A Bükk lejtőin – Bükki kerékpáros teljesítménytúra

Szerző: TT
2008. április 07. hétfő


Dátum:	2008.04.07.
Jellemző tájegység:	Észak Magyarország
Távolság:	78 Km
Magasságkülönbség:	1273 m
Időtartam:	0 óra
Nehézségi fok	6
A túra rövid leírása:	Ha a Velo.hu sportmagazin lenne – márpedig az –, akkor a következőképpen tudósíthatnánk az idei Bükki kerékpáros teljesítménytúráról. „Korai órán, kicsit hűvös, kicsit napos időben a Hermann Ottó emlékparknál több mint 500 résztvevő jelent meg, hogy ki-ki teljesítse a maga választotta penzumot. A rendezőknek örömére szolgált a résztvevők magas száma, a résztvevőknek pedig nagy megelégedésére a szolgáltatás és a lebonyolítás magas színvonala, a sárguló bükkösök látványa és a hegyek leküzdésének magasztos érzése.”
A túra pontról pontra:	Jövök Bükk! A pályaudvaron indulás előtt nem sokkal csatlakozott kerékpárjával egy ifjú hölgy, akinek nevét anonimitás homályába kívánom burkolni: „S” névvel illetem a továbbiakban. „S”-sel a vonaton a magashegyi túrázás pro- és kontráiról, ill. előre fel nem ismerhető kockázatairól értekeztünk – kicsit misztikusan hangzik, de érdekes téma. Mivel vonattal csupán mi ketten érkeztünk a túrára, együtt tekertünk át Miskolcon a Hermann Ottó emlékparkhoz. Felhővel utazásunk során először találkoztunk, így a szemerkélő eső kicsit meglepett, de – széldzseki a táskában – nem ért váratlanul. Nem úgy „S”-t, aki tökéletesen felkészült mindenre – még fürdőruhát is hozott – esővel azonban nem kalkulált. A túrakerékpáros etikett Íratlan szabályai alapján nem hagyhattam, hogy egy lány nekiinduljon az ismeretlennek, védtelenül az esővel szemben… Felajánlottam hát a társaságomat. A 80-as táv mellett döntöttünk, az egy kilométerre jutó szintkülönbség itt volt a legnagyobb. Nehogy jól érezzük magunkat, bemelegítésképpen rögtön emelkedővel indítottunk Lillafüredig. Egy csöppet bekezdtünk, így vissza kellett venni a tempóból. Egyrészt nem akartuk szégyenbe hozni az amatőr országútisokat azzal, hogy elszáguldunk mellettük, másrészt „S” lába elkezdett görcsölni, ami nem túl jó előjel 3 km megtétele után. Egy kis híd vezetett át a Garadna-patakon, ahol már „várt ránk” a hosszú, kanyargós út fel Jávorkútra. Rengeteg iskolás vett részt a túrán, főként a 30-as távon. Mindannyian láthatósági mellényt viseltek, amit még a rajtban aggattak rá tanáraik. Voltak közöttük, akik elég gyakran megálltak, mások viszont minket is simán otthagytak a közel 500 m szintkülönbségű emelkedőn. Egy kissrác például hatalmas elánnal zúzott felfelé. Felmentem rá, gondoltam meginterjúvolom. Figyeljétek a szövegét, érdemes: - Szia! Hány éves vagy? - Nyolc. - Jól mész fölfelé. - Igen, ez az erősségem. - Jársz valamilyen egyesületbe? - Igen, úszóba. - Á, akkor biztos jó triatlonos lesz belőled. Bringa, úszás… - Múltkor voltunk egy versenyen és első lettem. „S”-t kicsit nehezen lehetett motiválni. Mondtam neki, hogy hosszú lesz az emelkedő, aminek nyílván nem örült, és megkért, hogy legközelebb kicsit finomabban adagoljam a tényeket. Ezután tehát csak „kis bukkanók” és „á, a kanyar után már nem is emelkedik” szövegeket löktem, még ha ettől a valóság néha igen távol állt is. Jávorkúton sokan pihentek meg a hosszú mászás végén. A szél keményen dolgozott a műanyagpoharak és papírdobozok elsodrásán, és bizony nem egyszer sikerrel is járt. A Bükk-fennsíkon éppen az őszi kikericsek kezdték meg hódító hadjáratukat lilába öltöztetve a Nagy-mezőt. Fenyőerdők, borókások, víznyelőkkel szabdalt rétek mellett vezetett utunk. Az Olasz kaputól már sötét bükkösök között rohantunk lefelé száraz leveleket terelgetve kerekeinkkel, egészen addig, amíg egy óriási csattanás nem hallatszott, miközben a bringám ugrott egy nagyot. Semmi sem hiányzott, defekt nincs, így továbbhajtottunk. A következő megállásnál lepillantottam – teljesen véletlenül – és hirtelen világossá vált minden: egy colos faág feszült a lánc és a hátsó váltó kanala között, a kanál – akár egy fejsze – behasította az ágat hosszanti irányban. Jót