Blog Első versenyem: Amikor én a Salzkammerguton jártam...
Szóval hazatértünket követően mindenki tudni akarta mi történt, többen érdeklődtek arckönyvön, és egyikükkel folytatott eszmecsere során eljutottunk oda, hogy ezért rossz, hogy nincs autó, amivel menni lehet. Nem értettem egyet vele, mert én a megfelelő útitársat nehezebb dolokgnak tartom. De elkanyarodtam, szóval kiderült, hogy megy a Salzkammergut marathonra és a szokásos éves problémába futott bele,hogy nincs kivel, nincs ki vinné... Vagyis csak bizonytlaan igenjei vannak, én rögtön rávágtam, elkérem a bátyám kocsiját és viszem. Ez persze csak egy korrekt engedélyeztetési procedúra volt, mert valójában az autót én használom. :) Aztán vártam, vártam a soromra és a sok bizonytalanból nem lett, és jött a lehetőség, hogy életemben először elinduljak egy kerékpáros versenyen. Rögtön egy montison! Nem mondanám, hogy felkészült voltam minderre, de végső soron nem féltem semmitől, mert a kondimra nem volt panaszom, épp akkorra lendültem formába, mikor az olasz túra indult, így végülis két hétig fenntartani egyfajta kondíciót, hát na, nem volt nagy ügy, csak menni kellett szorgalmasan bringával melóba minden nap (szerencsére Budaörs külsőre járni edzés is nem csak laza tekerészés), és gondoltam, hogy mégse szűzként vegyem be a Salzkammerguti erdőket, mentünk kocsi kollégával egy Vértes-kört. Jegyzem meg, előző este megkérdeztem, milyen nyomást tegyek a kerékbe, már előjelezte, atomkezdő vagyok a témában... Még jó, hogy volt legalább itthon egy monti (hála Waberer bácsinak, örökre imádni fogom a felajánlásukat és a kezét, ami a nevemet húzta ki a kisgömbből), így nem kellett emiatt aggódnom. Szóval a Vértes-túrán kiderült, atom amatőr vagyok, egy köves lejtőn lefelé mentem vagy 9 km/h-val, majd a várgesztesi kocsmában kocsi megállapította, hogy kicsit kemény a kerék. De hát ő nem mondta meg, hogy mégis pontosan mennyi legyen, hát tudtam én? :D A többi bringán mindig max vagy max+fél bar van benne, itt meg feleannyi kell, mint gondoltam. :D Utána már elkezdtem élvezni a túrát, na de jól elkalandoztam, mert ez a beszámoló valójában a
Salzkammergut Trophyn történteknek akart emléket állítani.. :)
Bevezetőm azért elengedhetetlen volt, hogy érzékeltessem, a monti meg én új kategória, erre rögtön versenyezni fogok. Jajj, átgondoltam én ezt? Amúgy a pici félelmeken túl nem annyira görcsöltem, mert a lazulós hobbitávra neveztem be, ami 22,1 km és 688 m szintkülönbséget takart. Ez aszfalton semmi, de egy dolog az előfelmérésemen kiderült, ha felfelé nem megyek, lefelé már biztos semmi esélyem jó eredményre. De legalább ismertem magam és a korlátaim. Amúgyis lefelé tudok félni, és akkor ismeretlen és ráadásul terep. A verseny körítése nagyszerű volt, bár összehasonlítási alapom nincs, de az egész város zsongott, mindenhol bringások, és zseniális ellátmány várt a frissítőpontokon és a célban is (legalábbis a rövid távok érkezőit, mert mire a hosszúsok befutnak, a jó kaják, gyümik, sör elfogy). És akkor jöjjön a verseny.
