nagy pakolásba kezdtek és nem akarok lábatlankodni. Nagyszerű idő van, az utat is jól ismerem már, szinte száguldok a belváros felé. Az, ami tegnap négy órámba telt, most másfél alatt megvan. Néhány gondolat a svéd városi közlekedésről: Stockholmban minden nagyobb útvonal mindkét oldalán záróvonallal védettkerékpársáv található, külön lámpával, tájékoztató táblákkal. A kerekesek nagyon sokan vannak, betartják a szabályokat – ellentétben, mint pl. Londonban . A gépjárművezetők is figyelmesek, udvariasak, kellő oldaltávolságot tartanak, biztonságban érezheti a bringás magát.
A Gamla Stan körbetekerése után néhány fotót készítetek magamról a zászlómmal, miközben sokan elismerően bólogatnak a távok láttán és kattogtatják gépeiket. Tegnap lekéstem, de ma feltétlenül megnézem a királyi gárda déli őrségváltását, melyre már gyűlekezik a népség. Jó poziciót találok a királyi palota sarkánál, hamarosan feltünik a zenekar, és a zene ütemére masírozó gyalogos kékruhások, akik egyenesen belépkednek egy sárga buszba. Őket követi a lovasság tekintélyt parancsoló kétméteres pacijaikkal és a sort két lócitromgyűjtő segéd zárja. Ezután áttekerek a szemközti Djurgarden félszigetre, ahol a Vasa múzeum is található. A Vasa sorhajót 1628-ban építette II. Gusztáv, aki saját elképzelése alapján egy plusz ágyúfedélzetet építetett be, ami által instabillá vált a vitorlás, s a vízre jutás után egy széllökés megbillentette és az ágyúnyíllásokon beömlő víz elsüllyesztette a hajót. 1965-ben kiemelték és 17 évig tartó konzerválás után állították ki a mai helyén. Odébb egy ingyenes hajókiállítás, csodaszép, aranyozott bárkával, csillogó százéves csónakokkal, érdemes megtekinteni. Továbbhaladva a vidámpark, majd az ABBA múzeum előtt is lefotóztatom magam, bemenni sem időm, sem pénzem nincs. A Skansent – a föld legrégebbi szabadtéri néprajzi múzeuma - körültekerése közben jól eltévedek, fogalmam sincs hova-tova, még jó hogy keróval vagyok és így nincs távolság. Végre kiérek a vízpartraés be tudom tájolni magam látva a vidámpark szabadeséses tornyát. A Nobel múzeum a következő célpont, de olyan sokan állnak előtte, hogy inkább kihagyom. A bazársoron egy kutyafelvonulásba botlok, no nem a kutyák tüntetnek, hanem kutyáknak öltözött, festett emberkék vonultak pórázon vontatva és ugatva, legalább százan.
Észak Velencéje...............előtérben valami G,,.mannel !
Ha már itt vagyok, alkudozom néhány plüss rénszarvasra a törzsgyökeres kínaiakkal, otthon nagy a család, itt kicsi a mani. A városháza és a Nordiska Múzeum is utamba esik, nem szeretném kinthagyni a bicajomat, így kihagyom. Jó lenne még maradni, de észreveszem, hogy már többször bejárt utakon tekerek, s ez már nem túl élvezetes, s egyre jobban úrrá lesz rajtam a holnap misztikuma. A hazautamon újra megszenvedek a szembeszéllel, igaz most nem esik, nagyon kellemes az idő. Zsuzsiéknál finom vacsora és Simon vár, jókat bohóckodunk még a fürdetésig. A lépcsőházban szétkapom a hátsó agyat, és meglepődve látom, hogya golyók már teljesen besárgultak (tehát oly gyorsan tekertem, hogy megégtek a hőségtől), a zsírhiánytól a lustaságom miatt. A golyókat kicserélem, de a csapágyház úgy kikopott, hogy nem lehet tökéletesen beállítani: vagy szorul vagy kotyog a tengely. Mindegy hazáig már kibírja valahogy.