nevettünk rajta, hogy nem vettük észre a „potyautast” – lefelé nem tűnt fel. Mindenesetre különös véletlen kellett hozzá, hogy a faág így beékelődjön. Az XT váltó szerencsére jól bírta a kiképzést. A szerpentinek kanyarjaiban néha fel-feltűntek a Nyugati-Bükk meredek, sűrű erdő borította, meredek hegyei. Mielőtt a Szalajka-völgy turistaáradatába rohantunk volna, egy ellenőrzőpont fogadott minket, ahol zsíros kenyérrel és lilahagymával tömtük meg a hasunkat. Szilvásvárad felé lassabban haladtunk, „S” csengőjének hangját zengte az egész völgy – próbálta félrehesegetni a tétova kirándulókat. A völgy végénél épphogy sikerült kikerülnie egy hölgyet, aki az út közepén nem igazán tudta eldönteni, hogy merre is akar továbbmenni. A hölgy barátja nem éppen kedves szavakkal illette „S” mutatványát, mire „S” annyira begurult, hogy a következő kilométereken dühtől elvörösödött fejjel osztotta a tébláboló népet. Én persze jót mosolyogtam az eseten – persze igazat adva túratársamnak –, de olyan jó volt nézni azt a vehemenciát, amellyel felháborodásának hangot adott. Az volt az érzésem, hogy a nála két fejjel magasabb és 50 kilóval nehezebb srácot simán bele tudta volna döngölni az aszfaltba – kutyástul. Mályinkáig végre kicsit tempózhattunk. A faluba vezető bekötőúton azonban egy 12 %-ot jelző tábla túratársam eszébe juttatta, hogy ő tulajdonképpen most szívesen enne valamit. A gondolatot tett követte, persze tudtam, hogy inkább azzal van probléma, hogy az első kerék jóval magasabban van a hátsónál, a pedált pedig tekerni kell… Felfelé találkoztunk egy érdekes párral, ahol a hölgy – akit meze és fejkendője alapján Tibinek hívtak (ne gondoljon senki rosszra, édességről van szó) – kicsit meggyötörten tekert már. A srác fogta hát és a nyeregcsőnél megragadta párja bringáját, elkezdte tolni felfelé. Éppen élesítettem az objektívet, mikor a hölgy hátrapillantott. Büszkesége nem hagyhatta ekkora szégyenben, kiállt hát és nekivágott az emelkedőnek, de olyan tempóval, hogy barátja nem győzött csodálkozni kedvesén… Nemsokára „S” rátalált egy helyre, ahol a napsugár áttört a fák lombkoronáján, amit éppen megfelelőnek talált a pihenésre és egy kis napozásra. Szentléleken benápolyiztam „S” adagját is elfogyasztva, majd egy jó hosszú gurulás következett. „S” persze nyomta lefelé rendesen a fullyjával az igencsak recegősre sikeredett aszfalton, miközben én azzal voltam elfoglalva, hogy sikerüljön végre elkapni a légkalapács módjára működő kormányomat. A Garadna-völgyben végre utolértem – a kormányt is és „S”-t is – , sőt még egy kis fényképezés is belefért az időnkbe Lillafüreden. Jött a cél – az elkerülhetetlen – a zsíroskenyérhalom – a megkerülhetetlen – és a tea – a kifogyhatatlan. Amíg „S” egy padon fekve élvezte a nap utolsó D-vitamin bombáit, addig néhány szót váltottam a rendezővel. Nem panaszkodott. Láttam rajta, hogy igazán a sok vidám ember az, ami miatt megéri ezt az egészet csinálni. És hogy valóban megéri – azt le lehetett olvasni az arcáról… Túrainfo: Megközelítés Budapestről: Miskolc az M3-as autópályán gépkocsival, vagy a Keleti pályaudvarról vonattal. Táv: 77,65 km Szint: 1273 m Útvonal: Miskolc, Herman Ottó Emlékpark - Hámori tó - Savós völgy - Jávorkút - Nagymező - Olasz kapu - Szilvásvárad - Nagyvisnyó - Mályinka - Szentlélek - Hámori tó - Miskolc, Herman Ottó Emlékpark Terep jellegzetessége: aszfalt. A fennsíkon kicsit málladozó betonút. Nehézség: Két mászás, de mindkettő kiadós. Kihívást jelent a lézengő kirándulók kerülgetése a Szalajka-völgyben – főként hétvégén. Vigyázzatok rájuk! Belőlük él a helyi idegenforgalom. Mit vigyünk magunkkal: széldzsekit eső ellen feltétlenül. A szokásos szervizkészletet, bár ha nagyon szükséges, Szilvásváradon még nagyobb generált is el tudunk végezni a szervizben. Vízvételi lehetőség: akad bőségesen. Időjárás függőség: kiszámíthatatlan. Szeptemberben soha nem tudhatod. Lehet, hogy negyven fokban izzadsz és az is lehet, hogy lefelé ráfagysz a bringádra.

visszalépés a túrákhoz