Indulásunk 12:15-re volt kitűzve, gondoltam beállok a sor végére, hagyom menni a profikat, meg rutinosakat, aztán majd a magam módján csinálom. A mezőny fele elment, de előttünk még mindig álltak. Hát vártunk, mit ad isten, megszólított először tán angolul vagy németül egy hölgy, nem tudtam mit akar, de megláttam a rajtszámán a HUN feliratot, így boldogan magyarul feleltem neki. Próbáltuk kideríteni miért is állunk, és egyáltalán jó helyen állunk-e. Megvallom egy ideig nem aggódtam, aztán mégis. Pedig csak a községi bajnokság versenyzői közé keveredtünk. No meg hát, chipes időmérés volt, aggodalomra semmi ok. És akkor nekivágtunk Bad Goisernből aszfalton távolodtunk az erdőbe fel, a második kanyar után előjött a verseny előtt emlegetett térdfájásom. És ekkor még nem volt szinte emelkedő se. Éreztem, hogy ez így nem lesz jó, de mentem tovább, jelezve szervezetemnek, itt most semmi se számít, menni kell, ez egy verseny. Szerencsére értett a szóból és az első mászás közben elkezdett a fájdalom múlni. Aztán idő se volt foglalkozni vele. A cél, hogy felfelé megyek, amennyire csak bírok, úgy tűnt nem lesz vele gond, sorra hagytam el a pasikat, nőket egyaránt, ellenben mellettem senki se ment el. Bíztató kezdet volt, majd jött egy kis durva rész, tolni kellett, mindenkinek, irtó vékony meredek ösvény, ami tetején egy 180as forduló és a sziklafal mentén vezető szinte sík ösvényen tekerés. Itt visszapattantam és elindultam, volt elég hely, hogy a para ne járjon nagyon át, aztán szikla balról eltűnt, jöttek bokrok miegymás, és az ösvény vékonyabbra váltott, kanyarodott, majd ekkor a cidri eluralkodott, ugyanis a tériszony nem feltétlen a legjobb ajándék egy ilyen versenyen, ekkor megkérdőjeleztem épelméjűségem, hogy mit is csinálok itt. De már visszaút nem volt, főleg ilyen vékony ösvényen, aztán jöttek is a fenekemben a népek, de jött az első lejtős rész, nem hosszú de nekem ijesztő, ám lassan, de le mertem menni, az alján visszafordító egy aszfaltos részre, végre lehet menni, hazai terep. :)
Innen hullámzós percek majd vissza a köves részre, és jött végre a frissítőpont. Bár nem értettem 22,1 km-re minek, de a kulacsomnak jót tett, igaz, tök ideg voltam, egy percet elcsesztem azzal, hogy szerezzek inni. Szartak rám, és mindenki bunkón előzött. Enni nem kértem, a kajára figyeltem a verseny előtt, illetve volt a zsebemben egy fél fűrészpor ízű müzli, amit a nevezéshez kaptunk, meg egy másik müzli itthonról. De ezzel a fűrészporossal simán végignyomtam a versenyt. Nem is kívántam mást ez annyira szar volt. A frissítőpont a domb aljában volt, minden mászás addig semmi se volt, itt kezdődött a hegy. Viszont innentől együtt ment 4 táv is, legalábbis A, C és F betűket végig láttam a G mellett. Ezzel persze később nagyon nem értettem egyet, itt felfelé már kevésbé volt gond, elég jól széthúzott a mezőny, mindenki mehetett a saját tempójában, de korábban én a mi távunkon menőkön is kiakadtam, akik egymás mellett akartak menni, persze beszélgetni nem volt erejük, de én meg nem tudtam előzni így, azért felfelé baromi rossz más tempójában szarakodni... A mászás hosszabb volt, mint terveztem, a végére ismét bedurrant a térdem, és már nagyon vágytam a lefelét, bár tudtam, nem az lesz, amiről álmodtam. A felfelé egy sima erdei úton ment, kavicsos, de sima. Ám a lefelé valami meredek köves szarral indult. Na, cidri meg én voltunk a bringán, ami sose tesz jót, így hogy egyszerűsítsek, leszálltam. Toltam, szenvedtem lefelé, szűk is volt, persze, hogy küzdelem volt, amikor már vissza akartam ülni és el kellett engedni a népeket. Na, ez volt a legnagyobb baromság, hogy az amatőrök (F-G távosok) együtt száguldanak le vékony ösvényeken a profikkal... Veszélyes és idióta húzás a szervezők részéről. Mindegy, mentem, ahogy tudtam, ahol tudtam. Voltak enyhébb terepes részek szerencsére, aztán jó kis aszfaltos vonalak, kezdett alakulni a dolog, amikor is a nagy tempónál meglepett a keresztbe kifeszített madzag, nem lassítottam eléggé, mert nem hittem, mekkora terepváltás lesz, hát volt, és jobbra lefelé meredek és köves rész jött, észleltem, fékeztem, jobb láb kicsatol, bal nem tud, jajj, gyerünk, oldj már ki, utsó pillanatban kiold, így odébb dőltem csak el a bringához képest. Úristen, remélem nem szakadt ki a nadrágom, huh, nem, minden oké, na akkor nyomás tovább, lerohantam a bringát tolva a lejtőn, alján szurkolók, mikor látták visszapattanok, megnyugodtak. Sajnos nem értettem, hogy németül, miként is aggódnak értem, mert lentről