Az esti beszélgetés egyik témája a Couchsurfing, amiben ők nagyon aktívak, hiszen több mint ötven referencia jóval több vendéglátást és látogatást takar. Pár héttel ezelőtt egy régi ismerősük szállt meg náluk, aki kerékpárral járja azóta is Skandináviát. A neten sikerült kapcsolatba lépnünk vele, már volt fenn Nordkappon és hazafelé tart. Nagyon szimputikus fickó ez a Radvánszky János, megbeszéljük vele, hogy tartjuk a kapcsolatot. Hamar késő lesz - no nem sötét - a holnapra goldolva elhúzódom az ágyikómba, melyet már teljesen megszoktam. Egy örökkévalóságnak tűnik mióta eljöttem otthonról és már nagyon várom, hogy újra szeretteim körében lehessek… még egyet kell aludnom ehhez.
17. nap Marsta, Arlanda - Budapest - Miskolc /198 km/
Fél hatkor kelek, megpróbálok csendben pakolászni, de nem sikerül, búcsúzkodás. Nagyon hálás vagyok Zsuzsinak, Gyurinak és Simonnak nemcsak a szállásért, hanem azért a szeretetért, amivel fogadtak és folyamatosan éreztettek irántam. Könnyek ugyan nem cseppennek, de meghatóan öleltük meg egymást, remélem még találkozom ezzel a végtelenül kedves, szimpatikus családdal.
Van talán vagy öt fok, de nem számít, tekerek bőszen a reptér felé a hajnali párás napsütésben. A hatalmas parkolóházak közé érve kicsit aggódok a kartonjaim miatt, el is ázhattak, el is vihették, kellemetlen lenne nélkülük feladni a járgányomat. Izgatottan közelítek a konténerhez, és nem szívderítő a látvány, ami elém tárul, ugyanis egy kocsi áll közvetlen előtte. Sehol senki, óvatosan megkerülöm az autót, maradt egy fél méterem, hogy kicibáljam a kétméteres dobozaimat. Addig hajtogatom a papírokat, míg nagy nehezen kiszedem és még a kocsi sem sérült meg. Elég bizarr látványt nyújtok, amint vonszolom a nagy kartonokat a betonon, miközben prólálom egyensúlyban tartani a kerómat. Negyedórás kínlódás után végre bent vagyok a terminálban, ahol szétkapom a bringát, összeállítom a dobozolást és a Gyuritól kapott ragasztószalaggal egységet próbálok alkotni. A cuccok szortírozása is fontos, a kézipoggyász mérete és a pogyász súlyának határokon belüli tartására, nem szeretnék ráfizetni. Újra nagyon előkelően hat, mikor egyik válamon a hármrészes zsák, másikon a hátizsákom, nyakamban a kormánytáska plusz húzigálom a hatalmas dobozt végig a Check-in pultig. Leadom a rakományt, ablak melleti hely már nincs, indulnék a biztonsági kapukhoz, mikor bemondják a nevem és hogy fáradjak a valahanyadik kapuhoz. Na most lebuktam: biztos nehezebb a poggyászom, vagy szétesett a dobozom. Már várnak az egyenruhások, megkérnek bontsam ki a dobozt. Na neeee, alig tudtam összeragasztani és kidobtam a ragasztószalagot is! Nincs mit tenni, kapok egy ollót, kibontom a tetején, belenéz egyikük: emeljem ki! Belekapaszkodok, de a kerék nem enged. Összeragasztottam a vázzal, beleakad a dobozba. Mutogatom, hogy nézzen bele, vagy szét kell vágni teljesen a csomagot. Ez már hat, úgyhogy visszaragasztom a kunyerált szalaggal, fel az átvilágító kapuba, ahol semmi veszedelmes dolgot nem látnak, majd utamra bocsájtanak. Vissza a kézipoggyász vizsgálóhoz, kipakolom az elektronikai kütyüimet a tepsibe, át a biztonsági kapun, villyogás… hát persze a cipőm klipsze! Cipő le, s így már szabad is az út a tranzitba.
Ez a manus , a nagy norvég partizán hozott haza
Van még vagy két órám az indulásig, és itt sokan neteznek, de én nem tudok csatlakozni sehova. Odacsapódok egy sráchoz, hogy kérjek egy kis segítséget. Angolul magyarázza: csatlakozó kódot kell kérni, melyet SMS-ben kapok meg. Valami gyanús lesz neki egy idő után, mert megkérdezi: Where are you from? A válaszom után derül ki, hogy ő is magyar, közben megjön a kód. A szörfölgetés közben gyorsan elszáll az idő, beszállókapu és már lépcsőzök is a Max Manus elnevezésű Norwegian járat hátsó feljáróján. A gépen a belső ülés jut nekem, mellettem két fiatalamber, kikről felszállás után kiderül, hogy szintén magyarok. Egyikük „csak“ dolgozik Svédországban, a másik férfi négy éve itt is él családjával, és egy vidéki rendelőben fül-gége szakorvos. Utóbbi havonta 1-2 alkalommal is hazarepül, s mikor ez kiderül, rögvest lecsapva megkérem, hagy ülhessek az ablak mellé, amire barátságosan beleegyezik. A kétórás út nagy részében elmesélem a kalandom részleteit, fotók nézegetése közepette. A felhők alá ereszkedve gyönyörködöm a Kárpátok csodálatos vonulatain és a reggeli fényben tündöklő Dunakanyar pazar látványában. Leszállás után elköszönök új ismerőseimtől, és várom a csomagjaim, melyet hamarosan meg is hoz a futószalag. Összeszerelés, felmálházás és indulás haza.
Sok szépet láttam eddig....de a mi kanyarunk...az szívmelengető !
Egy óra, tikkasztó meleg van, de nem bánom csak szembeszél ne legyen. Vecsésről kiérve rögtön érzékelem a pofaszelet, már megint nincs szerencsém. Egy zöldségesnél feltankolok mindenféle földi jóval, és nekifeszülök a gödöllői dombság hullámjainak. Gyömrőre érve a körforgalomnál rendőrök irányítanak, lassítok, látom, hogy jobbról egy háromfős kerékpáros boly közeleg. Rögtön leeseik, hogy most van a Tour de Gyömrő országúti verseny. Rögtön elkap a vadászösztön és belehajtok, de rendesen és beállok a sor végére. Kicsit emelkedik az út, a tempójukból ítélve nem a dobogóért küzdenek, kiállnak a nyeregből én is ezt teszem, felötlik egy vérlázító gondolat és kidűtöm a gépem balra. Soha nem felejtem el azt az ábrázatot, ami rám villant, a meglepődés, ijedség és gyűlölet keveréke lehetne ahogy melléje értem. Jó poén – gondolom, de a sporttárs másképp gondolja „Huzzál innen köcsög!“ mondattal nyomatékot is ad hozzá. Én is indultam már jó pár mezőnyversenyen és valószínűleg engem is meglepett volna ha egy túrázó nagy zsákokkal mellém keveredik, sőt le is akar hagyni, de inkább én húztam volna jobban bele.
Tolerálom a reakcióját és visszaállok mögéje, egy kicsit elszégyelve magam.
A következő elágazásnál leterelik őket balra, mérgesen hátrapillant a kolléga, én intek neki mosolyagva, ezzel megoldódik a kínos szituáció. A 31. sz. főúton elég nagy forgalom fogad a vasárnaphoz képest, de általában ez nem okoz nálam problémát és mi ez az E4-eshez képest. Tempósan haladok, csak vizért állok meg olykor, szeretnék minél hamarabb hazaérni, de éjfélig mindenképpen. Jászberényben egy szökőkút hűsében tartok egy kis pihenőt, étkezéssel kiegészítve. Innen kezdődik az útfelújítás, mely problémát rutinosan oldom meg, éppúgy, ahogyan két héttel ezelőtt. Élvezem a folyamatos haladást, bár cikázni kell ide-oda és nem is túl szabályos menet. Hevestől a szokásos süllyedt szélű kátyús szakasz, remélem jövőre már készen lesz ez a nyugatra törő, főút. Egyszer csak egy jellegzetes kattanás és már sejtem, hogy újabb küllőm mondta fel a szolgálatot. Megállok, ránézve az órámra úgy döntök, hogy talán kibírja hazáig, nem sok kedvem van szétkapni a hátsó kerekemet, bár még van tartalékom. Mezőkövesdnél már érzem, hogy időben hazaérhetek, de a világosság csak a rövidítéssel marad a társam. A harsányi 10 százalékos kaptatón már erősen sötétedik és a pingyomi tetőre érve már csak a fények mutatják merre is vár a mi-skóciánk.