látták, hallották esésem. No, ezután remek szakaszok jöttek, tereprészek, ahol lehetett menni, ahol mertem menni. Füves, köves, aszfaltos, volt ott minden. Akadt pár letörés, és úristen átmentem olyan helyeken, ahol nem is sejtettem, hogy át tudok menni, de mázlisan váltottam jó helyre és kijöttem a gödörből, büszke voltam és örültem minden igazi montis megoldásomnak, rutin és tanulás nélkül. A km órát sasolva láttam, már nem lehet sok, beértem a faluba, tekertem vadul, amennyire csak lehetett, meg akartam nyomni a végét az én terepemen. De sajnos korán örültem, hogy aszfalton megyek, hirtelen rávezettek minket egy építkezés alatt álló hídra, na, utolsó kihívás várt még rám, feltekertem a köves rávezetőn, meglepő, de sikerült, nem lassítottam nagyon előtte, láttam, hogy rongyolnak a profik át rajta, verseny van, nincs idő szarakodni, meg kell próbálni. Siker. Át a hídon, majd levezető ugyanez, onnan egy balos valami köves ösvényre, ami a végén még kövesebb, és egy hirtelen 90 fokos fordulóval megy be a járda alatt vezetett alagútszerű izén, hogy a végén lépcsőn cipeld fel a bringát. Nyomom, ahogy kifér, hisz jönnek a fenekembe, én is sietek, de a derékszög előtt megijedek, kicsatolok jobbal, a bal megint nem old, próbálom, rángatom, közben befordulok fél lábbal, rángatom, küzdök, nem csatol, majd eldőlök, ahogy kell.. Káromkodok, válogatott módon, legrosszabb, elállom az utat, a farpofámban landoló nyereg miatti fájdalomtól viszont elég nehéz felpattanni és félrerántani a bringát, oké, azért azt hiszem, gyorsan megteszem, káromkodok tovább, fogom a fenekem, hogy megyek így végig, és mennék már, de csak jönnek és jönnek, nincs üresjárat az egyszemélyes ösvényen, végre egy luk, át a híd alatt, bringa felcipel, szemből üvöltik: "nur ein kilometer", tudtam volna válaszolni, de nem pazaroltam az energiát, felugrottam a bringára és abban a pillanatban elmúlt az az irtó fájdalom, elkezdtem tekerni, itt már tudtam, tényleg csak aszfalt vár. Pici szembeszél, előzgetnek, mondom, ez így nem pálya, csak 31-gyel megyek. Mivel a montin viszonylag fentebb van a kormányom, így volt lehetőség irtó kényelmesen bedőlni, felgyorsítottam 37-38-ra, éreztem suhanok, állati, a tenyerem kezd fájni, asszem ezt is megütöttem, mindegy, majd foglalkozunk ezekkel, nyomjad csajszi, mindjárt bent vagy...
Időeredményt mondta Géza (akivel mentem), hogy a célbaérkezés után megküldik sms-be. NO, erre én nem számítottam, mert rossz telefonszámot írt be hozzám a nevezéskor... De ez nem érdekelt, együnk meg igyunk valamit, izotóniás ital, dinnye, csokiskeksz, majd elindultam jeget keresni a tenyeremre.. Az orvosi sátorban kötöttem ki, jegeltem a kezem egy fél órát, megvizsgálták, oké, semmi gáz, túlélem valószínű. Megnyugodtam, mert tudtam, még bringázás van terítéken a további napokban, illetve hazavezetni is kéne valahogy. Mire a sátortól eljöttem, alig maradt kaja, így úgy döntöttem, hazaugrok fürdeni. 16:10-kor eszméltem, a távunk eredményhirdetése fél ötkor van, én meg még azt se tudom, milyen időt mentem. Száguldottam vissza, persze minden csúszásban, így elmentem kideríteni az időm. Nos, akkor még 31. helyen álltam 81 női indulóból. Ami később 30. helyre módosult, felnőtt korosztályban (a mi távunkon csak 18 alatti és feletti csoportosítás volt) 26. A kitűzött cél, hogy nem töröm össze magam és megelőzök egy férfit, félig sikerült. De, ha máshonnan nézem, 80 férfit is megelőztem, így ezt túlteljesítettem. Magyar lányok közül második voltam a távomon, de "csak" egy gyerek előzött meg, így legjobb magyar felnőtt nőként végeztem a hobbitávon. Büszke voltam, mert a felfelé jól sikerült, távunkon menők közül SENKI nem előzött meg a csúcsig. Oké, a végén indultam, de így is jól esett, hogy felfelében csak hosszútávosok előztek, meg monociklisek (őrültek). Összességében elégedett vagyok magammal, persze őrültség volt, szerencsére a sérüléseim viszonylag gyorsan gyógyultak, bár aznap este nem ültem egy percet se. :)
Jó volt összefutni topiktársakkal is kint ;) Ezt a versenyt mindenkinek ki kell próbálnia, a környéken kötelező még pár napot lehúzni és bringázni. Álomszerű pótléka volt ez a pár nap az elmaradt túrának. És ennek a túrának köszönhetem a következőt, ami készülőfélben van, Stelvio, Gavia... Na, de erről majd utána. :)
És a béna videóm a versenyről. :)
Kérjük, írja meg véleményét:
Vélemény írására csak a regisztrált felhasználóknak van lehetőségük. Amennyiben hozzá szeretne szólni a cikkhez, kérjük regisztráljon, és jelentkezzen be.