Lezúgok a városba, és a gyér forgalommal tempósan repülök hazafelé. Mennyivel másabb érzés így felszabadultan megérkezni, mint tavaly teljes kimerültségben, botorkálva szenvedni. A Hősök terénél már látom a kétsaroknyira várakozó fogadóbizottságot a Kedvesem és a fiam személyében. Ölelő karjaikban felsejlik a saját szlogenem: „Az tudja igazán értékelni a szeretet és kényelem teljességét, aki időként átéli azok hiányát!“
Utószó
Az eddigi túráim sorában ez különleges helyet foglal el, hiszen repülőt is igénybe vettem, szélsőséges időjárási viszonyok, extrém környezet tette egyedivé e kalandomat. A Couchsurfing alkalmazása nagyon jó ötletnek bizonyult, nagyon kedves embereket ismerhettem meg általa, teljesen feltöltődtem mind fizikailag, mint mentálisan, azt hiszem ezentúl is igénybe fogom venni ezt a nagyszerű lehetőséhet. Az egész túra távja sem volt kevés (4298 km), de a napi etapok igen hosszúra sikerültek, hiszen nem egyszer tekertem háromszáz kilométer felett. A tervezéskor sokkal laposabb terepre számítottam, ehhez képest alig volt sík rész, nagyrészt 3-5 %-os hullámzó utakon jártam és sok domb nehezítette utamat (kb. 25 000 m szintkülömbség). A szélsőséges időjárásra felkészültem ugyan - és hozzá is szoktam eddigi túráimon - de az állandóan fújó északi szél sok energiámat felemésztette, és a több napos eső sem kedvezett a hangulatomnak.
Szokatlanul sok műszaki problémám akadt az előző évekhez viszonyítva, hiszen öt defekt mellett három küllőtörés is besikeredett (eddig még egyszer sem volt ezzel problémám). Kerékcsapágy, bowden hibák mind arra figyelmeztetnek, hogy sokkal jobban oda kell figyelnem a technikai felkészítésre a jövőben. Az étkezésre sokkal jobban odafigyeltem és Stockholmba érkezésemkor csupán két kilót fogytam, ellentétben korábbi túráimon 7-8 kg súlyveszteségeivel.
A költségvetésem döntő hányadát a repülőjegyek (jegy + kerékpárjegy + poggyászdíj össesen 73500 Ft) tették ki, továbbá 124,30 NOK, 12,57 EUR, 332,43 SEK (kb. 18000Ft) és itthon 15000 Ft kiadásom volt. Az anyagi forrásaim korlátozottsága miatt próbáltam támogatókat felkutatni néhány vízhatlan felszereléshez jutás véget, de a tucatnyi forgalmazónak elküldött levelemre csupán egy darab sajnálkozó választ kaptam vissza. Sajnálom, hogy ez a terv nem mozgatta meg agysejtjeiket, vagy nem vagyok elég közel a tűzhöz. Szerencsémre akadt egy jótét lélek, Katona Ferenc miskolci önkormányzati képviselő úr személyében, aki látott benne fantáziát és támogatta a vállalkozásomat, amiért nagy hálám neki. Valamint Viktor barátomnak, akinek a kölcsön ruházata jól jött a esős helyzetekben. A munkahelyi főnökeimnek és munkatársaimnak is köszönettel tartozom a pozitív hozzáállásukért. A legnagyobb támogatóm azonban továbbra is szeretett párom, aki megteremti a feltételeket mindehez és kedvenc leányom Andika, aki a levelezésekben és a kinti kommunikációban nagyon sokat segített.
Köszönöm mindazoknak, akik izgultak értem és végigkísérték utamat az éteren, bíztattak a közösségi hálón és végül köszönet Neked, hogy volt türelmed végigolvasni e történetet, remélem nem az esti elalvás elősegítéséhez használtad!
Kérjük, írja meg véleményét:
Vélemény írására csak a regisztrált felhasználóknak van lehetőségük. Amennyiben hozzá szeretne szólni a cikkhez, kérjük regisztráljon, és jelentkezzen be.